Várnai László (MSZP)

1995. február 13.

DR. VÁRNAI LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Rendezgetve mondandóimat, úgy gondoltam, most nagyon elégedettnek kellene lennem. Az elmúlt időszakban egyszerre voltam a privatizációnak szenvedő alanya és még jobban szenvedő eszköze, mivel a jogi és munkaügyi problémák tartoztak hozzám az átalakulás, karcsúsítás, létszámleépítés tortúráit átélő munkahelyemen.Rendkívüli módon próbára tette az érintettek türelmét a több éve tartó, lebegtetett állapot, nevezetesen az, hogy privatizálják-e a céget, ha igen, milyen elvek, szabályok alapján, szakmai befektetőhöz jutnak, vagy kalandor, de készpénzzel fizetni tudó, a konkrét cég tevékenységéhez nem értő vállalkozó kezébe kerülnek, lesz-e lehetőségük tulajdont szerezni a munkavállalóknak, el tudják-e kerülni, illetve el akarják-e kerülni a felszámolást, és még sorolhatnám. Mindemellett a társaságot irányítani kellett, meg kellett tartani a piacot, esetleg újakat kellett szerezni, a munkavállalóknak relatíve biztos megélhetést kellett nyújtani.

Most itt az új törvénytervezet, amely az előző törvényhez képest csak részmegoldásokat sugall az előbb felvetett problémákra. Ezért mint képviselő korántsem vagyok felhőtlenül boldog.

A pénzügyminiszter úr expozéjában ma előrebocsátotta, hogy ezúttal reményünk sincs tökéletes törvényt alkotni, csupán viszonylag jót. Ilyenkor az ember irigykedve gondol társadalmi játékszabályaink olyan remekeire, amelyek nemrégen lehetővé tették, hogy egy faluban minden vállalkozó szellemű lakos elindult a kisebbségi képviselői poszt megszerzéséért, aki csak alá tudta írni a kétezer forint támogatásról szóló nyugtát. Ne tessék félreérteni, én csak örülök, ha az állampolgárnak fejlettebb a jogérzéke, mint a hatóságé.

Bár akkor is örülni fogok, amikor majd végre valakinek feltűnik, miért is szaporodtak meg mostanában a minimálbért alig meghaladó fizetések, miközben a kiváló szakemberek kiváltják vállalkozói igazolványukat, és saját vállalatuknál az egyéni vállalkozókra vonatkozó szabályok szerint veszik fel jól megérdemelt juttatásukat, ezzel jelentős adóbevétel-kiesést okozva a költségvetésnek.

Hasonlóan beépített kiskapukat érzek a mostani törvényjavaslatunk általam belátható részeiben. A történelem tanulságai szerint az államosítás mindenütt egyszerűbben ment végbe, mint a privatizáció. A ma gazdag államoknak viszonylag kisebb volumenű privatizálásaihoz legalább kéznél volt a tőkés. Ennek híján azonban akadozik ez a folyamat térségünk különböző módszereket próbálgató országaiban.

Az már kiderült, hogy nem mi csináltuk a legrosszabbul, de jól még senki sem csinálta. Sajnos, az is kiderülni látszik, hogy most sem feltétlenül az a szándékunk, hogy a magánosítás kapcsán felvetődő társadalmi, gazdasági és politikai kérdésekre komplex választ adjunk a különböző érdekcsoportok által megfogalmazottak szerint. A több pontban meghatározott prioritások egymásnak ellentmondóak, a különböző értékű társaságoknál a prioritások sorrendje sem differenciált; mindenütt első a készpénz. Ez elvileg helyes, azonban véleményem szerint a különböző helyzetű és tőkeerejű cégek magánosítási folyamatában ez nehezen fogadható el.

Ezért lassan kialakul egy olyan foci, ahol rég nem a gólokat számolják, hanem a látványos belemenéseket. Pedig nehéz úgy tárgyalni, ha nem az a fontos, kinek mikor van igaza, hanem az, hogy soha ne legyen igaza senkinek.

Engem nem zavart, hogy a frakcióhatárok vasfüggönyei ellenére odafigyeljek arra, amit a foglalkoztatási és munkaügyi bizottság kisebbségi véleményének előadója mondott. A munkavállalók valóban a privatizáció kiszolgáltatottjai, ebben látszólag senki sem hibás. Az állam a vagyonát árulja, világos, hogy sokat akar érte kapni, méghozzá készpénzben, sőt lehetőleg devizában. Hát persze, hogy nem örül annak a vevő, amikor, képletesen szólva, vesz egy házat, amely beázik, potyog a vakolata, át kell építeni, közben adósság is terheli, mindamellett a lakói is olyanok, akiktől nehéz megszabadulni.

