Karl Imre (MSZP)
DR. KARL IMRE, a Magyar Szocialista Párt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, elnök úr! Tisztelt Országgyûlés! A gazdasági átmenet egyik rendkívül fontos területe a privatizáció. Éppen ezért hangsúlyoznom kell, hogy a T/288. számon benyújtott, a kormány privatizációs stratégiájáról és az állam tulajdonában levõ vállalkozói vagyon értékesítésérõl szóló törvényjavaslat elfogadása esetén önmagában is megteremtõdik egy szükséges feltétel ahhoz, hogy a magántulajdonra, illetve az arra közvetlenül visszavezethetõ intézményi tulajdon túlsúlyára épülõ piacgazdaság realitássá váljék.Tisztelt Képviselõtársaim! A törvény fontosságának hangsúlyozása mellett annak idõszerûségét is ki kell emelnem. A kormányprogramban ez úgy került megfogalmazásra, hogy a kormány a parlamenti ciklus elején új, egységes privatizációs törvényt terjeszt be az Országgyûlésnek. A kormányprogram szerint tehát nem történt késedelem, de azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy szerencsésebb lett volna, ha az eredeti elképzelés szerint már szeptemberben benyújtásra kerül a törvényjavaslat.Meg kell azonban jegyeznem azt is, hogy a benyújtást késleltette többek között az Érdekegyeztetõ Tanácsban helyet foglaló partnerekkel történõ - egyébként fontos - egyeztetési aktusok elhúzódása is. Így végül csak novemberben került sor a törvénytervezet parlamenti átadására, mely legkorábban a mai nappal tette lehetõvé a tárgyalás megkezdését. Természetesen már most is hangsúlyoznom kell, hogy a Magyar Szocialista Párt frakciója abban érdekelt, hogy minél hamarabb elfogadásra kerüljön a törvény, s annak ismeretében és alapján folyjon az érdemi munka.Szükséges azt is elmondanom, hogy a kialakult interregnum, a viszonylag nagy köztes idõ zavart és bizonytalanságot okozott a privatizációs szervezetek mûködésében is.Fontos megemlíteni a törvény indokoltsága melletti érvelésben azt, hogy úgy ítéljük meg, a privatizáció a kormányzati munka egyik legérzékenyebb része volt és marad is mindaddig, míg megnyugtató módon le nem zárul. Tény az is, hogy az elmúlt években a privatizációnál különösen érvényesült a jog, a morál és a gazdasági racionalitás harca. Sajnos sokszor az ideológiai, politikai érdekek domináltak. Ez a társadalomban rendkívül nagyfokú bizonytalanságot keltett, ami komolyan nehezíti ma a munkát. Eredményt nagy valószínûséggel csak a kormányprogramban elfogadottak alapján lehet elérni. Éppen ezért indokolt röviden felidézni, hogy a kormányprogram a privatizációs elvekkel és célkitûzésekkel kapcsolatban mit irányzott elõ. A Magyar Köztársaság kormányának meggyõzõdése, hogy a nemzet felemelkedésének záloga a magántulajdon meghatározó szerepén nyugvó gazdaság, amely kedvezõ feltételeket teremt a korszerû ismeretekkel rendelkezõ, a kor kihívásaira tettekkel válaszolni képes szabad állampolgár számára. Ebbõl következõen a társadalmi és szellemi élet felvirágoztatását, a magántulajdon uralkodóvá válása nyomán kibontakozó gazdasági-társadalmi fejlõdést a polgárosodás kulcsának tekinti. A tulajdonosi szerkezet, a magántulajdon túlsúlyát biztosító átalakulásnak, s egyúttal a vállalati válságkezelésnek alapvetõ módszere az állami tulajdonban levõ vállalatok privatizálása. Elõkészítését és lebonyolítását a versenyszférában gyorsan el kell végezni. A végleg csõdbe jutott vállalatokat fel kell számolni. Ennek eredményeként jövedelemtermelõ vállalati struktúrának kell kialakulnia. A kormány biztosítja az állami tulajdonban levõ vagyon piaci rendszerû kezelését, vagyonkezelésbe adását. Meghatározza azon társaságok körét, amelyek privatizálását az állami tulajdonos átmenetileg elhalasztja. Ezeket szigorú feltételekkel vagy vagyonkezelésbe adja, vagy többéves vezetõi szerzõdést köt a kinevezett vezérigazgatóval.