Rott Nándor (FKGP)
DR. ROTT NÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ismételten elhangzott a kormánypárti képviselők részéről, hogy sürgető ez a törvényjavaslat, és ha igaz az, amiben nincs okom kételkedni, hogy itt havonta milliárdokkal csökken a nemzeti vagyon értéke, mert elértéktelenedik, akkor valóban nagyon sürgető a teendő. És akkor azt is meg kell mondanom, hogy sürgető lett volna! Az a kormány, amelyik azzal a hirdetéssel vette át a kormányrudat, hogy neki nincs szüksége száz napra, mert teljesen felkészült a kormányzásra, ha neki ez a törvényjavaslat annyira sürgős, akkor ezt nem akadályozta az ellenzék, hogy már korábban beterjesztette volna légyen - ez azonban nem történt meg.Az előterjesztő pénzügyminiszter úr expozéjából két mondatot szeretnék idézni. Az egyik úgy szólt, hogy miért tűri a kormány, hogy az állami tulajdonban lévő társaságok feléljék vagyonukat, vagy ahogy sokan egészen durván, de nem teljesen alaptalanul fogalmazzák, hogy ellopjanak mindent, ami érték. Én azt hiszem, hogy a helyzetnek egy ilyen értékelése, ha ez a kormány részéről és a rendkívül szakképzett és kiváló pénzügyminiszter úr részéről hangzik el, akkor tényleg ez felel meg a tényeknek.
Másik ilyen érdekes kijelentése volt a pénzügyminiszter úrnak az, hogy - szó szerint idézem - "Azok az ellenőrző mechanizmusok, amelyek negyven éven keresztül viszonylag hatékonyan védték a köztulajdont a magáncélú gazdagodással szemben, a mai körülmények között is működhetnek". Én ezen egy kicsit megdöbbentem, amikor az elmúlt negyven évnek a köztulajdon védelmében viszonylag hatékony működéséről beszélt a pénzügyminiszter úr, mert ha az elmúlt negyven évben a köztulajdon hatékony védelme viszonylag jól működött volna, akkor nem jutott volna el ez az ország oda, hogy a 100 százalékig köztulajdonban lévő állami vagyon már 1990-re, tehát a rendszerváltás idejére is oly mértékben leértékelődött volna, hogy aztán ez az elértéktelenedés a jelenlegi tragikus mértékig folyjék.
Következésképp mindez valóban indokolttá tette, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson a vagyon védelme és a privatizáció megjavítása érdekében. Megítélésem szerint azonban nem ez történt. A benyújtott törvényjavaslat az előzőekhez képest olyan csekély, olyan jelentéktelen módosításokat hajt végre, hogy mindazokat a hozzáfűzött vérmes reményeket vagy várakozásokat, amelyeket itt sugalltak nekünk, messzemenően nem fogja tudni teljesíteni.
Mire alapozom ezt a véleményemet? A törvényjavaslat olyan belső ellentmondásokkal, olyan logikai hézagokkal van tele, amelyek teljesen aláássák ennek a jogszabálynak az értelmét és az ésszerűségét. Egy példát szeretnék erre - és ez egy alapvető példa - elmondani. A törvényjavaslat 47. § (4) bekezdése kimondja, hogy a vagyon értékesítése során valamennyi értékelési szempont mérlegelésével a legkedvezőbb ajánlatot tevővel kell megkötni az adásvételi szerződést. Felületes olvasó azt mondja, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, hiszen a legkedvezőbb ajánlattevővel kell megkötni a szerződést. Minthogy ezek az ajánlatok pénzre vonatkoznak, van egy objektív mérce, hogy a három az több mint a kettő és a négy több mint a három, tehát itt számszerű alapon lehet végső soron a döntést meghozni. Ez a látszat.
