Varga László (KDNP)

1995. február 21.

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Távozó Elnök Asszony! Elnök Úr! Tisztelt Ház! A külbiztonságnak szerves része a belbiztonság, amely jelenti egy ország függetlenségét, az alapvető jogok gyakorlását, az esélyegyenlőséget és azt, hogy minden polgár elérje legalább az életnívó alsó határát. Hiába van egy országnak erős hadserege: ha belbiztonsága nincs meg, a helyzete törékeny. A volt Szovjetuniónak volt a világon a legnagyobb gyalogsága, hatalmas tengerészete és légiereje s amint a szabadság szele elérte a polgárokat, összeomlott. És hiába volt Kuvait lakosságának a világon a legmagasabb egy főre eső jövedelme, az agresszor áldozata lett volna, ha a nyugatiak nem segítik meg.Hazánknak a negyvenévi megszállás után hatalmas gondjai vannak bár gazdasági téren még nem látjuk a kivezető utat, de bízunk benne, hogy ezek megoldódnak. Ugyanakkor a volt Jugoszláviában zajló véres háború és az Oroszországban még ki nem alakult erőviszonyok szükségessé teszik NATO-tagságunkat. Ez megszüntetné szorongásunkat, és fejlődésünknek is erőt adna. Sajnos, a NATO-tagságunk az elmúlt két évben az oroszországi események és a vezetők politikai álláspontjának függvénye lett. Ezért azonban nem lehet kizárólag Oroszország vezetőit elmarasztalnunk: ugyanígy oka a Nyugat határozatlan, tétova, sőt mulasztó magatartása is.

Ma már alig van, aki ellenkezne azzal az állásponttal, hogy a volt Jugoszláviában zajló események nem lettek volna ilyen hosszúak hiszen lassan már a második világháború időtartamát is kitöltik , amennyiben a Nyugat, az Egyesült Nemzetek Szervezete, a NATO időben közbelépett volna. A NATO volt főtitkára, Wörner úr mondta, hogy a kis kockázat sokkal kevesebb kárral jár, mint a mulasztás. Ez nem csak hogy igaz, ezt mi is tudjuk 1956-ból, amikor nem kívántunk katonai beavatkozást, csak politikai segítséget de azt sem kaptuk meg.

Oroszország nyugalma, Oroszország demokratikus fejlődése nemcsak Európának, a világnak, hazánknak is érdeke, ugyanakkor szükséges, hogy a szélsőséges politikai agyrémeket, a szovjet birodalom visszaállítását leállítsák. Úgy érzem, ennek a NATO-tagság véget vetne, mert az agressziónak csakis az erő tud ellenállni.

Nagyon örülnénk, hogyha a jelenlegi NATOfőtitkár, Willy Claes nagynevű elődje, Wörner nyomdokába lépne, aki kijelentette, hogy amennyiben a közép- és kelet-európai demokráciák így Magyarország is veszélybe kerülnének, nem lennének tétlenek, és nem hagynának bennünket egyedül.

A jelenlegi főtitkár úr az itt sok vitát okozó helyzetről valóban kijelentette, hogy a tagság feltétele a szomszéd országokkal való jó viszony és a kisebbségi kérdések rendezése. Fel kell azonban vetnünk és úgy érzem, erre kell felelni a Külügyminisztériumnak is nemzetközi megbeszéléseken: ki okozta ezeket a vitás kérdéseket, és ki az, aki ezeknek a megoldását gátolja.

