G. Nagyné Dr. Maczó Ágnes (FKGP)

1995. február 21.

G. NAGYNÉ DR. MACZÓ ÁGNES (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Sütő András mondta, hogy "még nem a jogainkat kaptuk vissza, csak jogot a szóláshoz". A magyar külpolitikával tulajdonképpen csak annyi probléma van, hogy sokszor olyan, mintha román lenne. (Derültség a jobb oldalon.)Hányszor halljuk külpolitikusainktól, hogy vigyázzunk, nehogy szomszédaink érzékenységét megsértsük! De hallotta-e már valaki, hogy arról beszéltek volna: csak óvatosan, nehogy népünk s a kisebbségbe kényszerített magyarság érzékenységét megsértsük?

Állandóan csak szomszédaink érzékenységére hivatkozik saját külügyünk, hogy az altatásból s a meghunyászkodásból róluk vegyünk példát. Ahelyett, hogy arra hivatkozna s felrázná a nemzetközi közvéleményt , hogy az elmúlt hetven év alatt mennyi szörnyű megaláztatást kellett elviselnie, minden ígéret ellenére, millióknak pusztán azért, mert magyaroknak születtek. Vagyis faji alapon diszkriminálnak, hetven éve, folyamatosan, Európa közepén egy népet.

Miközben 1945 után a zsidóság elleni tragikus holocaust hála istennek véget ért, a hetvenéves trianoni fogság alatt szakadatlanul folytatódik a magyarság elleni fizikai, lelki, szellemi holocaust. Sajnos, a magyar külpolitika a magyarság elleni faji megkülönböztetés tényéről Európa előtt egyszerűen hallgat.

Sérthet-e bárkit, ha hangosan újra kimondjuk Ady Endre szörnyű megállapítását: "Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok"? Nem a mi sérelmeinkről kellene itt beszélni végre? Nem az történik-e hosszú évtizedek óta, hogy azért nem használhatják hivatalosan is anyanyelvüket, azért nem énekelhetik rettegés nélkül a Himnuszt, azért nem hallgathatják saját nyelvükön a misét emberek milliói, mert magyarok?

Külpolitikusaink naponta elmondják tízszer, hogy vegyük tudomásul, Európa csak úgy fogad el bennünket, ha rendezzük viszonyunkat szomszédainkkal. Igen. És mit tapasztalunk eközben? Körülöttünk nemzetállamokról beszélnek, autonómiákról hallani sem akarnak; magyarellenes pogromok vannak; majdnem agyonverik Sütő Andrást; szükségállapot bevezetéséről beszélnek. Ezek a mi külpolitikai sikereink és a következményei.

Innen elterelhetik nyugodtan a Dunát a mi külügyünk sem ez ellen nem tiltakozik határozottan, időben, sem most egy szomszédos atomerőmű megépítése ellen. Az osztrák külügy, sőt az osztrák kancellár nyugodtan tiltakozhat nekik lehet: ők nem magyarok.

A napokban hallottam egy ismerősömtől, hogy az Encyclopaedia Britannicaban azt írják: Romániában 700 ezer magyar él. Tájékoztatta-e valaha is erről a hamis tényről az illetékeseket valaki külügyeseink közül? S a nemzetközi sajtóban egyre szaporodó rágalmazó, hamis írásokra miért nem reagál mindig haladéktalanul és reálisan a magyar külügy?

Aki ma Magyarországon független és demokratikus külpolitikát akar megvalósítani, annak véleményem szerint három szellemi tartópillérre kellene alapoznia elképzelését:

Az első, hogy a magyar történet jogtalan szenvedések sorozata. Ezt Vajda János írta 1861-ben, és sietve hozzáfűzte, hogy azért szenvedett többet a magyar nép, mint más hatalmas nemzet, mert az igazságot jobban szerette minden anyagi haszonnál, mert őszintébb, egyenesebb, szóval becsületesebb volt míg mások politikusabbak voltak.

A második tartópillér, hogy amit rákentek a hazára az elmúlt évszázadok alatt, azt a sok gyalázatot ténylegesen le kellene mosni, törölni végérvényesen.

