Für Lajos (MDF)
DR. FÜR LAJOS (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Európában ma már alig van felelősen gondolkodó politikus, aki ne tudná: a kontinensünk népességének egynyolcadát kitevő, mintegy százmilliós kisebbségek ügyének rendezése a századvég egyik alapgondja. Kérdéseik megoldása nemcsak a demokrácia próbaköve, de a földrész biztonságának is szerves része.Az európai képbe illeszkedő magyar kisebbségek megmaradása azonban számunkra létkérdés is. Nem lehet eltúlozni: a helyzet, a helyzetünk, tisztelt képviselőtársaim, valóban drámai. Mégpedig kettős vonatkozásban is az: akár a kisebbségi magyarok valóságos helyzetét, akár a megoldás esélyeit nézzük is.
Helyzetüket illetően talán nem is a rendszeresen fölemlegetett, így közismertebb, jogi, igazgatási, művelődési, anyagi feltételek hiánya, elégtelen volta a legfőbb gond. Sokkal lehangolóbbak a számszerű adatok. Hisz a tények azt mutatják, hogy a trianoni békediktátum óta eltelt háromnegyed évszázad alatt a magyar kisebbségnek 1920-ban még 3,3 milliónyi lélekszáma a szomszédos országok hivatalos statisztikái szerint 1990-re 2,8 millióra apadt, vagyis közel egyötöddel fogyott, miközben idő hiányában mellőzve a részadatok felsorolását a velük együtt élő többségi népeké, az erdélyi, vajdasági népeké, két-háromszorosan, sőt a délvidéki szerbeké ötszörösen megnövekedett. A mérleg magyar hiánya, viszonyított hiánya három és fél millió lélek.
A végeredmény megdöbbentő. Nem félek kimondani, tisztelt képviselőtársaim, hogy a középkori katalánok, a törökországi örmények és a zsidóság újabbkori holocaustján kívül aligha található példa az európai népek írott történetében, hogy az etnikai türelmetlenség a szükséges kisebbségvédelem hiányában rövid idő alatt ilyen pusztítást tudott volna okozni kisebbségi népcsoportokban.
De a helyzet, mint mondtam, drámai a megoldási esélyek tekintetében is. Tudjuk, hogy a létező szocializmus első két évtizedében a nagyhatalmi és testvéri internacionalizmus akaratából egyszerűen kiiktatták a magyar kisebbségek ügyét. Szó szerint leírták őket, tilalmas volt róluk még beszélni is. A '70-es és '80-as évek egynémely vezetői pedig azt a képtelen, szemforgatóan cinikus érvet eszelték ki, hogy a bajok fölemlegetésével csakis nekik mármint a bajba jutott magyar kisebbségeknek árthatunk.
Aztán jött a rendszerváltozás. És annak négy éven át kormányzó ereje, személy szerint maga a kormányfő, nemcsak lélekben vállalta magára a 15 milliós magyarság gondjait, de tett is értük idehaza, tett értük a kétoldalú magyar-magyar, magyar és nem magyar kapcsolatokban. Aligha vitatható érdemeket szerzett a hazai kisebbségvédelmi törvény megalkotásával; szüntelenül értük is dolgozott a diplomáciában, a nemzetközi élet szinte valamennyi fórumán.
Nem lehet kétséges: gondolkodásának és politikájának egyik alapelemét az egyetemes magyarságért viselt felelősség alkotta.
Azután változott a választók akarata s az új országvezetés gyors sikereket ígért a jószomszédi kapcsolatok megteremtésében is. Azóta persze kiderült, hogy a szinte valamennyi más jellegű és nagyhangú ígérgetés kortesfogás volt csupán teljesíteni közülük szinte semmit sem sikerült.
Mindössze egyetlen ígéretükhöz próbálnak ragaszkodni: a jószomszédi kapcsolatok gyors megteremtéséhez. Az érvelés látszólag realista most is.
Jószomszédi kapcsolatok nélkül mondják nem léphetünk be, nem fogadnak be bennünket az integrálódó Európa szervezeteibe. Félreértés ne essék, tisztelt Ház, ki ne akarná a jószomszédságot, a Duna-táji népek valóságos megbékélését? Ki nem szeretné, ha megszűnnének a századokon át pusztító torzsalkodások; ha véget érne az egymás rovására történő előnyszerzés téves és rossz gyakorlata; ha megszakadna végre az útvesztések és csapdaállítások egymással is összefüggő, szakadatlan láncolata? És ki ne akarná, hogy a térség benne Magyarország mielőbb illeszkedni tudna az általános európai normák rendszerébe; hogy mielőbb teljes jogú tagja legyünk az annyira vágyott, megbékélt, integrálódott és biztonságos Európának? De nem mindenáron! Nem bármi áron mert ehhez nincs is szükség érdekeink föladására!
Tudom, nem hozzánk fog igazodni Európa, hanem fordítva. De tudnia kell azt is minden felelős politikusnak beszédemet ezzel kezdtem , hogy a kisebbségi ügyek rendezése ma már éppúgy feltétele a jól működő demokráciáknak, mint ahogy fontos pillére a biztonságos Európának.
A lélekszámra vonatkozó döbbenetes adatok viszont kétséget kizáróan tanúsítják, hogy csak a kisebbségi magyarok által is kért jogi, nyelvi, oktatási, közművelődési és önkormányzati garanciák megadása esetén lesznek képesek ők maguk a hanyatlás vészjósló folyamatát megállítani. Aki könnyedén, ilyen-olyan okokra hivatkozva lemond a garanciák kiköveteléséről, az akarja, nem akarja több mint hárommillió magyar föláldozását segíti elő. Cinkosa és részese lesz a korábban elkezdődött kulturális genocídium esetleges bevégzésének. Röviden szólva: a létünk ellen fordul, önpusztító politikát folytat. Aki erre az útra lép, vállalnia kell a történelem előtti felelősséget.
Duray Miklós mondotta néhány nappal ezelőtt, Székelyudvarhelyen, Orbán Balázsról szólván: "Tudnunk kell, legalább nekünk, hogy nem szétszakítottságunk a tragédia, nem ez a fő baj hiszen ilyen már volt. Az igazi baj annak a hamis, de gyilkos meggyőződésnek a terjedése, hogy a kialakult helyzetünk megváltoztathatatlan. Talán a szülőföldünk sem lesz már olyan drága nekünk, mint eddig, mert úgy fogjuk érezni, hogy elvesztettük azt az értéket, amelyet ma még őrzünk: a szülőföld televényéből táplálkozó, lélekbe zárt hazát."
A politika, tudjuk, a lehetőségek és követelmények közötti okos egyensúlyozás nem könnyű tudománya. Kötelező tehát a számunkra: kisebbségi ügyekben úgy kell politizálnunk, pártállástól függetlenül, aszerint kell vagy kellene gondolkodnunk, hogy ez a lélekbe zárt haza ne vesszen el a Kárpát-medencében élő egyetlen magyar és egyetlen Duna-táji nem magyar számára sem.
(10.20)
És fordítva: egyetlen magyar és egyetlen nem magyar se vesszen el a lélekbe zárt hazánk számára. (Taps.)