(12.00)A fenti célok megvalósításához szervezeti változásokra van szükség. Meg kell erõsíteni a privatizáció ellenõrzését, beleértve az Országgyûlés felügyeletét és a folyamat nyilvánosságát.A kormány véget vet a nemzet vagyona osztogatásának és felélésének. A privatizációs bevételek felhasználását szigorúan ellenõrzi. A tulajdonosváltás során elõnyben részesítendõk a készpénzes privatizációs módszerek. A nagyvállalatok privatizációjánál az új tulajdonosi szervezet szerzõdést köt a privatizáció végrehajtására pénzügyi tanácsadó cégekkel, illetve hitelintézetekkel. Ennek feltételeiben ki kell kötni a vevõtõl elvárt, megfelelõ ellenértéket, tõkeemelést, foglalkoztatási szintet és egyéb, például környezetvédelmi követelményeket. A közszolgáltató vállalatok, nagy kereskedelmi bankok és egyes hadiipari vállalatok privatizációja közvetlenül állami feladat. A privatizáció lebonyolítását a kis- és közepes vállalatok esetében a tulajdonosi szervezet felügyelete alatt, szerzõdéses alapon, a vállalatvezetésre bízza. E körben elõ kívánja mozdítani, elsõsorban kedvezményes árak segítségével, a saját kockázatra történõ vállalatvezetõi és munkavállalói kivásárlást. Ennek feltételeit magánjogi szerzõdésekben kell rögzíteni. A privatizációs és tulajdonosi szervezet gondoskodik a megmaradó állami vagyon kezelésbe adásáról, beleértve a részvénycsomagok portfólió kezelését is. A kormány aktív politikát kíván folytatni a beruházási szándékok felkeltésére, a belföldi megtakarítások befektetési célú felhasználásának és a külföldi tõke hazai értékpapír-vásárlásainak elõmozdítására. Kialakítja, illetve szélesíti a befektetési társaságok, a kockázati tõke társaságok, a biztosító és egyéb nyugdíjpénztárak mûködését és versengését elõmozdító feltételeket, ami lehetõvé teszi a megtakarítások átáramlását a tõkét igénylõ vállalkozásokhoz. Elõkészít egy olyan akciósorozatot és ajánlatcsomagokat, amelyek elõmozdítják a legnagyobb vállalatok részvényeinek külföldi értékesítését a multinacionális vállalati kör számára, és befektetéseiket egyéb módon is ösztönzi. A belföldi tõke forgalom élénkítésére olyan részvénycsomagokat állít össze, amelyek iránt felkelthetõ a kereslet mind a hazai, mind a külföldi befektetõk körében. A privatizációs folyamatban a tõzsdei kínálat bõvülését elõ kívánja segíteni.Tisztelt Országgyûlés! A kormányprogramban megfogalmazott téziseket három szempontból is fontosnak tartottam felidézni. Az elsõ: a Magyar Szocialista Párt és annak parlamenti frakciója e törvény megalkotása során - de a jövõben is - határozottan kiáll a kormányprogramban megfogalmazottak megvalósítása mellett. A második: mi - ahogyan ezt már a bevezetõben is hangsúlyoztam - a privatizációt és más fontos gazdaságpolitikai kérdéseket rendszerben, egységes koncepció alapján kívánjuk kezelni. A harmadik: a pénzügyminiszter úr expozéjában megfogalmazottak a mi megítélésünk szerint is e célokkal összhangban vannak. Tisztelt Képviselõtársaim! Engedjék meg, hogy a magyarországi privatizáció eddigi történéseirõl rövid áttekintést adjak, felhasználva elsõsorban az Állami Számvevõszék által lefolytatott vizsgálatok