Nemcsak nemzetközi, európai egyezmények, az Egyesült Nemzetek határozata is világosan kimondja, hogy a kisebbségnek jár a nemzeti öntudatuk megőrzéséhez való jog, kulturális joguk, gazdasági joguk, vallásuk gyakorlása, nyelvük ápolása, jog arra, hogy kulturális és aktív politikai ténykedést fejthessenek ki, a határokon kívüli nemzeti és nyelvi összeköttetésben lévő polgárokkal találkozzanak. Mindez olyan jog, amit, úgy érzem, nem nekünk kell védenünk, hanem ezeknek az országoknak jelen esetben Szlovákiának és Romániának kell biztosítani. Hozzá kell fűznöm még valamit. A miniszterelnök úr mondotta, hogy nem akar öndicsérő kijelentést tenni, de az esseni megbeszélésen a kormánynak bizonyos előnyei voltak, és a gyakorlatban bizonyos eredményeket ért el. Hadd említsem meg én is, hogy 1994. július 8-án, az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencián, Bécsben, magyar javaslatra ne vegyék szerénytelenségnek: az én javaslatomra ötvenhárom nemzet, a szlovák és román heves ellenállása ellenére elfogadta, hogy minden kormánynak kötelessége a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását elősegíteni, és amelyik kormány ezt megakadályozza, a béke és a demokrácia fejlődését akadályozza meg.

(13.40)

Ugyanezen év szeptember 18-án Koppenhágában az Interparlamentáris Unió konferenciáján 116 nemzet fogadta el ebben az értelemben először, hogy nemcsak az emberi jogok, hanem a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását is minden kormánynak elő kell segíteni, s a lehetőségeket biztosítani kell. Ezt azért hangsúlyozom, hogy nekünk nem védekező állásponton kell lenni, hanem a meggyőző állásponton, igazolandó, hogy ezek azok a kormányok, amelyek nem gyakorolják, illetve nem segítik elő ezeknek az alapvető jogoknak a gyakorlását.

Itt szeretném Bársony András, igen tisztelt képviselőtársam figyelmét fölhívni mert ő a kisebbségi jogokat nem említi, csak az emberi jogok gyakorlását , hogy az emberi jogok nem foglalják magukba a kisebbségi jogokat. Éppen ezért az Egyesült Nemzetek egyetemes emberi jogi kiáltványa '48. december 10-én nem foglalkozott még ezzel, s ezért kellett 44 évvel később külön a kisebbségi jogokkal foglalkozni.

Ezeken túl azonban van egy másik fontos része ennek a kérdésnek amint a bevezetőmben is mondtam: a külbiztonság szerves része a belbiztonság. Tehát ezeknek az államoknak jelen esetben Szlovákiának és Romániának a belbiztonságát mi elősegítjük azzal, ha igényeljük, hogy az ott lévő kisebbségek gyakorolják a jogokat. Nem lehet belbiztonsága egy országnak, ha az alapvető jogok gyakorlását meggátolja. Mi nem akarunk kormányt változtatni, azok a kisebbségek nem akarnak hatalmat gyakorolni csupán egyet akarnak: hogy alapvető jogaikat, a nemzeti kisebbségi jogokat gyakorolják. Ez egyben az alapszerződés problémája is.

Legyen szabad a külügyminiszter úr figyelmét felhívni arra, hogy bár beszámolója színes és érdekes volt, úgy éreztem, valami hiány volt mégpedig az eredményekben. Inkább mindig védekező állásponton van, mint meggyőzőn.

Nem szeretném, ha öndicséretnek tűnne, de legyen szabad azzal befejezni: Koppenhágában szeptember 18án kétnapos vita volt arról, hogy belevegyük-e vagy belevegyék-e az emberi jogok mellé a nemzeti kisebbségi jogokat. Tizenegyen voltunk a határozattervező bizottságban: India, Kína, Németország, Norvégia, Libanon, Kenya, Camerun, Kanada és a többiek.

A végső szavazásnál, amikor a kanadai elnök föltette a kérdést mert India nagyon ellenezte azt a javaslatomat, hogy az emberi jogok mellé vegyük be a nemzeti kisebbségi jogokat öten tették fel a kezüket. Akkor úgy éreztem, elvesztettem a csatát, amikor azonban ránéztem a kínai delegátusra, ő föltette a kezét.

Én sem tudtam tíz évvel ezelőtt, hogy egy kínai delegáció segítségével fogjuk a nemzeti kisebbségi jogainkat megerősíteni.

Azt remélem, hogy a külügyminiszter úr vitái, beszélgetései, tárgyalásai során könnyebben kapja meg az európai tagok segítségét, mint én a kínai delegátusét. Köszönöm. (Taps.)