Sümeghy Csaba (Fidesz)

1995. február 13.

DR. SÜMEGHY CSABA (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársak! Úgy gondolom, ebben a teremben nem ül senki, aki ne tudná - és az ország lakossága is teljesen tisztában van vele -, hogy ma nem egy törvényt tárgyalunk, ma egy olyan törvényt tárgyalunk, amely a nemzet vagyonáról szól, amelyik ennek az országnak a helyzetét - mint több képviselőtársam elmondta már - több évre, sőt, mondhatni: korszakalkotóan meg fogja határozni. Ezért meg kell mondanom, én közel sem vagyok olyan optimista a beterjesztett törvényjavaslat megítélésében, mint - különösen szocialista - képviselőtársaim.Szeretném elmondani: az első dilemmát számomra mindjárt az okozza, hogy tulajdonképpen a törvényt a gazdaság szellemének vagy a politika szellemének kívánjuk alávetni. Ez alatt azt értem: nyilvánvaló dolog, ha a gazdaság szelleme fogja áthatni a törvényt, abban az esetben a munka hatékonyságának növelésére, az ország termelékenységére, a foglalkoztatáspolitikára, a munkahelyek megtartására kell ezeket fordítani; amennyiben viszont a politika fog uralkodni, akkor az esetleg új klientúrának a vagyonhoz juttatása, esetleg az államadósságok rendezése és a költségvetési hiány fedezése kerül előtérbe. Úgy gondolom, ezt ebben a Házban senki nem akarja, és ennek a parlamentnek ehhez nincs is erkölcsi joga.

(11.20)

Egyértelmű, hogy a törvényt csak a gazdaság szelleme hathatja át, és csak olyan törvény születhet, amely gazdaságilag megfelelő.

A következő dilemmám a törvénnyel kapcsolatban a külföldi és belföldi tőke kérdése. Nyilvánvaló - és azt hiszem, senki által nem vitatható - , hogy a külföldi tőkét ebbe az országba be kell hozni, hisz az ország tőkeszegény, intézményes befektetői köre nincs. Azonban nem mindegy, hogy a külföldi tőkét hogy engedjük be, a külföldi tőkének a tulajdonszerzés milyen korlátait állítjuk föl akár a törvényben, akár szerződéssel. Én úgy gondolom, a Magyarországra bejövő külföldi tőke megérti, hogy önmagát korlátozva jó néhány éven keresztül a nyereséget visszaforgatja a vállalkozásba, hogy foglalkoztatáspolitikai kötelezettségeket vállal, hogy vállalja esetleges vélt vagy valós monopolhelyzetének önkéntes korlátozását - mint például legutóbb a cukoriparban volt tapasztalható -, és nem utolsósorban elkötelezi magát arra, hogy az általa tőkéért megvásárolt céget tőkeemelésben részesíti.

Annál is inkább elgondolkoztató ezeknek a biztosítékoknak a beiktatása, mert azt hiszem, közismert - és a sajtóban többször megszellőztetett dolog -, hogy óvatos becslések szerint is Magyarországon évente annyi tőke áramlik ki, mint amennyi be. Természetesen ez nemcsak a külföldi tőkebefektetők terhére írható: a magyar vállalatok is jelentős részben menekítenek tőkét külföldre.

Rátérve a hazai befektetőkre, szeretném elmondani, hogy potenciálisan a magyar befektetőknek tulajdonképpen csak a kis- és középvállalatok jöhetnek szóba, mint stratégiai eszközök, ugyanis a tőkehiány a nagyobb és a stratégiailag nagy vállalatok megszerzését nem indokolja.

Itt azonban szeretném megjegyezni, hogy olyan technikákat kell alkalmazni és előtérbe helyezni az abszolút készpénzes vásárlás fetisizálása mellett, amelyeket a törvénytervezet egyébként tartalmaz, mint a privatizációs lízing, a részletfizetési kedvezmény és egyebek. Mert hozzá kell hogy tegyem, a cégeknek - mint azt több képviselőtársam nagyon helyesen elmondta - további állami tulajdonban, illetve kezelésben tartása csak a leromlást teszi lehetővé, a privatizáció, értékesítés gondjait nehezíti, és eljutunk ahhoz a helyzethez, hogy az állami vagyon eladhatatlanná válik. Úgy gondolom, ezt kellő mértékben példázza és támasztja alá az ÁV Rt. által fölvett 150 millió dolláros hitel, amely egyértelműen azt bizonyítja, hogy a különböző állami vagyonkezelő szervekre bízott vagyon értékcsökkenése, romlása és felélése teljes folyamatban van.