tapasztalatait is. Ebbõl én döntõen más következtetéseket kell levonjak, mint például Szabó Iván tisztelt képviselõtársam. És hangsúlyoznom kell most is, hogy ezen elemzést nem politikai retorika generálta. Nem meglepõ az sem, hogy ugyanazok a megítélések kicsit más területen, más idõszakban talán kicsit egyformán hangoznának el.Hazánkban az állami tulajdon privatizációját már az 1988-tól hatályba lépett gazdasági törvények, így a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény, a gazdálkodó szervezetek társasággá alakításáról szóló '89. évi XIII. törvény, az Állami Vagyonügynökségrõl szóló 1990. évi VII. törvény, valamint az állami vagyonvédelemrõl szóló 1990. évi VIII. törvény megalapozta. A magánosítási folyamat, még a rendszerváltás elõtt, e törvények alapján spontán módon megindult. Az állami vagyon hasznosításának koncepciója és szervezetirányítási rendszere 1990 után rendezõdött át alapvetõen. A tulajdonosi jogok a kormányzathoz kerültek, az irányítást pedig centralizálták. Ezt az 1990 év õszi, az átalakulási és vagyonvédelmi törvények jelentõs módosítása szolgálta, mely teljes döntési jogkört adott az Állami Vagyonügynökségnek. Emellett új, részben privatizációs célú törvények is megjelentek, mint az 1990. évi XVI. törvény a koncesszióról, vagy a kiskereskedelmi, vendéglátóipari és fogyasztási tevékenységet végzõ állami vállalatok privatizációjáról szóló 1990. évi LXXI. törvény. Az 1991-ben megalkotott törvények közül itt kell megemlíteni, mint a privatizációt lényegesen befolyásoló törvényt, a kárpótlási törvényeket is. 1992-ben az új privatizációs politikát megalapozandó, két új törvény született. A '92. évi LIII. és a '92. évi LIV. törvény, amelyek alapján szétvált a privatizációs szervezet, és a tartósan állami tulajdonban maradó gazdasági szervezetek az ÁV Rt., a privatizálandók pedig az ÁVÜ fennhatósága alá kerültek. A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezelésérõl és hasznosításáról szóló '92. évi LIII. törvény felhatalmazása alapján a többször módosított 126/1992-es kormányrendelet 2. számú melléklete sorolja fel azon gazdálkodó szervezeteket, amelyek esetében a tulajdonosi jogokat a két állami vagyonkezelõ szervezeten kívül más gyakorolja. Így ma nyolc miniszter és a Miniszterelnöki Hivatal lényegében azonos jogkört gyakorol, mint az ÁVÜ és az ÁV Rt. Mindezeken túl egy külön erre a célra megalakított költségvetési intézmény, a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet foglalkozik azzal a vagyontömeggel, amely a szovjet hadsereg, az MSZMP, a munkásõrség, valamint egyéb társadalmi szervezetektõl a magyar államhoz került. Az Országgyûlés a közvetlen ellenõrzés jogát nem, hanem az átfogó útmutatás jogát tartotta fenn magának, melyekre az évente meghatározott vagyonpolitikai elvek szolgáltak.Az állami vagyon hasznosításának, magánkézbe adásának alapvetõ feltétele, hogy az hosszabb távra is érvényes gazdaságpolitikai stratégiára épüljön, és a folyamatok ennek megfelelõen olyan törvényi keretben alakuljanak, amelyek a távlati, egyértelmûen megfogalmazott koncepciót szolgálják. Mindezek a követelmények eddig hiányoztak. A vagyoni csoportokat és a tulajdonosi jogokat gyakorló szervezetek, valamint azok mûködési elveit 1992 nyarán határozták meg egyértelmûen, de a vagyon tulajdonosokhoz való rendeléséhez nem alkottak koncepcionális rendezõ elveket. Problémát okozott az is, hogy a tulajdonosi jogokat gyakorló intézményeket csak 1992 