Rott Nándor (FKGP)
DR. ROTT NÁNDOR (FKGP): Köszönöm, elnök asszony. Igen Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! E költségvetés számos hibájára, hiányosságára egyszer már bátorkodtam itt rámutatni. Most egy kissé tágabb kontextusban, szélesebb körű összefüggésrendszerben szeretnék szólni a költségvetésről, főképp azokról a közállapotokról, amelyek - míg itt a vita folyik - meghúzódnak az ország jelenlegi helyzetében. Meg kell mondanom, hogy nagyon sok értékes és tartalmas hozzászólás, kritika, bírálat vagy éppen védekezés mellett volt egy kiábrándító vonása is az eddigi vitának, nevezetesen az, hogy a kormánypártok igen tisztelt képviselői közül többen is az előző kormányra
- elnézést a kifejezésért - mutogattak, és az előző kormányokra, nevezetesen az Antall- és a Boross-kormányra próbálták hárítani a felelősséget. Ez azért volt kiábrándító, mert azt hiszem, valamennyien tudjuk, hogy a felhalmozódott hibák és mulasztások nem az utóbbi négy évnek, hanem az azt megelőző negyven évnek az egymásra rakódó halasztásai, mulasztásai, amivel kapcsolatban az Antall- és a Boross-kormány legfeljebb annyiban marasztalható el, hogy talán nem tárta fel elég világosan az ország népe előtt azt a tragikus helyzetet, amibe a magyar társadalom és a magyar gazdaság jutott, és talán nem folytattak elég radikális gazdaságpolitikát, amelyik egyedül alkalmas lett volna ezeknek a bajoknak ha nem is a kiküszöböléséhez, de némi enyhítéséhez. Most ezek a problémák kicsúcsosodnak. Meg kell mondanom, ahogy nem tehető felelőssé az Antall- vagy a Boross-kormány, ugyanúgy nem tehető felelőssé a Horn-kormány se. A bajok sokkal régebbi gyökerűek, és sokkal mélyebbek, mint ahogy ez ebben a parlamenti költségvetési vitában felszínre került. Tegnap az egyik újságban egy cikk jelent meg, az volt a címe: De ki vigyáz majd a gyerekre? Akkor tudniillik, ha a pedagógusok sztrájkba lépnek. További vezércikk vagy újságcikk címek is sorolhatók lennének. Ki látja majd el a betegeket a kórházakban, ha az ápolónők sem bírják tovább azt, hogy alacsony bérek miatt, létszámhiánnyal küszködő munkahelyeken két ember helyett hordják az ágytálat, kötözzenek, hőmérőzzenek? De hogy jutnak el munkahelyre, irodába, piacra a bejárók, ha vasutassztrájkra is sor kerül? Ezeket a kérdéseket tovább lehetne folytatni, ha felsorolnánk valamennyi szakmát, területet, ahol az elégedetlenség, a tiltakozás kirobbanással fenyeget. Itt nem egyszerűen nehéz költségvetési helyzetről és költségvetési hiányról van szó. Szembe kell néznünk azzal, hogy működésképtelenné válik az ország, ha mindez bekövetkezik, egyre romlanak az alapvető ellátások, később a legszükségesebb szolgáltatásokban is zavarok jelentkeznek, megbénulnak a mindennapi élet folyamatai. Azonban a sztrájkok fenyegetése valójában csak nyilvánvalóvá teszi, közhírré teszi azt, ami rejtve, szinte észrevétlenül bekövetkezett a gazdaságban és a társadalomban, nevezetesen azt, hogy az ország a működésképtelenség határára, de azt is megkockáztatom, a működésképtelenség területére jutott el. A MÁV több ezer kilométernyi vasútvonalat képtelen üzemeltetni, és ezt beismeri, s most maga bevallja, hogy keresi, miképpen lehetne ezeket a szárnyvonalakat helyi érdekűvé tenni, mint Ferenc József császár és király idején, a múlt század nyolcvanas éveiben. Megjegyzendő, hogy még az agg uralkodó idejében aztán megindult az egységesítés a MÁV keretében, éppen azért, mert a sok kis önálló helyi érdekű vasút munkáját, tevékenységét lehetetlenség volt összehangolni. Kórházak válnak fizetésképtelenné, másutt kórházi osztályokat szüntetnek meg akkor, amikor az ország népességének egészségi állapota kritikus szintre süllyedt, Európában talán a legrosszabb.(9.50)Iskolákat akarnak körzetesíteni, ami tovább súlyosbítja az aprófalvak, kistelepülések helyzetét. Az iskolájuktól megfosztott falvak elnéptelenedése tovább folyik; és bármilyen súlyos kijelentés, megkockáztatom, hogy ez a falurombolásnak egy speciális magyar változata, és megint csak annak jele, hogy a társadalom működésképtelenné kezd válni, mert hiszen képtelen fönntartani azt az infrastruktúrát, ami az ország területi belakásához nélkülözhetetlen. Az iskolákban emellett korosztályok létszámcsökkenése miatt egy általános tanulólétszám-csökkenés mutatkozik, és erre a válasz az, hogy változatlanul létszámon kívánják tartani az osztályokat, ahelyett, hogy csökkentenék az osztályok létszámát; akkor nem kellene pedagógusokat elküldeni, viszont a kisebb létszámú osztályokban