Nagyon komoly gondot látok, és pont a megoldást hátráltatja, hogy a nagyvállalatokra semmiféle koncepció nem található a törvénytervezetben. Gondolok itt elsősorban olyanokra, mint a BHG, Taurus, az Ikarus és egyebek, amelyek azonban a nemzeti termelés jelentős hányadát teszik ki. Ezeket a cégeket ma már csak az adós- és bankkonszolidáció tartja életbe, és illő lett volna, hogy a velük való elképzelés, az ő helyzetük rendezése törvénytervezeti megfogalmazást nyerjen.

Innen rátérve a stratégiai nagyvállalati körre, szeretném elmondani - mint később ki fogom fejteni -, hogy csak avval értek egyet, hogy a stratégiai nagyvállalatok az Országgyűlés különböző bizottságai ellenőrzése mellett kerüljenek privatizálásra, és ne adjuk meg ezt a lehetőséget teljes egészében a vagyonkezelő számára.

Tisztelt Ház! Szeretném elmondani, hogy olvastam egyszer Lope de Vegától egy mondást, hogy ambiciózus embernek egy baja van, hogy sokszor ő maga sem tudja, mit akar. Amikor elolvastam a privatizációs tervezetnek azt a kitételét, hogy a privatizációra kell ráépítenünk az új gazdaságpolitikát és gazdaságstratégiát, akkor ez jutott eszembe. Úgy gondolom, ez a tétel teljesen egyértelműen fordítva kell hogy álljon. Erre még később visszatérek. Tehát először rendelkezni kell egy gazdaságpolitikai stratégiai tervvel, és ebbe kell beépíteni a privatizációs egyéb kérdéseket. Mint ahogy úgy tűnik az elmúlt hónapok alapján, hogy fordítva áll az a kérdés is, hogy a privatizáció gyorsítása kinek az érdeke. Mert hozzáteszem, jelenleg az az érzésem van, hogy gyorsítani csak rükvercbe kapcsolva gyorsítottunk, nem előre mentünk.

Egyébként homályosnak érzem az olyan megfogalmazásokat is, amelyek a különböző érdekképviseletek közötti diszkriminatív felsorolást írják elő. Nem tudom, mi indokolja, hogy a privatizációs vásárlásnál a szakszervezeti érdekképviselet véleményét kell kikérni, a munkaadóét nem. Nem tudom, mi indokolja, hogy amikor az ágazati tervezeteket el kell bírálni, csak a szakszervezeti érdekképviselet véleményét kell figyelembe venni, a munkaadóét nem. Végezetül azt sem tudom elképzelni, mi lehet a magyarázata annak, hogy a szakszervezeti érdekképviseletek az ÉT-ben döntéshozatali pozícióba kerülnek, míg a munkaadók csak a felügyelő bizottsághoz vannak tervezve, kvázi ellenőrzési lehetőségre kárhoztatva.

Én úgy gondolom, ma, amikor Magyarországon erős hullámok kavarognak az érdekegyeztetés, a meghiúsult TGM és egyebek körül, nem jó ezt a kérdést tovább feszegetni és mesterségesen törvénytervezettel tenni különbséget különböző érdekképviseletek között. Én azt hiszem, a téma teljesen egyértelmű: mind a két szervezetnek meg kell adni az őt megillető jogokat, elvonni senkitől nem szabad. Mind a két hely megilleti az ÉT-ben úgy a munkaadó, mint a munkavállaló szervezeteket.

Idetartozónak érzem, hogy nem lehet megkerülni azt a kérdést a törvénytervezetben, ami az Országgyűlés jogosítványait illeti. Én úgy gondolom, az Országgyűlésnek az egész privatizációs folyamatban rendszeres ellenőrzéssel kell élnie. Így a kormányt a költségvetési terv elfogadásával egy időben be kell számoltatni a privatizáció helyzetéről, a privatizációs bevételekről. Úgy gondolom, az Országgyűlés bizottságainak, mint említettem, a stratégiai cégek eladását ellenőriznie kell. Én úgy gondolom, nagyon jó megfogalmazás volt az, amikor az Országgyűlésből a felügyelő bizottságba valamennyi párt delegál képviselőt. Azt hiszem, ezeket az intézményeket vissza kell állítani, illetve be kell vezetni. Mint ahogy számomra nem kétséges az sem, hogy a privatizációt miniszternek kell irányítania, nem vitatva evvel a gazdaságpolitikáért felelős pénzügyminiszter helyzetét. Most nem Békesi úrra gondolok, akinek pár hete van hátra, hanem a mindenkori pénzügyminiszter helyzetére. Ugyanis a rendszer miniszter nélkül megítélésem szerint nem kompatibilis, tehát nincs meg az a kormányzati felelősség, hogy a privatizációt a kormány, az Országgyűlés felé el lehessen számolni, ugyanakkor az Érdekegyeztető Tanács elé ne lehessen vinni. Én azt hiszem, a rendszert ezzel kiegészítve kellene megoldani.

