Sarkadiné Dr. Lukovics Éva (SZDSZ)
DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Ismét egy szociális törvény tárgyalása van napirenden, tehát szociálpolitikáról gondolkodunk, amely mindig számtalan kérdést vet fel. Különösen igaz ez itt és most e közép-kelet-európai régióban, ahol a gazdaság és politikai környezet folyamatos átalakulásban van, ahol ez az átalakulás rendkívüli és összetett feladatokat jelöl ki. Így szinte évről évre és hónapról hónapra kérdezhetjük újra: mi a jelenben a szociálpolitika feladata, és mi nem;
kiket kell megcélozzon eszközrendszerével, és kiket nem;
miért van szükség a szociálpolitikai kabát folyamatos újragombolására; és egyáltalán,
mit képes elérni egy társadalomban a szociálpolitika?
Ezekre és hasonló kérdésekre kerestük a választ 1992-ben is, amikor jól-rosszul, ugyanakkor a magyar jogfejlődésben először született törvény a magyar parlamentben a szociális igazgatásról, valamint az egyes szociális ellátásokról.
Egyetértek azzal a fontos elvvel, mely szerint a szociálpolitika nemcsak szegénypolitika. Ugyanakkor nem dughatjuk a fejünket a homokba, be kell lássuk, hogy a mai sanyarú gazdasági viszonyok között fő törekvéseit illetően mégis csak kiigazító funkciója kell legyen.
Úgy vélem, abban egyetérthetünk, minden állami politikában a szociálpolitika az élő lelkiismeret, mert miközben az alkotmány és egyéb törvények szentesítik a vállalkozás szabadságát, a profitorientált társaságok piaci létét és a tőke felhalmozásának szükségességét, mindig vannak, akik ezt a versenyfutást nem győzik sem adottságaikkal, sem lehetőségeikkel, de sok más okból sem. Hozzájuk eljutni állami feladat. Az ő számukra juttatni az adóforintokból több mint kötelesség, ez erkölcs és etika kérdése is.
A szociálpolitika szempontjából megoldhatatlan feladvánnyal akkor szembesülünk, ha a helyzet olyan, hogy pont abban az esetben lenne a legnagyobb szükség a bőkezű támogatásokra, amikor a gazdaság teljesítőképessége ezt lehetetlenné teszi. Ez az ellentmondás feloldhatatlan. Esély egy közmegelégedést övező szociálpolitikára csak a beteg gazdaság felgyógyulását követően lehetséges, miközben tudjuk, hogy a szociálpolitika nem gyógyír a beteg gazdaság számára. Keserű felismerés ez minden szociálisan elkötelezett embernek.
A szűkös lehetőségek viszont nem mentesítenek bennünket az alól a felelősség alól, hogy a felismert és tetten ért méltánytalanságokat felszámoljuk vagy a gyakorlati jogalkalmazói tapasztalatokat észrevegyük és belássuk.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat éppen az előzőekben foglalt kötelezettségünknek igyekszik eleget tenni. Nem egy alapvetően átfogó és koncepcionális törvényjavaslat, sokkal inkább pontosít és kiigazít, amolyan hibaelhárító, javító munka, amit lehet kevesellni, de mindenképpen szükséges elvégezni. Arra szolgál, hogy akik alkalmazzák a szociális törvényt, mankót kapjanak, és akiket bizonyos körben méltánytalanság ért, azoknak e méltánytalan helyzete megszűnjön.
A javasolt módosítás alapvetően három területet érint: a gyermeknevelési támogatás feltételrendszerét, a munkanélkülieket, ezen belül a jövedelempótló támogatást igénybe vevőket, valamint az egyes szociális intézményben való elhelyezést. Most arra nem térek ki részletesen, mi a javaslat tételes tartalma, hiszen ezt a miniszter úr expozéjában megtette. Beszélek viszont arról, miért tartja helyesnek az SZDSZ ezt vagy azt a módosítási irányt, illetve mely körben javasol, elsősorban a szakbizottságban némi mérlegelést.