javítani, emelni lehetne az ország oktatási színvonalát, amelyről számtalan statisztikai felmérés bizonyítja, hogy milyen rossz, hogy a kötelező oktatást befejezők egyharmada nem tud becsületesen írni-olvasni. Itt tehát megint a társadalom ellehetetlenülése folyik, egy olyan leépülési, egy olyan degradációs folyamat, amely, ha nem állítjuk meg, akkor a népesség értelmi, képzettségi, szellemi színvonalának további süllyedéséhez vezet. És történik ez akkor, amikor politikai potentátok sorra-rendre tartják a beszédeket, és kijelentik, hogy kiművelt emberfőkre van szükség. A szavak, a bombasztikus frázisok mögött a valóság az, hogy megszüntetik az iskolákat, nem engedik, hogy kisebb létszámú osztályokban intenzívebb, hatékonyabb képzés folyjék. Tovább lehetne sorolni a példákat, de azt hiszem, nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy nemcsak egy költségvetési válságról vagy válságköltségvetésről van szó. Sem az előző kormányok, sem a jelenlegi kormány nem vette magának azt az erkölcsi bátorságot, hogy megmondja az országnak, hogy megmondja a népnek: eljutottunk a működésképesség végső határáig, sőt azon is túlléptünk, s hogy ezeknél a felszíni látszatkezeléseknél sokkal radikálisabb, sokkal expanzívabb gazdaságpolitikára lenne szükség - nem bűvészkedésre a különféle pénzalapok és különféle pénzügyi konstrukciók között, hogy megfeleljünk a Világbank, a Valutaalap és még ki tudja, milyen más pénzintézetek követelményeinek, egy rafinált, bonyolult pénzügyi struktúra elemeinek, hanem hogy valahogyan fönn tudjuk tartani az ország működőképességét, hogy pontosabb legyek: hogy visszaállítsuk az ország működőképességét, s ehhez olyan elhatározó, olyan radikális gazdaságpolitikai és politikai lépéseket tegyünk, amelyekre valóban szükség van. A Boross-kormányt - és még előtte az Antall-kormányt - mindezért csak kisebb mértékű felelősség terheli. Azok a kormányok, pontosabban az Antall-kormány még épp csak hatalomra lépett, amikor felkészületlenségében az úgynevezett taxis blokád olyan válságot robbantott ki, amivel a gyenge parlamenti többséggel rendelkező akkori koalíció nem tudott és nem mert szembe nézni. A jelenlegi kormánynak sokkal súlyosabb e tekintetben a felelőssége, mert akkora többséggel, olyan szilárd többséggel rendelkezik a parlamentben, hogy igenis nyugodtan vállalkoznia kellene ennek a szükségszerű válságintézkedés-csomagnak a vállalására és keresztülvitelére radikális gazdaságpolitikával és sokkal radikálisabb intézkedésekkel.Ennek egy elemére már az elmúlt beszédemben utaltam. Ilyen lehet például az állami bürokrácia kiadásainak nagyarányú csökkentése; de ilyen lehet például az adótartozások, általában a köztartozások radikális behajtása. Ugyanis elviselhetetlen és lehetetlen körülmény az, hogy miközben a nyugdíjasok éheznek, olyan csekély nyugdíjat kapnak, közben adófizetők, nagy adófizetők kibújnak e kötelezettségük alól. De éppígy sorolni lehetne még tovább azokat a területeket, amelyeken, igenis, az ellenzék is követeli a radikális fellépést. Itt vannak ezek között a lehetőségek között a privatizációs visszaélések, amelyekhez valójában senki nem mert hozzányúlni idáig sem, és úgy látszik, most sem, ahol milliós állami vagyonok folynak szét, tűnnek a semmibe, miközben mindnyájan tudjuk, a szemünk láttára egy olyan új réteg alakul ki, amely ezeknek az elértéktelenedett állami vagyonoknak a megszerzéséből egy új - nem szerencsés a kifejezés, de nem tudok más szót találni rá hirtelen - komprádorburzsoázia megteremtését jelenti. Akkor, amikor a kisgazdapárt nem fogja tudni elfogadni ezt a költségvetést, nemcsak a költségvetésnek a nyilvánvaló hiányosságai, belső logikai alátámasztásbeli gyengéi azok, amelyek erre kényszerítik, hanem, mint már múltkor jeleztem, azok a politikai okok is, amelyek sorában a legjelentősebbnek - én legalábbis - azt vélem, hogy a kormány politikája a súlyos válsághelyzet fölismerése helyett és a válságkezelésre alkalmas erőteljes politika helyett félmegoldásokra és látszatmegoldásokra ter-
jed ki. Nagyon sokan fogják kárhoztatni, szidni a szakszervezeteket azért, hogyha ki fognak állni követeléseik mellett, és a végső fegyverhez fognak nyúlni: a munkabeszüntetéshez, a sztrájkhoz. Bizonyos szempontból egy nagy funkciót, egy nagy történelmi feladatot fognak teljesíteni: rá fogják ébreszteni az országot ennek a válságnak a valódi mélységeire, föl fogják hívni a figyelmet arra, hogy így nem mehet tovább. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kisgazdapárt soraiban.)