Surján László (KDNP)

1995. február 13.

DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ahogy hallgattam Keller László képviselőtársam imént elmondott beszédét, az volt a véleményem, hogy a párbeszédek ellentmondásait hallgathatom, tudniillik ő beszélt itt az ellentmondásokról. Nem hiszem, hogy egy előző korszak privatizációs gyakorlatának hibái mentik a jelen törvénytervezetbe beépített hibákat - így nehéz lesz előbbre haladnunk egy jó törvény érdekében.Kell-e egyáltalán új törvény? Tegyük föl a kérdést, hiszen hallottuk a pénzügyminiszter úr expozéjában, hogy az 1990-ben mintegy 2000 milliárdra becsült állami vagyonnak mintegy fele ma már magánkézben van. Gyorsítani kívánja a törvény a privatizációt. Illő tisztelettel kérdezem: lehet ennél jobban gyorsítani? Nem hiszem, hogy reálisan lehet ennél jobban gyorsítani. Ellenben valószínű, hogy lehet tetézni azokat a hibákat, amelyek eddig sem voltak kevesek. Hiszen ez az 1000 milliárdnyi érték, amely elment - általában én a 400 milliárdos számot jegyeztem meg, mint az elmúlt négy év bevételét, Keller László ezt még alávette és még alászámolt ennek. Rendben van; egyszer majd az ilyen számháborúnak vége lesz. De az nem kétséges, hogy jelentős, mintegy vagyonvesztés következett be az elmúlt időszakban, és az eredeti árakhoz képest a bevétel lényegesen kisebb lett.

Ha keressük az okot, hogy a magyar társadalom miért nem örül annak, hogy a privatizáció zajlik, hanem miért nagy az egész országban az elégedetlenség ezzel a folyamattal szemben, akkor az egyik ok valószínűleg itt van: a várt haszon meg nem jelenése. Ugyanis az egyik haszon lehetne a bevétel haszna, és valljuk be, hogy ez minimális; a másik haszon lehetne, hogy nekilendül a gazdaság, mert a gyakorlatban bebizonyosodik a tétel, hogy az állam rossz gazda, a magángazda pedig jó gazda. Erre majd még a későbbiekben szeretnék visszatérni.

Van ennek a törvényjavaslatnak néhány olyan eleme, amely a kereszténydemokraták részéről osztatlan támogatásban részesül. Megfogalmazza ez a törvényjavaslat, hogy szervezeti változásokat kell létrehozni és be kell építeni azokat a tapasztalatokat, amelyek az elmúlt négy évben halmozódtak föl, és amelyek lehetővé teszik, hogy ez a privatizáció jobb legyen, nagyobb társadalmi haszonnal és megelégedettséggel járjon.

(A jegyzői széket dr. Kávássy Sándor foglalja el.)

De tisztelt képviselőtársaim, eme célok nemességét elfogadva úgy érezzük, hogy a törvényjavaslat alapvetően adós marad ezeknek a céloknak a teljesítésével.

Gyorsítani akar a törvényjavaslat és javítani. Ezt a javítási szándékot helyeseljük, és ezért végeredményben azt mondjuk, hogy igenis kell törvény, új törvény a privatizációról.

Most kell-e ez a törvény? Nekünk jobban tetszett volna, ha a kormány tartja magát eredeti elképzeléseihez, és valamikor szeptember táján ezt a törvényjavaslatot már tárgyalhattuk volna. Ez a törvényjavaslat egy megkésett törvényjavaslat, és mégis azt kell mondanom, hogy egy elkapkodott törvényjavaslat. Miért ez az ellentmondás? Amikor ezt a törvényjavaslatot most tárgyaljuk, és akkor, amikor a múlt hét péntekén mindannyian kézhez kaptuk azt a menetrendet, amelyben többek között ennek a törvényjavaslatnak a sorsa is látszik, hogy úgy március 20-a táján majd törvény is lehet belőle, akkor már nem Békesi László fog ott ülni a pénzügyminiszteri székben... (Dr. Békesi László bólint.) - lelkesen bólogat, a bólogatás intézménye még mindig működik a parlamentben... -, tehát nem az előterjesztő fogja vezényelni a kormány szavazatait a módosító indítványokat illetően.

Sőt, lehet, hogy az a pótszék is, amit itt látok, majd egy kényelmesebb karosszékre lesz kicserélve, és rendelkezésére áll a parlamentnek egy olyan privatizációs miniszter, aki nincs megemlítve ebben a törvényjavaslatban. Akkor vajon Békesi László utódja fogja "bokros" teendői között... (Szórványos derültség.)... megszabni a privatizáció sorsát, avagy az új privatizációs miniszter szava érvényesül, s a vissza nem vont törvényjavaslatot egy másik miniszter kezeli a parlamentben?