Igen ám, de ha alaposabban megnézzük, van itt még egy kitétel, nevezetesen az, hogy "valamennyi értékelési szempont mérlegelésével". Az ajánlatok értékeléséről szóló 32. § (3) bekezdése ad erről részletesebb útmutatást. Eszerint "Az egyes ajánlatok elbírálása során - a 2. §-ban foglaltakon túlmenően - figyelembe kell venni a pályázó, ajánlattevő által a reorganizáció, a tőkeemelés, technikai fejlesztés, munkavállalók foglalkoztatása, jövedelme, illetve ellátása, továbbá a környezeti károk és terhelések enyhítése tekintetében vállalt kötelezettséget". Összesen nyolc vagy kilenc ilyen elbírálási szempont szerepel ebben a fölolvasott törvényszövegben. A 32. § (4) bekezdése ezt nagyon világosan ki is mondja, hogy ezeknek a kötelezettségeknek a vállalását az elbírálás során a pályázati kiírás szerint előnyben lehet részesíteni a kedvezőbb árajánlattal szemben.
(12.50)
Tehát míg látszólag az a benyomás, hogy egy objektív tényező, egy mérhető, kvantifikálható kritérium alapján fog döntés születni, nevezetesen a vételár alapján, addig most belevisznek a törvénybe egy olyan kritériumrendszert, amely tulajdonképpen meghatározatlan és nem kvantifikálható - ráadásul ezeket kiemelten kell figyelembe venni.
Mit kell azonban itt például "reorganizáció" és "szerkezetváltás" alatt érteni? Igyekeztem utánanézni: sem a reorganizációnak, sem a szerkezetváltásnak nem találtam kielégítő definícióját; nemhogy számszerűsíthető, kvantifikálható mértékét, de még csak pontos definícióját sem! Csak megjegyzem: a szerkezetváltás önmagában is többértelmű szó. A közgazdasági szakirodalom is egyaránt beszél termékszerkezetről, vállalati nagyságszerkezetről, termelési szerkezetről és még sok egyéb szerkezetről, következésképp ennek a törvénynek vagy törvényjavaslatnak az az egy lehetősége, hogy szerkezetváltozást vegyenek figyelembe, korlátlan, ez teljesen definiálatlan lehetőséget ad valaminek a figyelembevételére. Ugyanez vonatkozik a reorganizációra is. Ezzel a törvényjavaslat meghatározatlan - és ezért teljességgel ellenőrizhetetlen, megfoghatatlan - elemeket visz bele a privatizációba, közelebbről a pályázatok értékelésébe, szinte korlátlanul tágra nyitva a kaput a döntéshozók - közelebbről az ÁPV Rt. - előtt.
Az előbb a szerkezetváltásról és a reorganizációról beszéltem, de alig jobb a helyzet a technikai fejlesztés, a foglalkoztatás és a többi felsorolt tényező esetében sem. Tudományos-technikai tanácskozások egész során vettem részt, ahol komoly szakemberek, tudósok, kutatók és gazdasági szakértők között arról folyt a vita, hogy melyik technikai fejlesztés tekinthető korszerűnek, egyáltalán melyik technikai fejlesztési irány jó.
Nem tudom, hogy az ÁPV Rt. döntéshozó szervéről milyen alapon tételezzük föl, hogy olyan kérdésekben, mint hogy egy technika, egy technológiai fejlesztés kielégítő vagy sem, helyesen, tárgyilagosan, objektíven fog tudni állást foglalni. De tegyük föl, el fogja dönteni, hogy ez pénzügyileg kedvezőtlenebb ajánlatot tett ugyan, kisebb vételárat ajánlott, de technikailag nagyon modern... Hiányoznak a módszerek, hogy ezeknek a tényezőknek, az így felsorolt, lehetséges döntési kritériumoknak az eredményét miképpen vegyük számszerűsítve figyelembe - vagy vegyék majd azok, akik a döntést fogják hozni.