Kezdjük a gyermeknevelési támogatással. Mindannyiunk örömére szolgál: 1993-tól a legalább háromgyermekes családokban az édesanya otthon maradhat egy szerény állami fizetésért, viszont ennek az otthonmaradásnak feltétele mind a mai napig egy 180 napos biztosítási idő. Ez a szabály nem tartható egy olyan szemléletű szociális stratégiában, amelyben vezérelv egy szituáció, jelen esetben a három- vagy többgyermekes család diszkriminációmentes támogatása. Ha támogatni kívánja a törvény a nagycsaládokat, el kell törölnie a 180 napos biztosítási idő létének megkövetelését, hiszen semmiféle összefüggés nincs a múlt történései és a már meglévő nagycsalád mint helyzet között.
Arról nem is szólva, a jelenlegi szabályozás össze nem tartozó dolgokat illeszt egybe, hiszen ha fizetett is valaki legalább 180 napig társadalombiztosítási járulékot, az nem abba a kasszába folyt, ahonnan most a gyermeknevelési támogatást kell fizetni. Többen felvetették egyébként, hogy ez a változtatás majd azoknak lesz jó, akik a gyermekekből akarnak megélni. Ezzel a szemlélettel akad vitatkozni való, s arra kérem az ekként érvelőket, gondoljanak a gyerekekre, akiknek semmiféle beleszólási lehetőségük nincs világra jöttüket illetően. Az előzetes vizsgálódás szerint ugyanis több tízezer gyermek kerülhet így legalább egy fokkal kedvezőbb helyzetbe, mint amiben jelenleg van.
A szabaddemokrata frakció tehát mélységesen egyetért a 180 napos biztosítási idő eltörlésével, annál is inkább, hiszen már annak bevezetését megelőzően, a parlamenti vitában is jeleztük ellenvetéseinket. A jelenlegi szabályoknál lényegesen családcentrikusabb a javaslat azon iránya is, amely szerint a jövőben nemcsak az anya, hanem más gyermekeket nevelő személy is igénybe veheti ezt az ellátást. További előnye lehet még, hogy valamit képes a munkanélküliség gondjain is enyhíteni. Aki ma jövedelempótló támogatást kap, nem túlzás, a legkilátástalanabb helyzetben van; a családban - már ha van - az egy főre jutó jövedelem igen csekélyke, s tartósan megélhetés, munka nélkül van. Mindenki számára csak üdvözölhető lehet az a korrekciós szándék, amely lehetővé teszi a jövedelempótló támogatás mellett törvényesen vállalható alkalmi munkavégzést, de csak egy bizonyos értékhatárig. Ez a határ a javaslat időpontjában, tehát jelenleg havi 3360 forint, egyebekben a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb összege 80 százalékának a fele. Ez bizony nem sok, ugyanakkor bízhatunk abban, ez a könnyítés legalább egy kis lépés lehet a feketemunka elszürkítése felé.
A javaslat törölni szándékozza a közösségi munkavégzésnek elkeresztelt legújabbkori kényszermunkát. Érthetetlen volt már maga a bevezetése is, hiszen a jövedelempótló támogatás mint szociális juttatás igénybevehetőségét munkavégzéshez kötni nem egy szerencsés dolog. Azt, hogy nincs értelme ennek a dolognak, az élet igazolta. A valóságban tehát nem működött, s így senki sem fog könnyeket hullajtani érte.
S most áttérek a szociális intézményekre vonatkozó módosítási elképzelésekre. Szerencsére már nemcsak állami vagy önkormányzati intézmények vállalkoznak arra, hogy szociális munkát végezzenek. Egy polgári társadalom jellemzője kell legyen, hogy állami és civil vagy egyházi szervezetek egymást támogatva és kiegészítve gondoskodjanak az idősekről vagy betegekről. Természetesen helyes, ha az alapítás és a fenntartás különbözősége nem jelent diszkriminációt az állami hozzájárulás igénybevehetősége szempontjából. Már csak azért is jól van így, mert e támogatás hiányában aligha örülhetnénk az újabb és újabb otthonoknak vagy gondozóházaknak. Ugyanakkor a közpénzek mindenkori felhasználóit nem kevés kötelezettség is kell terhelje, vagyis biztosítani és ellenőrizni szükséges ezeknek a közpénzeknek a célszerű felhasználását. Ez a szociális szférában még nincs igazán kiforrott rendszerben megoldva.
A jelenlegi szociális törvény úgy rendelkezik, hogy minden állami normatívát igénybe vevő szociális intézménybe az önkormányzat utal be. A javaslat fel kívánja oldani ezt a merev szabályt, mondván: a jelenlegi gyakorlat nem vált be. Természetesen, ha valami nem vált be, fafejjel ragaszkodni ostobaság egy szabályhoz, viszont egyáltalán nem mindegy, hogy miként szeretnénk változtatni a rosszul működő paragrafusokon.