Ezek érdekes ügyrendi vitákra alkalmat adható problémafelvetések; a lényeget annyiból érintik, hogy bizony, ha már ilyen sok hónapot késett ez a törvényjavaslat, akkor talán megvárhatta volna, amíg tiszta vizek kerülnek a pohárba - vagy a fejekbe, ahogy a régi viccben szokás mondani -, és világosabban látjuk, hogy mi az a kormánypolitika, amit itt képviselni is akarnak.

Tehát vissza kellene vonni ezt a törvényjavaslatot. S ahhoz, hogy helyes-e ez a visszavonási javaslat vagy sem, vizsgáljuk meg, hogy valójában ez-e az a törvény, amire szükségünk van - hiszen azt mondtam, hogy kell törvény. Ez a törvény gyorsítani akarja a megítélésünk szerint nemzetközi viszonylatban is meglehetősen gyorsnak bizonyult privatizációt. Ez a törvény a vagyontól való megszabadulás törvénye, az az alaptétel, hogy az állam rossz tulajdonos; minden jobb, mint az, hogy az állam kezében legyen a vállalkozói vagyon.

Nem tudom, hogy jogász képviselőtársaim elelmélkedtek-e alkotmányunk néhány paragrafusán, vajon kellő mélységben alkotmányos-e ez a gondolat. Alkotmányunk 9. §-a ugyanis azt mondja, hogy a magyar gazdaság olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. A 10. § (1) bekezdése pedig azt mondja, hogy a magyar állam tulajdona nemzeti vagyon. Nem hiba-e ezt a nemzeti vagyont az állami tulajdonból magánkézbe adni?

Mielőtt esetleg félreértenék egyesek mondanivalómat, nagyon határozottan szeretném elmondani, hogy a kereszténydemokraták a magántulajdon többsége mellett vannak és helyeslik az állami vagyon mértékének csökkentését. Mindössze abban nem vagyunk biztosak, hogy a "sok állam - rossz" kifejezés helyett vagy mellett azt kell elfogadnunk, hogy a "semmi állam - jó". Mert ebben nem vagyunk biztosak, és az a lista, amelyet e törvényjavaslat mellékleteként megismerni módunk volt, nem feltétlenül több annál, mint hogy a "semmi állam - jó".

(11.10)

Négy szempontból szeretném vizsgálni most az általános vitában ennek a törvényjavaslatnak a helyességét: erkölcsi, társadalompolitikai, gazdaságpolitikai és költségvetési szempontból.

Az erkölcsi szempontok egy része már előkerült a vitában. Valójában egyetértek azzal - amit, ha jól emlékszem, Lányi képviselőtársam mondott -, hogy a magyar állam, amikor vállalkozói vagyonát most magánkézbe adja, olyan vagyontárgyakról rendelkezik, amelyeket egy jogilag nem megalapozott államosítás során szerzett meg. Nem a jelenlegi kormány, nem is elődje, nem is az elmúlt néhány évtized a felelős ezért, de ettől a felelősség még megvan, és hibája a törvényjavaslatnak, hogy nem kezeli a kárpótlás során a privatizációval összefüggő szempontokat, hiszen az előbb említett összefüggés miatt nem választható el a kárpótlás a privatizációtól. Mondhatjuk azt, hogy ez nem elegendő, mondhatjuk azt, hogy a kárpótlás elhibázott, valaki sokallhatja, valaki kevesellheti, de hogy összefügg, ez biztos. És ha összefügg, akkor a privatizációs folyamatot úgy kell vezényelni, hogy a kárpótlás ne lehetetlenüljön el, függetlenül attól, hogy azt jónak vagy rossznak minősíti valaki.