A harmadik döntő tényező pedig Németh László máig érvényes gondolata, miszerint a legjobb külpolitika: a belpolitika.

Ha a magyar külpolitika nem ezekre a fundamentumokra épül, akkor továbbra is birodalmi külpolitika marad de most már birodalmi háttér nélkül. Mit értek ezen? Ha külpolitikánkról egy vitanapon felelősséggel véleményt akarunk nyilvánítani, nem tehetjük ezt meg anélkül, hogy a történelmi háttér lényeges pontjaira rá ne világítanánk.

(10.40)

Igaza van Vajda Jánosnak, hogy a magyar történet jogtalan szenvedések története, hiszen ki vitatná el, hogy teljesen jogtalan volt az a szenvedés, melyet az orosz, német, Habsburg-gyarmatosítások alatt kellett elviselnie ennek a népnek.

Néhány évet leszámítva, hosszú ideig nem is volt független politikája, külpolitikája Magyarországnak. Többnyire a gyarmatosítók határozták meg, hogy mit kell gondolni rólunk a világnak. Ránk kentek, ránk fogtak sok mindent, ami csak arra volt jó, hogy itteni hódításaikat igazolják. Amíg a rólunk kialakított hamis képet meg nem változtatjuk, addig hiába minden. Enélkül nincs magyar külpolitika, nem lehet változás, csak siettetett ügyködés, erőltetett kapkodás.

Hol kezdődött a baj? Régi mondás, hogyha egy tájékozódási futó eltéved, vissza kell mennie arra a pontra, ahol még tudta az irányt. Történelmünkben ez a pont a reformkor ideje, ahová vissza kell tekintenünk. Vajon hányan tudnak arról akár Magyarországon is , hogy Széchenyi István nem azért kardoskodott Hunnia című könyvében a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett saját hazájában, hogy a nemzetiségeket elnyomja, hanem azért, mert akkor itt a hivatalos nyelv a latin és később a német volt?

S hogyan akarja a külpolitika megváltoztatni a rólunk kialakított negatív képet, ha fiataljaink már arról se nagyon tudhatnak, amire legutóbb Illyés Gyula hívta fel figyelmünket, hogy '48-as forradalmunkban két népesség küzdött velünk szívvel-lélekkel: a svábok és a mózeshitűek. Bizony, ha ezt örökítettük volna át generációról generációra mi is, a svábok is, és a mózeshitűek is, akkor talán nem okoztunk volna egymásnak annyi fájdalmat, nem történtek volna nagyobb tragédiák, melynek legszomorúbb végkifejlete, igaz, náci megszállás alatt, de mindenképpen a minket is megszégyenítő holocaust volt.

1848 után nem kellett magyarázkodnunk Európa és a világ előtt, hogy milyen is a magyar nép. Akkor a külügyet ha nem is hivatalosan Kossuth és emigráns társai képviselték. Külügyi tragédiáink sorozata mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban a kiegyezés után kezdődött el. A Habsburg birodalmi külpolitika nem sokat törődött a mi hírnevünk megőrzésével, miközben kezdetét vette Európa-szerte a környező országok politikusai által táplált uszító, magyarellenes propaganda. Holott a források szerint Erdélyben akkor több román nyelvű iskola működött, mint a Kárpátokon túl ez is hozzátartozik az igazsághoz.

A kiegyezés óta tartó negatív propaganda olyan mélyen megfertőzte Európát, hogyha meg merünk szólalni pusztán emberi jogaink védelmében, könnyen megbélyegeznek bennünket. De ennél sokkal tragikusabb, hogy ezt a bélyeget már hazai politikusaink is könnyen ránk sütik. Ennek egyik okát abban látom, hogy a negyven évig tartó orosz birodalmi-helytartó külpolitika, megszabadulván a birodalomtól, pavlovi külügyi reflexeitől valahogy nem tud megszabadulni. Igaz, most már a szovjet unió helyett az Európai Unió van napirenden. (Zaj a bal oldalon.)