augusztus végén kötelezték vagyonmérlegek elkészítésére, minek következtében az elmúlt négy évben az Országgyûlésnek nem volt megfelelõ információja az állami vagyon teljes körérõl. Emellett nem alakult ki az állami vagyon változásait figyelõ országos statisztikai információs rendszer, emiatt nem merült fel, még igényszinten sem, a teljes vagyoni kör kezelése, összehangolásának követelménye. A nem megalapozott döntések hátterében tehát az is állt, hogy az állami vagyon értékesítésének, kezelésének nem volt egységes szabályozórendszere, sem pedig egységes ellenõrzése. A privatizáció eddigi végrehajtása kapcsán alapvetõ szempont, hogy mennyire volt képes a strukturális problémákat kezelni, mennyire eredményezett a lehetõségeknek és a követelményeknek megfelelõ hatékonyság-javulást. Az elmúlt négy év során az állami tulajdonban levõ gazdasági vagyon közel fele került privatizálásra. Mivel a megvalósítást többségében a piac szereplõi kezdeményezték, elsõsorban a kedvezõ gazdasági adottságú szervezetek kerültek privatizálásra. A magántulajdon a nemzetgazdaság néhány területén meghatározóvá vált; így a nagy- és kiskereskedelem, a vendéglátás, az élelmiszer-
ipar egy részében, valamint az építõipar és építõanyag-ipar területén. A föld- és kárpótlási törvények okozta jogi bizonytalanságok miatt a mezõgazdaság, a termelõ infrastruktúra területén koncepció hiányában, a bankszférában pedig a konszolidáció vontatott végrehajtása miatt mérsékelt a privatizáció. A többségi magántulajdonba került termelõegységek gazdasági hatékonysága egyértelmûen kimutathatóan jobb, mint az állam kezében levõ gazdálkodó szervezeteké. A privatizáció értékelésekor nem elhanyagolható szempont az állami vagyon körében végbement vagyonvesztés folyamata. Az eladandó vállalatok körében a rosszabb gazdasági mutatójú vállalatok maradtak, s ezek vesztesége általánossá vált. Ez azon is lemérhetõ, hogy az állam adóbevétele a nagyvállalati állami szektortól néhány év alatt törtrészre zsugorodott. (12.10)Szakértõk szerint 1990 és '94 között közel 200-300 milliárd forintnyi nagyságrendû a vagyon leértékelõdése. Az állami többségû tulajdonban levõ társaságoknál az általános létszámcsökkenés 15-20 százalékos mértéket is elér. Az ÁVÜ hatáskörébe tartozó gazdasági társaságok közül a társaságok mintegy egynegyede gazdasági és pénzügyi értelemben veszélyeztetett helyzetûnek minõsíthetõ. A saját vagyon eladósodása a társaságoknál folyamatosan nõ.A privatizáció gyorsítására van szükség a további vagyonvesztés megakadályozása érdekében oly módon, hogy az a gazdasági növekedést megalapozó szerkezetváltás érdekében jelentõs nagyságú tõkebevonással történjék. Ez azonban csak az eddigi privatizációs módszerek prioritásainak megváltoztatásával valósítható meg. Különösen 1993-tól szorult háttérbe a készpénzes privatizáció, és aránytalanul nagy szerepet kapott a kedvezményes privatizálás. Az ÁVÜ bevételeiben jelentõsen csökkent a készpénz szerepe. Míg 1991-ben közel teljes volt a készpénzért történõ értékesítés, addig 1992-ben már csak 85 százalék volt ez az arány, és 1993-ban már csak 55 százalék, s meg kell említenem, hogy 1994 elsõ felében már csak 25 százalék. Nem kevés esetben, különösen a jövedelemtermelõ-képességhez képest rendkívül nagy összegû kedvezményes privatizáció a vállalatoktól további tõkekivonást eredményezett a fejlesztéshez szükséges tõkebevonás helyett, ami könnyen csõdhelyzetet teremthetett, s a problémát is újratermelte. Természetesen