Van egy másik érdekes erkölcsi szempont - aminek egyik részét ugyancsak fölvetette, azt hiszem, szintén Lányi képviselőtársam -, hogy az érték más része, amelynek a továbbadásáról most intézkedünk, a magyar dolgozó nép munkája révén jött létre. Ez így igaz. De egy elem még hiányzik, mégpedig az, hogy ezt a munkát soha nem is fizették meg, mert ha megfizették volna, akkor ez a kérdés föl sem merülne. De nagyon jól tudjuk, hogy bér helyett nem tisztességes bért, hanem csak úgy éppen valamit fizettek az elmúlt évtizedekben, így tehát jogos egyfajta kárpótlási igény. Bizony, nem volt butaság az, amit a szabaddemokraták '91-ben fölvetettek - s mostani választási programjukban vissza is vontak, hogy jaj, istenem, nem úgy gondoltuk -, hogy bizony itt minden magyar állampolgárnak volna kárpótlási jogosultsága. No, azt a húszezer forintos megoldást tényleg jobb volt visszavonni; de van itt egy elem, ami megoldást adhat erre a problémára, nevezetesen a társadalombiztosításnak adott ingyenes vagyonátadás. Ennek a hasznából ugyanis minden magyar állampolgár részesedik, és valójában ezt egy kárpótlás sajátos formájának lehet betudni; s ha ez így van, akkor megint csak azt hiányoljuk, hogy az állami vagyon továbbadásáról rendelkező törvény nem építi be és nem ad garanciákat arra nézvést, hogy a társadalombiztosítási vagyonátadás, halasztva ugyan, de mikor, milyen formában történik meg. Miniszter úr néhány megszólalása a mérték csökkenését helyezte kilátásba, tehát az eredeti 300 milliárd helyett talán annak a fele valósulna meg. Én jobb szeretném, ha a kormány tartaná magát a jelenleg hatályos törvényi rendelkezésekhez.

Van még egy erkölcsi szempont, amelyről szólnom kellene: az a szerkezet, amely most működne ebben a törvényben, végül nagyon nehezen ellenőrizhetően, tizenegy emberre, sőt leadott származtatási jogoknál fogva, számos magánszemélyre bízza a nemzeti vagyon sorsáról való döntést. Az az érzésem, hogy ez így nem felel meg annak a kötelezettségnek, mely kötelezettséget ez a parlament visel: a nemzeti vagyon sorsáról való ésszerű döntés kötelezettségének. Ellenőrizhető, átlátható, felelősségre vonható rendszert kell kiépíteni, nem lehet bedugni egy részvénytársaság jogi szabályokkal körülbástyázott gazdasági döntési szabadságába azt a döntést, amelynek a nemzet színe előtt kell megtörténnie.

Már itt, az előbbi vitában is előkerültek társadalompolitikai szempontok. Ha 1000 milliárdos tételben megy át tulajdon egyik helyről a másikra, az átalakítja a magyar társadalmat; s ha átalakítja a magyar társadalmat, dönteni kell valakinek arról, hogy milyen legyen ez az átalakulás. S ki más dönthetne, mint ez a parlament? Ha struccként homokba dugjuk a fejünket, s azt mondjuk, hogy megy, megy, megy a privatizáció, s történik, aminek történnie kell, akkor nem az történik, aminek történnie kell - akkor egész más történik! Mert az igaz, hogy van üzenete ennek a törvényjavaslatnak a társadalompolitika tekintetében! Van benne társadalomkép - csak senki nem mondja ki, mert senki nem vállalja érte a felelősséget.

Ez a törvényjavaslat kevesek meggazdagodását és sokak elszegényedését hozza létre, és ehhez kéri az önök szavazatait. Kérem, gondolják végig, megteremti-e vagy megerősíti-e, kiszélesíti-e ez a törvényjavaslat azt a középosztályt, amelynek erősítése az ország felemelkedésének úgyszólván egyetlen reménye és eszköze.

Gazdaságpolitikai szempontból hiányolom, hogy ez a törvényjavaslat - de nemcsak a törvényjavaslat, hanem a mellé beterjesztett privatizációs stratégia - nem ad kellő hátteret annak a tisztázásához, hogy mi is történt ez elmúlt négy évben. Vajon igazán nagy bajok jöttek-e létre a külföldi tőke megérkezése miatt - vagy annak pozitív elemei is voltak? Hogyan dönthetünk a jövendőről, ha nem látjuk a hibákat, és nem látjuk esetleg azt, hogy nem is hiba az, amit adott esetben hibának véltünk?

Ezt most nem kívánom ebben a beszédben eldönteni, de azt kívánom, hogy a parlament olyan adatok birtokában dönthessen, amelyek reális adatok, hiszen sok félelem volt az elmúlt időszakban is. Privatizáltuk a cukoripart, csökkenni fog a cukorrépa-termelés Magyarországon - én úgy tudom, nem csökkent... (Dr. Kis Zoltán földművelésügyi államtitkár bólogat.)... -, de azért tudnom kellene vagy össze kellene vetni államtitkár úr bólogatásintézményében, a nem csökkentnél bólogatott.., bár most megzavarodtam, úgyhogy ezt majd egy külön kérdésben tisztázni lehet... Éppen ezt a tisztázást hiányolom tehát, a reális döntések bázisát, amellyel a kormánynak el kellett volna minket látnia.