Bizony, tisztelt Ház, a mi privatizációnk többnyire ilyen lakott ingatlanokkal kereskedik. A törvény persze ad viszonylagos beleszólási jogot a privatizálandó tulajdon dolgozóinak, illetve az érdekképviseleti szerveknek, ami a jelen formában semmire nem kötelezi a privatizálót.

Azt is tudomásul lehet venni, hogy az adott társaságok munkavállalóinak érdekeit nem lehet az egész társadalom elé helyezni. Egy dolgot azonban e törvénynek feltétlenül szabályoznia kell: amikor létrejön a privatizációs szerződés, abba többnyire bekerül, hogy mi lesz a dolgozók sorsa, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy az új tulajdonos hamarosan koncepciót vált, hiszen birtokon belül azt teszi, amit jónak lát. Ezért szabályozni kell - akár e törvényben -, hogy amennyiben a vevő nem teljesíti például a vállalt foglalkoztatási kötelezettségét, vagy egyoldalúan felrúgja a kollektív szerződést, az ugyanolyan szerződésszegésnek minősüljön, mintha nem fizetné ki a vételárat, és az eladót megillesse a szerződés felmondásának joga.

Választókörzetemben, a Bács-Kiskun megyei 8. számú választókerületben elsősorban az egyszerűsített privatizáció keretében kerülnek értékesítésre a társaságok. Az e kategóriába tartozó 600 millió forint saját tőke alatti és 500 főnél kevesebbet foglalkoztató társaságoknál a készpénzes ajánlattal egyenértékűnek kellene tekinteni az egyéb kedvezményes privatizációs technikákat. E társaságok döntő részét az ott dolgozó menedzsment és a munkavállalók erőfeszítései tartják életben, hiszen megélhetésüket e gazdálkodó szervektől remélik. Olyan jogos érzésük keletkezhet, hogyha hitel nélkül gazdálkodva, saját bérezésük átlagosnál alacsonyabb szinten tartásával, saját kezdeményezésű karcsúsítással a víz felett maradtak, nem maradhatnak ki a tulajdonhoz jutás lehetőségéből.

Nem azt az egyszerűbb megoldást választotta az e cégeknél dolgozó menedzsment, hogy felszámolásba vigye a céget, és egy külső befektetővel összefogva irányított felszámolással tulajdonossá váljon, hanem a költségvetési kapcsolatok folyamatos rendezése mellett eladható terméket állítottak elő, a piacot megtartva várják a munkavállalókkal együtt, hogy az új törvény alapján valóságosan versenyezhessenek a társaságuk tulajdonáért.

(18.30)

Kétségtelen, rövid távon a cégből termelik ki a magánosítás költségeinek meghatározott részét, de a tulajdonossá válás tudata vélhetően plusz teljesítményre sarkallja az ott dolgozókat. E várakozásra a törvénynek határozottabban kellene pozitív megoldást nyújtani, hiszen tudjuk, hogy az e kategóriába tartozó társaságok privatizációjából származó bevételek nem mentik meg az államkasszát. Ugyanakkor a menedzsment és a dolgozók bekapcsolása lendítene a régóta áhított magyar középosztály kialakulásának ügyén. Nagyon fontos ez például a mezőgazdaság és az élelmiszeripar területén. Valaha az állami és szövetkezeti tulajdon keretei biztosították a szükséges termelési vertikumok kialakulását és működését. Ma a helyi viszonyokat jól ismerő és a törvényesség határait eddig sem különösen tisztelő tőkének megvan az a lehetősége, hogy a szükséges tulajdonrészek kivásárlásával működésképtelenné tegye a vertikumot vagy ezzel zsarolhassa.

Osztom azok álláspontját, akik úgy gondolják, hogy az élelmiszeripar privatizációjánál legyen mód speciális pályázatok kiírására, tehát arra, hogy a tulajdonosi keretekben kialakítandó vertikumok érdekében meghatározott tulajdont szerezhessenek a beszállítók, az alaptevékenységet végző magánszemélyek, a társaságok akár készpénzzel, akár kárpótlási jeggyel - ez utóbbinál kizárva a kárpótlási jegy spekulációs felhasználásának a lehetőségét, hiszen csak a termelésben érdekelt tulajdonosoktól remélhető a működtetés. Az ezzel kapcsolatos módosító indítványokat támogatásra ajánlom.

Befejezésül arra kérem a tisztelt Házat, miután a frakciók vezérszónokai már demonstrálták elkötelezettségüket a törvény mielőbbi elkészítésében, próbáljuk energiáinkat a konkrét feladatok megoldására összpontosítani. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)