A jogszabályalkotók - vagy tévedésből, vagy szándékosan - olyan döntési kritériumrendszert hoztak létre, amely a számszerűen meghatározható vételárat ködös, zavaros, gyakorlatilag számszerűsíthetetlen kritériumokkal válthatja fel. A törvényjavaslat egyetlen objektív tényező mellé tucatnyi, végső soron szubjektív tényezőnek rendszerbe való bevonását teszi lehetővé. Ez a beépített szubjektivitás, kötetlen mérlegelési lehetőség nevetségessé teszi az indoklásnak a szabályok betartásához fűzött elvárását, nevezetesen azt, hogy ne alakuljon ki elvtelen összejátszás, korrupció. E meghatározhatatlan, számszerűsíthetetlen kritériumrendszer képében bele van építve ebbe az egész privatizációs rendszerbe az a lehetőség, ami egy szabad mérlegelést, egy olyan mérlegelést tesz lehetővé, amiben mindent meg lehet magyarázni, és amelynek a működtetésére, bizony, a megfelelő anyagi eszközök latba vetésével is érdekelt lesz minden pályázó. Mint ahogy nagy a lehetősége annak, hogy a múltban - a közelmúltban is - funkcionált ez a rendszer.
Egy másik ilyen kritikus pont a sok közül: a versenyeztetés és a nyilvánosság kérdése. Itt most a vezetői, munkavállalói kivásárlásnak a problémájáról szeretnék - az idő rövidsége folytán csak néhány szót - szólni.
Először is a vezetői és munkavállalói kivásárlás kizárhatóvá teszi a versenyeztetést. Ebben az esetben versenyezni nem kell. Ez a vezetői-munkavállalói kivásárlás nagyon szépen hangzik, a törvényjavaslat indoklása azonban ennek érdekes mozzanatait tárja fel. Nevezetesen a vezetői kivásárlás működéséhez elegendő egy vezető és egy munkavállaló. A törvényjavaslatban tehát megvan a lehetőség arra, hogy két ember olyan kedvező privatizációs formát találjon, amelybe bevonható azonban harmadik fél is - azzal az egyetlen kikötéssel, hogy a tulajdona nem érheti el az 50 százalékot.
Következésképp egy vállalati vezető és egy vállalati munkavállaló - nem vezető -, ha nagyon ügyesen összefognak, bevonnak csendestársként, nem egészen 50 százalékos tulajdonrészesedéssel egy külső akárkit, aki, mondjuk, 49 százalékos részt vállal ebben az alkalmazotti-vezetői konzorciumban, kft.-ben - teljesen mindegy, minek nevezzük -, és megszerzi azon kedvezmények mellett a vállalati tulajdont, amelyekkel ez a konstrukció jár - például hogy a vállalati vagyon 50 százalékát tulajdonképpen ingyen is megkaphatják. Ez a vezetői-munkavállalói privatizációs eljárásba ismét egy olyan elemet visz bele, ami korlátlan visszaélésekre ad lehetőséget, lehetővé teszi korlátolt strómanok - elnézést ezért a régi kifejezésért - bevonását az egész játékba, és a vállalati vagyont tudatosan leértékelve, összejátszásszerűen - bocsánat a kifejezésért -, bagóért megvásárolhatóvá teszi az állami vagyont. Ennek megvan a lehetősége.
(13.00)
Az előbbiekben egy kis vita is kerekedett erről. Sepsey Tamásnak a vállalatvezetéssel kapcsolatban voltak - nem tudok hirtelen jobb szót találni - pikírt megjegyzései. Én nem elvileg ellenzem, hogy menedzsment vagyont szerezzen. Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért kell ilyen mértékben kedvezni annak a menedzsmentrétegnek - en bloc, mint rétegnek -, amely ezt a vállalati vagyont nem az utóbbi négy évben, hanem sorozatosan, folyamatosan tette tönkre az elmúlt évtizedek alatt - legfeljebb nem olyan látványosan, mint ez most folyik -, és így eljutottak a leértéktelenedésnek eddig a stádiumáig. Illetve ez valahol - erre többen is utaltak a mai vitában is - olyan réteg-összefonódásokat és az érdekviszonyok olyan összekapcsolódását jelzi, ami ennek az egész konstrukciónak az erkölcsi, racionális megalapozottságát illetően óriási kételyeket támaszt.
Szerintem - a magam részéről tudok nyilatkozni - alapvetően ezek az okai annak, amiért én ezt a törvényjavaslatot nem fogom megszavazni. A sok benne rejlő hiba miatt hiába itt a jó szándék, módosításokkal ezen az egészen nem lehet segíteni. Ez úgy rossz, ahogy van. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)