Sokan élen járnak, agitálnak politikusaink közül, sőt egymásra is rálicitálnak a közös európai ház megteremtése érdekében. Ez részben nagyon helyes. Itt kell felhívnom a kormányzópártok figyelmét, hogy ebben a kérdésben Szabó Dezső nyomdokain haladnak, vagyis a felismerésben kicsit elmaradtak, ugyanis ő már 1928-ban a következő megállapításra jutott: "Egész életem felelősségét, minden eddigi munkásságom értelmét és értékét lekötve állítom: a magyarság fennmaradásának legfőbb biztosítéka az Európa egységét célzó törekvésekben van."

Bizony, nem árt óvatosabbnak lenni a tekintetben, hogy mit tiltunk el teljes terjedelmében a jövendő külpolitikusok elől. Illyés Gyula nemzetiségi kisebbségekkel foglalkozó könyvét is csak tíz évig tiltották: 1978-tól 1988-ig, az új nemzedékek nagy szerencsétlenségére. De mindezek ellenére lehetett volna s lehetne ma is mihez viszonyítani külpolitikánkat. Véleményem szerint ahhoz, hogy kiváló külpolitikusaink legyenek, hogy tudják, miről van szó sok más tudnivaló mellett , két életmű alapos, alázatos ismerete elkerülhetetlen. Széchenyi Istváné és Ady Endre teljes életműve, a több kötetre rúgó politikai írásaival együtt. Aki ezeket az életműveket alaposan nem ismeri, lelkéig magába nem itta, az nem tudja, nem tudhatja, hogy mit és kiket képvisel. Márpedig a magyar külpolitika első és legelső feladata a 15 milliós magyarság európai, békés képviselete, egyetemes, emberi jogainak védelme. Minden más csak ez után jöhet.

De nem elég, ha csupán fennhangon kinyilvánítjuk, hogy lélekben 15 millió magyar vezetői vagyunk s aztán aláírjuk az ukrán-magyar alapszerződést. A következményekről ma is hatalmas vitákat lehetne nyitni; de az sem vezet sehová, hogy most elsietettségről nyilatkoznak azok, akik akkor gondolkodás nélkül, szolgalelkűen megszavaztak mindent. Lassan oda jutunk, hogy azoknak lesz megint a legnagyobb hangjuk s azok lesznek itt a mérvadó európai politikusok, akik a reálpolitikát összetévesztik a szolgalelkűséggel.

Szóval külügyi politikánk első és legfontosabb feladata az összmagyarság európai, békés képviselete kellene hogy legyen. Nem könnyű feladat ez, hiszen hazai nemzetiségi politika címén annyi provokatív ellenpropaganda lát nap mint nap napvilágot, mintha az volna a cél, hogy a hazai kisebbségekkel minél jobban megutáltassák a magyarságot. Ezért a mindenkori politika mindig felelős. Éppen az ellenkezőjére kellene törekedni, történetesen arra, hogy a kisebbségi érdekvédelem ne azzal kezdődjön, hogy meg akarják utáltatni valakikkel a másikat.

Ha közös Európát akarunk, ha határok nélküli Európát szeretnénk mint ahogy azt a rendszerváltás idején oly szépen hangoztatták , akkor bizony nem a határokról kellene tárgyalgatnunk, hanem Európától példát véve, épp a határok megnyitására kellene fektetnünk a hangsúlyt. Nem azt kell keresni, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket.

Az ukrán-magyar alapszerződés bebizonyította, hogy ez az eljárás zsákutcás és téves, mert a lényegi kérdéseket nem oldja meg. A helsinki békekonferencia után egy alapszerződés aláírása nem egyéb, mint a magyarság végső lelki megaláztatása. Ilyenkor szoktak előjönni a soviniszta, nacionalista vádakkal, sajnos, már hazán belül is. De hogy pontosan érthető legyek: megkérdezem a külügyminiszter urat, mit szólna ahhoz, ha mondjuk, az ellenzéki pártokkal együtt lakásának négy szobájából hármat elfoglalnánk, hozzátartozói közül többeket ott tartanánk, elvennénk vagyonának egy részét, s ha netán sírva fakadna, felszólítanánk, hogy ne búsmagyarkodjon.