Kedves Képviselőtársaim! Nagyon jól ismert, hogy Magyarország két részre szakadt: van egy Dunán onnani rész és van egy Dunán lentebbi rész (sic!).

Hosszú-hosszú évek óta valamennyi parlament és kormány hangzatos ígéreteket tesz arra, hogy ezt az egyenlőtlenséget föloldja. Ezért nagyon kerestem a privatizációs törvénytervezetben azokat az utalásokat, amelyek legalább elősegítik ezeket a lehetőségeket. Legnagyobb sajnálatomra nem találtam ilyet. Ezért szeretném elmondani, hogy igenis, a parlament kötelessége lesz ezeket a kérdéseket úgy megoldani, hogy a hátrányos helyzetű megyék sorsát javítandó, kedvezményeket adjon a hazai befektetőknek az elmaradott térségekben. Itt konkrétan olyan dologra gondolok, hogy az ötvenmillió forintos egzisztenciahatárt föl kell oldani vagy föl kell emelni mondjuk kettőszázmillió forintra. Gondolok itt arra, hogy még előnyösebb privatizációs technikákat - akár lízing-, akár részletfizetést - kell alkalmazni, de természetesen ezt követni kell olyan központi intézkedésekkel, amelyek ezt elősegítik. Itt kézenfekvő az szja-ból a harminc százalékos befektetési adókedvezmény megadása. A dolog úgy kerek, hogy az önkormányzatoknak is részt kell vállalniuk ebből a feladatból, mégpedig úgy, hogy az így privatizált cégeket a helyi adóval addig, amíg a privatizációs vételár visszafizetése nem történik meg, ne sújtsák.

Úgy gondolom, és nagyon kérem a kormánykoalíciót, hogy ezt a felelősségét ne hárítsa át a jövő generációra, a jövő parlamentre, a jövő kormányra, fontolja meg, és módosító javaslataival - mivel úgy gondolom, az ellenzék hiába fog ide módosító javaslatot benyújtani, nem lesz hatásos, de - mutassa meg, az ország felemelkedésének nem lehet akadálya, hogy az elhanyagolt és hátrányos helyzetű megyéket, területeket nem hozzuk arra a szintre, mint az ország többi része, mert ez a fejlődés örök gátja lesz.

(11.50)

Végezetül - mint említettem - szeretnék visszatérni arra, hogy a gazdaságpolitika vagy a privatizáció elsőbbsége-e a lényeges. Úgy gondolom, az előbb világosan elmondtam, hogy a gazdaságpolitikára kellett volna az egész privatizációs folyamatot fölépíteni. Hogy mást ne mondjak, például az agrárágazatban jelenleg az élelmiszeriparnak mintegy 60 százaléka privatizált már, és ez döntően külföldi kézben van. Úgy hiszem, hogy a mondatomat nem kell befejezni: megfelelő gazdaságpolitika nélkül beláthatatlan következményekkel jár ez a szerződésekkel kellően alá nem támasztott és a nem kellő önmérséklettel rendelkező külföldi befektetők esetében.

Úgy gondolom, az iparnál még fontosabb kérdésekről kellene szólni: a területfejlesztésről, a befektetésösztönzésről, egyes adókedvezményekről - mint az előbb mondtam -, és ezt mind-mind egy gazdaságpolitikába kellett volna beilleszteni és arra ráfűzni az egész láncot.

Ha ez még nem történt meg, a dolgok korrigálhatók. Korrigálhatók elsősorban úgy, hogy a parlament itt, felelősségérzetétől áthatva, a polgári Magyarország alapjait lerakva egy olyan privatizációs törvényt fogad el, amelyben ezeket a kiegyenlítetlen erőviszonyokat egyformán értékelik, méltányolják és kiegyenlítik. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)