nem gondoljuk, hogy nem kellene a kedvezményes vagyonhoz jutást mint lehetõséget fenntartani. Azonban ennek mértéke és köre az eddigi gyakorlattól lényegesen eltérõ kell hogy legyen.A privatizáció során alkalmazható módszereket alapvetõen meghatározza a kereslet alakulásának iránya. Míg a '90-es évtized elején a fizetõképes kereslet nagyobb volt, mint az eladásra szánt vagyon, ez mára már megváltozott. Ebben részben külsõ objektív körülmények játszanak szerepet, de részben az is, hogy a privatizációs folyamat nehézkes, rugalmatlan, és a vezetõi érdekeltség a vagyon leértékelõdésében folyamatosan jelen van.A tulajdonszerkezet hatékony átalakításának feltétele, hogy a kormány privatizációs stratégiáját megvalósító intézmények döntési felelõssége összhangban legyen feladataival. Eddig az ÁVÜ költségvetési szervként dolgozott, döntéseiben ennek következtében közvetlenül érvényesült a kormány akarata. Az ÁV Rt. jogi helyzete részvénytársasági voltából adódóan ettõl alapvetõen különbözött. Ennek ellenére csak korlátozottan volt lehetõsége arra, hogy mûködése során üzleti megfontolásokat érvényesítsen. Legnagyobb döntései során tulajdonosi autonómiája nem érvényesülhetett. Rajta kívül hozott döntések lehetetlenné tették a gazdálkodói önállóság és felelõsség kellõ érvényesülését.A privatizáció mûködési kontrollja a nyilvánosságtól, a versenyre épülõ döntés elõkészítésétõl, a belsõ ellenõrzés hatékonyságától függ. Az eddigi törvényi megoldás a tartalmilag rossz, elõnytelen, de formailag szabályszerû értékesítések elleni fellépés kizárása nyilvánvalóvá tette, hogy utólagos külsõ vizsgálatokkal nem pótolható a szabályozottság, az átláthatóság és a folyamatba épített szûrõként mûködõ belsõ ellenõrzés. A privatizáció nem kellõ átláthatóságát mind a közvélemény, mind a potenciális üzleti partnerek folyamatosan kifogásolták.Az ajánlatok versenyeztetésének rendszere 1992-ben került be az ÁVÜ döntési gyakorlatába. Az ÁV Rt.-nél a mûködés elsõ évének végén adtak ki belsõ szabályzatot. Nem alakulhatott ki azonban valódi verseny, mert csak minden harmadik eladásra jutott két pályázat. Emellett a megkötött szerzõdésben igen gyakran eltértek az ÁVÜ It határozatától, mert a tárgyalások elhúzódása miatt az értékesítendõ vállalat helyzete megváltozott. Az ÁVÜ emellett gyakran olyan kötelezettségeket vállalt, amelyek a pályázatok meghirdetésekor nem szerepeltek a kiírásban, s a belsõ szabályzat nem rendezte kellõen, mikor, milyen módon és esetben lehet garanciát nyújtani, s így ez gyakran esetleges volt.A két vagyonkezelõ szervezet mintegy 320 milliárd forintos összesített bevételeibõl garanciális kifizetések és tartalék képzésére közel 20 milliárd forintot fordítottak. A privatizáció mellett, hogy nem tudta megállítani az állami vagyon elértéktelenedését, és aránytalanul nagymértékû garanciát vállalt fel, még kifejezetten magas önköltséggel is mûködött a két szervezet, együttes költségei 21 milliárd forintot tettek ki. Sem az ÁVÜ, sem az ÁV Rt. nem tett eleget az 1993. évi költségvetési befizetési kötelezettségeinek, s az ÁV Rt. az 1992. évi gazdálkodásához kapcsolódó osztalékbefizetési kötelezettségét is csak 1994-ben teljesítette. A társadalombiztosítás részére törvényileg elõírt 300 milliárd forintos vagyonjuttatásból az 1994-es év végéig, határideig alig teljesítettek valamit.Mindezek egyértelmû jelek arra, hogy az elmúlt négy évben alkalmazott módon a privatizációt folytatni legalábbis