(10.50)

Persze a feleségét ettől kezdve Kovácsovának hívnák, s ha mondjuk, kérne egy kávét, azt mondanánk: nem értjük, mit mond; s ha megszólalna, hogy azért ez így nem járja, akkor természetesen sovinisztának, nacionalistának, irredentának bélyegeznénk. Végül arra kérnénk, mikor már úgy látjuk, hogy kellőképpen hozzáfeledkezett a helyzethez, hogy írja alá a saját ügyével kapcsolatban azt, amit a népével alá akar íratni.

Ön is beláthatja, tudhatja, hogy ez nem járható út. Ez csak újabb feszültségekhez, újabb megaláztatásokhoz vezet. A közös európai békéhez így nem juthatunk el! Európa nem várhatja azt tőlünk, miközben Ausztria is megnyitotta a határait, hogy az új vasfüggöny elszigetelje saját anyaországától Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, amely mindmáig kellően számba nem vett nehézségekkel küszködik.

Békés eszközökkel tehát más megoldási lehetőségeket kell keresnünk. Meg kellene értetnünk szomszédainkkal és az európai közvéleménnyel, hogy az anyanyelvhez, az iskolához, a szülőföldhöz, szóval az egyetemes emberi élethez való jog önvédelme nem mások jogai ellen való támadás. Ha ezért a minimumért sem tudunk küzdeni türelemmel, kitartással, akkor hiábavalóság minden.

Beleejtették már az országot egyszer abba a csapdába, hogy a nagy közös kommunista házban nincs szükség semmi kisebbségi jogvédelemre, mert hamarosan eljön a nagy, osztály nélküli unió, s testvériesen meg fogjuk érteni egymást. Legalább ennek a kudarcából tanulhatnának azok, akik akkor azt hitették el, hogy ez az egyetlen üdvözítő út. Most pedig ugyanazok azt akarják elhitetni, hogy az alapszerződésben rejlik az egyetlen lehetséges út. Mint ahogy belátták azt is az akkori tévedésüket, bár elég sokára , hogy nem is volt olyan jó az a Varsói Szerződés, miért ne láthatnák be ezt is?

Szemmel láthatóan Európában egyre erősödik az a tendencia, hogy a kisebbségi jogokat autonómia szintjén, eredendően, feltételek nélkül biztosítani kell. Erre számos példát lehetne felsorolni. Miért hát ez a nagy sietség, ha Európa ebbe az irányba halad? Ugyanis felismerték, hogy kisebbségi jogok nélkül nincs európai béke! És Európa most elég erős ahhoz, hogy segítsen nekünk ebben a kérdésben, ha mi is úgy akarjuk de néma gyereknek anyja sem érti a szavát.

Miért nem képes a magyar külpolitika megfogalmazni végre az autentikus magyar igényeket? Ha már semmi másra, csak Európára tudnak hivatkozni, akkor vajon miért nem alapozták az alapszerződések tervezetét a dél-tiroli és belgiumi németek vagy a finnországi svédek jogaira? A magyar kormánynak minden nemzetközi fórumon fel kellene lépnie azzal a magyar igénnyel, hogy az eljövendő délszláv rendezésnél a vajdasági magyarságnak ugyanolyan jog biztosítassék, mint amilyet a horvátországi és boszniai szerbeknek kívánnak megadni.

Persze mindezekhez külpolitikai szemléletváltás is szükségeltetik. Talán egyedül Magyarországnak nem kellene abba a politikai játszmába beszállni, hogy nézzük, kit eresztenek be hamarabb a közös európai házba. Nyitni kellene, sokkal intenzívebben, a közös Közép-Európa megteremtésének irányába Kossuth, Bajcsy-Zsilinszky és Brzezinski elképzelése szerint, hisz a lengyelek, a szlovákok, a románok és mi, magyarok mennyivel előrébb tarthatnánk már, ha nem hagytuk volna magunkat annyiszor egymás ellen kijátszani!

A történelemtől új lehetőséget kaptak a közép-európai népek. Új nemzedékek emelkednek a politika színterére. Nem volna szerencsés, ha most gyorsan, előre megírt forgatókönyvek szerint a régi módon elpuskáznának mindent. Illyés Gyula biztatását tartom mérvadónak és követendő példának: "Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön a vadszelídítő tekintetektől."

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)