Az orvostudomány alapvetése a "ne árts!", a "nil nocere!" elve, amelyet nem árt megfogadnunk nekünk, jogalkotóknak sem. Ne árts tehát, s ha ezután a civil otthonokba az önkormányzatok helyett saját maguk, az otthonok utalnak be önmagukhoz, három fontos körülmény válhat valósággá, amely nem biztos, hogy nem fog ártani.
(10.40)
1. Megszűnik a beutalás államigazgatási határozattal történő eljárása. Ez sokkal inkább hátrányos a beutaltakra nézve, mintsem bárminemű előnyt jelentene. Nincs is gond addig, míg mindkét fél - a beutaló és a beutalt - egyetért. Ha viszont konfliktus van a felvétel tárgyában vagy a gondozási díjat illetően, megszűnik az államigazgatási határozatok mellé rendelt gyors és közvetlen jogorvoslati fórumrendszer lehetősége.
Ha valaki egy államigazgatási határozatot fellebbezéssel támad meg, maximum 30 napon belül elbírálják ügyét. Ha viszont egy polgári jogi kapcsolat vitás, csak bírósághoz lehet fordulni. S hogy mennyi ideig tartanak ma Magyarországon a perek, arról most jobb, ha nem beszélünk. Egy biztos: 30 napon belül nem lesz döntés.
2. Aki cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt van, viszonylag jól körülírt törvényi védelmet élvez gondnoka őt érintő ügyintézését illetően. Egy önkormányzati szociális intézményi beutalást a gondnok kérhet, de ehhez a korlátozott gondnokság alatt lévő személy beleegyezése is szükséges. Amennyiben ez a beleegyezés hiányzik, a gyámhatóság mérlegel: vagy nyilatkozatával pótolja a beleegyezést, vagy a beleegyezést megtagadja, s így azzal az állásponttal ért egyet, amelyet a gondnokság alatt lévő képvisel.
Ha nincs ez a garanciális háttér - márpedig a javaslat kimondatlanul ugyan, de ezt kívánja megcélozni -, a jövőben a gondnok, ha olyan fából faragták, egészen egyszerűen bedughatja gondozottját egy otthonba, s máris el van intézve a sorsa. Nem hiszem, hogy egy esetleges ilyen lépés újabb bástyát jelentene a jogállamiság talaján.
3. Az önkormányzatoknak jelenleg élő kapcsolata kell legyen mind a saját szociális intézményeivel, mind az egyházi és civil intézményekkel. Ez szükséges és helyes, hiszen semmiféle minőségellenőrzési garanciarendszer nincs, amely szakmailag felügyelné a civil otthonokban folyó gondozási munkát. Ebben az esetben fel sem merülhet a felesleges hatósági beavatkozás vádja, hiszen nehéz és kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek sorsáról van szó. Nem mindegy, hogy hányszor cserélik az ágyneműt, mit kapnak ebédre, hogy látja-e őket időnként orvos. Ennek az élő kapcsolatnak az egyik biztosítéka az önkormányzati beutalási rendszer, s ha megszűnik, az amúgy sem megoldott minőségellenőrzés még távolabb kerül a megfelelő állapottól.
A szabályozási javaslat iránya annyiban támogatható, miszerint a beutalás jelenlegi rendjének fenntartása mellett szükséges lehet annak elvárása is, jöjjön létre szerződéses polgári jogi kapcsolat a beutalt és az őt gondozó civil otthon között. Hiszen számtalan esetben egy idős ember saját magánvagyonát viszi be az otthonba, s ha esetleg a magánvállalkozó tönkremegy, legyen minek alapján egy polgári jogi szerződéses kapcsolat révén jogos igényeit érvényesítenie.
Erről a kérdéskörről a szociális és egészségügyi bizottságban már szó volt, de nem árt, ha még szó esik. S ha a bizottság tagjai is hasonló álláspontot képviselnek, egy bizottsági módosító javaslat beterjesztése válhat szükségessé.
S végezetül, összességében, a szabaddemokrata frakció helyesnek és szükségesnek tartja az 1993. évi III. törvény módosítására irányuló törvényjavaslatot, s támogatásra ajánlja a tisztelt Ház számára. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)