nem célszerû.Tisztelt Ház! Hangsúlyoznom kell, hogy álláspontom szerint a privatizáció nem cél, hanem eszköz. A privatizáció szerepe abban írható le, hogy a magántulajdon, illetve a magántulajdonra közvetlenül visszavezethetõ intézményi tulajdon túlsúlya nélkül a piacgazdaság nem lehet realitás. Ezt céljaink szempontjából szükséges feltételként megfogalmazhatjuk, de elégségesnek semmiképpen. Az elégséges feltételek közül ki kell emelnem a versenyt, illetve általában a piaci koordináció érdemi szintjének érvényesülését. Megítélésem szerint ennek eléréséhez aktív gazdaságpolitikára van szükség, abból kell kiindulni, hogy a piaci viszonyok önmaguktól, spontán nem jönnek létre. A privatizáció folyamatának, végeredményének hozzá kell járulnia a gazdaság strukturális átalakulásához. Ennek érdekében szükséges a privatizációs folyamat és a reálszféra összehangolása, amihez az átgondolt ágazati fejlesztési stratégia kidolgozása elengedhetetlen. Az eddigi tapasztalatok alapján célszerûnek tûnik, hogy a termelés vertikumát lehetõség szerint a dinamikus kis- és középvállalatok felé mozdítsa el. A termékszerkezet korszerûsítése, versenyképességének növelése, ezen keresztül a cégek jövedelemtermelõ-képességének fokozása alapvetõ érdeke a valóságos tulajdonosoknak. Természetesen a hatékonysági követelményeken túl fontos a fejlesztési, foglalkoztatási szempontok hangsúlyos figyelembevétele is.Szólni kell a privatizáció és a stabilizáció viszonyáról is. Ami a stabilizációs összefüggéseket illeti, egyik oldalról ismert az a tény, hogy a költségvetési törvény 150 milliárd forintos bevételre számít a privatizációból, és a fizetési mérleg alakulására vonatkozó gazdaságpolitikai prognózis 1,2-1,3 milliárd dolláros, privatizációból származó tõke-beáramlást vesz tekintetbe az 1995-ös esztendõben. Ezek természetesen olyan nagyságrendû számok, amelyek az 1995-ös pénzügyi helyzetet alapvetõen érintik, hiszen teljesen más a helyzet, ha megvalósulnak, mint ha nem. Ennek természetesen az lehet a következménye, hogy a privatizációs törvény következetes végrehajtása a rövid távú stabilitás szempontjából rendkívül fontos. Ez azonban nem kerülhet ellentétbe a hosszú távú, egyébként még fontosabb érdekekkel, nevezetesen azzal, hogy az eredményes privatizáció nélkül a modernizáció nem elképzelhetõ. Ezt a viszonyrendszert egyébként a pénzügyi stabilizáció és a modernizációs gazdaságpolitika esetében is hasonlóan érdemes értelmezni. A válságmenedzselésért felelõs politikusnak, személytõl függetlenül, a szigorú, racionális, túlköltekezéseket korlátozó pénzügypolitika elkötelezett hívének kell lennie. Emellett és nem ezzel szemben lényeges feltétel, hogy a magyar nemzetgazdaságban a reálszféra hozzájusson megfelelõ hitellehetõségekhez, forrásokhoz, elviselhetõ kamatszintek mellett.A hosszú távú érdek egy olyan pénzügyi és adóreformok megvalósítását szolgáló stabilizációs politika alkalmazását igényli, amely a pénzügyi célok megvalósítását a termelési rendszer rekonstrukciója és expanziója eszközének tekinti. Mindezt az állam olyan aktív gazdaságpolitikai szerepvállalásával, olyan institucionális rendszer megteremtésével kell biztosítani, amely alkalmas a piaci koordináció segítésére, a vállalkozásokat stimuláló, stabil gazdasági környezet megteremtésére.