Nos, költségvetési szempontból jó lesz-e ez a törvény? Biztosítja-e ez a törvény például azt a 150 milliárdos bevételt? Ha igaz az, amit Keller képviselőtársam mondott, hogy ez a 400, illetve nem is 400, csak 100 négy év alatt, akkor nem tudom, lehet-e olyan gépkocsit gyártani, amelynek a pedálja négyszeresre vagy négy és félszeresre nyomható, és még üzemképes lesz a maradék 1000 milliárdos '90-es értékből a 150-nek a bejövetele.

Mi legyen tehát? Ha ehhez még hozzáveszem, hogy most február közepe táján vagyunk, a törvényjavaslat megszületik március végén, azután még csodálatos végrehajtási utasításokat kell írni - amelyeket már nyilván bemutatnának, ha készen lennének, de nincsenek bemutatva -, lesz egy új miniszter, aki felelős az ügyekért, ő először megismeri, hogy hol a kulcs és melyik szobában kell dolgoznia; mikor fog nekilódulni ez a 150 milliárdot behozni szándékozó privatizáció?

Ha most a feladatainkat nézem, bölcs lenne, ha visszaadnánk a törvényt? Az előbb elmondott ellentmondások alapján bölcs lenne. Ha valahol van értelme a kétszakaszos tárgyalásnak, akkor itt lett volna értelme. Elmulasztottuk, a kormány nem kérte, alapvető elvek nincsenek tisztázva. Talán hamarabb megszületett volna a végső törvény, ha először egy koncepcionális vita kerül a parlament elé, s az ott kialakult álláspontokat öntik normaszövegbe az erre a célra fölkért emberek.

Ezek után itt marad a parlament feladata, s tudom, hogy mind a kormánypártok, mind az ellenzék gőzerővel dolgoznak azon, hogy átalakítsák ezt a törvényt, hogy a módosító indítványok végül is egy lehetséges széles körű támogatásban részesülő törvényjavaslatot állítsanak elő. Derék kísérlet; olyan, mint ha egy kifestőkönyvben egy tehenet ábrázoltak volna, és úgy akarunk a ceruzával dolgozni, hogy egy versenyparipa jöjjön ki belőle. Meg lehet próbálni, de félő, hogy ez nem fog sikerülni. Számos szakértő tagadja meg az ebben a munkában való részvételi szándékot, mondván, hogy fából vaskarikát nem lehet készíteni. Nekünk mégis az a feladatunk, hogy próbáljuk meg ezt a csodát elvégezni, lehetőleg jobban figyelve egymás gondolataira, hiszen a hatpárti megbeszélésen miniszterelnök úr is azt vetítette elő, hogy nagyon komolyan mérlegelni fogják az egyes frakciók benyújtott módosító indítványait. Az mindenképpen haszna lesz ennek a vitának, ha ezeket a módosító indítványokat benyújtják, és összehasonlíthatóvá válik a különböző frakciók gondolatvilága.

(11.20)

Nyilvánvalóan színezni fogja a kérdést az új miniszter vagy új miniszterek véleménye, s akkor majd még vissza lehet térni arra, hogy mi módon érdemes meghozni ennek a törvénynek a végső változatát. Azt azonban ki kellene mondanunk, hogy amiért dolgozunk most, a privatizációnak a jobb véghezvitele, az nem cél, csupán eszköz, és tisztáznunk kellene, hogy minek az eszköze. Megítélésünk szerint a cél egy esélyegyenlőségre törekvő szolidáris társadalom, a szabadság s tulajdon egymáshoz kapcsolódó, egymást erősítő szép fogalmai. De tudnunk kell, hogy ezek visszájukra is fordulhatnak, különösen akkor, ha nem tesszük melléjük az igazságosság és az egység, vagyis az egymás iránti közös felelősség gondolatait.

Tisztában vagyok azzal, hogy ezeknek a gondolatoknak a törvényben való megvalósulása talán utópia, vágyálom. Ez esetben a kormánypártoké a felelősség, hogy olyan tulajdonviszonyokat hoznak létre hazánkban, melyekben a kapitalizmus századaiban kialakult, és egyáltalán nem nemes versenyben a magyar lakosság zöme a vesztesek közé tartozik. A baloldali kormányé lesz az a kétes dicsőség, hogy a kevesek javát szolgálja a többséggel szemben. Nemcsak jelenünkről, gyermekeink jövőjéről is határoz a parlament. Dönteni kell. Kérem, gondolják át felelősségüket és döntsenek lelkiismeretük szerint. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)