(12.20)Természetesen igaz az is, hogy a gazdasági átmenet idõszakában önmagukban az átalakításra váró tényezõk, folyamatok - mint például a privatizáció, az államháztartás, illetõleg a szociális rendszerek reformja - rendkívül költségesek, így az átmeneti idõszakban jellemzõen egyensúlyrontó tényezõk. Amikor a privatizáció ésszerû felgyorsításáról beszélünk, akkor ezt az összefüggésrendszert is értékelnünk kell. Szeretnék magának a törvénynek néhány fontos tartalmi kérdésére is kitérni, elsõsorban azokra, amelyek a privatizációs stratégiát és törvényt az elõzõ kormány privatizációs törvényeitõl megkülönböztetik. Elõször is az a szándék, hogy gyorsítjuk a privatizációt. A versenyszférában lényegében a magántulajdont kívánjuk elérni. A gyorsítással elsõsorban azt az elõnytelen állapotot, a privatizáció elõtti állapotot - mely komoly veszteségek forrása - kívánjuk megszüntetni mindazoknak a vállalatoknak a vonatkozásában, ahol a privatizáció egyáltalán szóba jöhet. Ezért is kezdeményez a törvényjavaslat olyan technikákat, amelyeket egyszerûsített eljárásként említettünk meg.Nagyon fontos sajátossága ennek a stratégiának és törvénynek az, hogy a készpénzes és tõkeemeléses privatizációt állítja elõtérbe. Itt hangsúlyoznom kell, hogy nem a költségvetési bevételi szándék - az egyébként rendkívül fontos cél - a fõ oka ezen tétel kiemelésének, hanem elsõsorban, kiindulva a reálszféra jellemzõ forráshiányából, a késõbbi mûködés lehetõségének megteremtése. Fontos jellemzõje ennek a törvényjavaslatnak, hogy javítja a társadalmi ellenõrzés lehetõségét az eddigi állapothoz képest. Természetesen azt is hangsúlyoznom kell, hogy a stratégia és a törvény megõrzi az elmúlt öt év kedvezõ sajátosságait, erõssége, hogy a realitásokat figyelembe veszi. Tehát megõrzi azt, hogy az eladás legyen a privatizáció alapvetõ formája, ez eltér más, volt szocialista országok gyakorlatától. Nem tartalmaz érdemi korlátokat a külföldi tõkével szemben, teret ad a munkavállalói tulajdonlásnak, a vezetõi kivásárlásnak viszonylag tág körben. A privatizáció azon vonásait, amelyek az eddigi években beváltak, fenntartja és ugyanakkor bizonyos tekintetben új prioritásokat is megfogalmaz.Nagyon fontos vonása a törvénynek az, amit a privatizációs intézményekrõl mond. Célja, hogy ez egy szakmai jellegû privatizációs intézmény legyen, amely nem politikai, hanem elsõdlegesen gazdasági, szakmai szempontokat érvényesít. Fontos megemlíteni, hogy lényeges a különbség a stratégiai fontosságú nagyvállalatok és a bankrendszer privatizációja, valamint a többi kis- és közepes vállalat magánosítása között. Az elsõ esetben a végleges megoldások kialakításában a lehetõ legszélesebb konszenzusra kívánunk törekedni, míg a másik körnél úgy véljük, hogy a technikák széles skálája a keresleti igények összehangolására alkalmas és lehetõség teremtõdik a hazai tõke bevonására is. Végezetül annak ismételt hangsúlyozása mellett, hogy a szocialista frakció törekszik a törvény lehetõ leggyorsabban történõ elfogadására, jelezni szeretném, hogy több olyan eleme van a törvénynek, amely megítélésünk szerint módosításra szorul. Ezek elsõsorban a leendõ privatizációs szervezet intézményi kereteivel, annak jogállásával, vagyongazdálkodásával és a parlamenti ellenõrzés erõsítésével függnek össze. De gondoskodni szeretnénk az átmeneti idõszak szabályozásának megjelenítésérõl is.Befejezésül szeretném aláhúzni, hogy bármennyire is jó lehet egy privatizációs, végsõ soron eljárást szabályozó törvény, a privatizáció megítélése mindig annak konkrét gyakorlatán keresztül történik. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)