Sepsey Tamás (MDF)

1995. március 6.

DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt elnök asszony, köszönöm a szót. Igen tisztelt Képviselőtársaim! Meg vagyok győződve róla, hogy felszólalásom nem fog osztatlan elismerést aratni a kormányzópárti képviselők között. Egy ellenzéki képviselő felszólalása általában tükröt tart a kormányzópártok elé.(11.00)

Ez a tükör hasonlít ahhoz, amit megismertünk Grimm halhatatlan meséjében, a Hófehérke s a hét törpében. Ott a gonosz mostoha mindig előveszi a tükrét, belenéz és megkérdezi: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon? Mondja neki a tükör: Szép vagy, szép vagy királynő, de Hófehérke bizony szebb nálad. (Derültség.) Az én tükröm is olyan, tisztelt képviselőtársaim, hogy belenéznek a kormányzópártok, megkérdezik: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legokosabb Magyarországon? (Derültség és közbekiáltások: Sepsey Tamás!) S a tükör azt válaszolja, hogy sajnos, nagyon okosak vagytok, de az ellenzék talán picivel okosabb. (Derültség.)

Ennek a tréfás indításnak az előrebocsátásával szeretném kicsit tompítani azután a kritikámnak az élét, mert két nagy területtel szeretnék foglalkozni hozzászólásomban. Az egyik: hogy a törvény bizonyos technikai megoldásai mennyire hiányosak és mennyire átgondolatlanok.

A másik terület természetesen a privatizáció számomra egyik legfontosabb területe: a kárpótlás; a privatizáció és a kárpótlás összefüggése.

Hetek óta tárgyalja az Országgyűlés, képviselőtársaim, ezt a javaslatot. Hetek óta tárgyaljuk annak a tudatában, hogy ez a törvényjavaslat alapvető módosításokon fog keresztülmenni. Remélem, azok az észrevételek, amelyeket föl fogok vetni a továbbiakban, meghallgatásra találnak, és mód lesz arra, hogy a módosító indítványok tárgyalása során képviselőtársaim elgondolkozzanak rajta, a törvénynek a szövege és a szándékolt célok között összhang van-e.

Sajnos, az a gyanúm, hogy olyan jelszavak mellett, amelyek már elhangzottak ezzel a törvénnyel kapcsolatban hogy ez a panamák törvénye nyugodt lélekkel azt a jelszót is rá lehet aggatni, hogy sajnos ez a szakszerűtlenségnek a törvénye. Ez egy alibitörvénynek tűnik, amelyet határidőre be kellett volna terjeszteni, de a kormány nem terjesztette be. Hogy mégse legyen azért olyan nagy a mulasztás, valamiféle törvényjavaslatot beterjesztettek az Országgyűlés elé. Erről a javaslatról azonban korántsem lehet olyan dicsérő szavakkal szólni jogászi szempontból, mint a tegnap általános vitára vett, a szabadalmi oltalmakról szóló törvényjavaslat kapcsán, nem lehet tehát dicsérő szavakkal méltatni ezt a törvényjavaslatot.

Kezdjük azon, hogy ennek a törvényjavaslatnak a preambuluma és az 1. §-ban foglalt célok úgy tűnnek, mint hogyha egy politikai programból lettek volna átvéve. Egy politikai programban lehet szólni arról, hogy fel kell gyorsítani a folyamatokat, mielőbb csökkenteni kell az állami vagyont, egy törvényjavaslatban viszont ezeknek a megfogalmazásával már igencsak vigyázni kell. Hisz hogyha ennek a javaslatnak a legfontosabb célja az állami vagyon mielőbbi eladása, akkor minden téves döntést meg lehet indokolni azzal, hogy sajnos sietni kellett, el kellett adni az állami vagyont, hisz a törvényjavaslat odaírta a jogalkalmazók elé: tessék nagyon gyorsan túladni az állami vagyonon!

Azt hiszem, ennek a javaslatnak nem lehet az a célja, hogy kiárusítsuk az állami vagyont. Az ésszerű privatizáció mellett kell nekünk hitet tennünk, s meglátásom szerint az ésszerű privatizációt ez a törvényjavaslat nem szolgálja. Elhangzott már néhány felszólalásban, hogy a törvényjavaslatnak a 2. §-a kilenc úgynevezett prioritást határoz meg.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ha el tetszenek olvasni a javaslat 2. §-ában az a)-tól i) pontig felsorolt, figyelembe veendő körülményeket, akkor nem kilencet tetszenek találni, hanem harminckettőt, hisz egy-egy ponton belül még számtalan olyan tényezőt említ a javaslat, amelyeket okvetlenül figyelembe kell venni az értékesítésnél. Ezek néha egymással homlokegyenest ellentmondók. Akkor miért kell ezt kodifikálni? Azért, hogy meg lehessen indokolni az igent is, meg a nemet is anélkül, hogy valaha is törvényesen felelősségre lehetne vonni a hibás döntések hozóit, hisz mi adjuk a kezükbe a privatizátoroknak a felmentő érveket, mert azt mondjuk, prioritás a készpénzes értékesítés, de prioritás a kárpótlási jegyes értékesítés, prioritás a hazai tőkés rétegnek a megteremtése, de prioritás a külföldi tőkének a behozatala is. Ha nem rangsorol a jogalkotó, akkor a jogalkalmazó számára kiállítja eleve a felmentő ítéletet minden visszaéléssel szemben.

Mostanában pártközi egyeztetés folyik a képviselői összeférhetetlenségi törvényjavaslat előkészítéséről. E körben a médiáknak a segítségével is, nagyon nagy hangsúlyt kap a képviselőknek az üvegzsebűsége, az anyagi átláthatósága. Tisztelettel kérdem képviselőtársaimat, ebben a törvényjavaslatban találnak-e olyan szabályt, amely azon emberek üvegzsebűségéről, anyagi átláthatóságáról szól, akik milliárdokról döntenek. Nem. Nincs ilyen szabály, s el kell gondolkozni azon, miért nincs ilyen szabály. Miért nem írja elő törvényjavaslat, hogy a fő privatizátoroknak azoknak, akik érdemi döntéseket hozhatnak a vagyoni átláthatóságát biztosítani kell. Nem elég, tisztelt képviselőtársaim, kimondani bizonyos tisztségbeli összeférhetetlenségi szabályokat. Főleg úgy, hogy semmiféle konzekvenciája nincs a törvényjavaslatban, hogyha ennek ellenére valaki részt vesz egy döntés meghozatalában.

Tovább kellene mennie a jogalkotónak, s éppen az elmúlt időszak gyanús eseményei miatt biztosítani kellene a magyar állampolgárok számára, hogy mindazok, akik ezekben a nagy horderejű és anyagilag igencsak jelentős ügyekben döntenek, tiszták maradhassanak, még a gyanú árnyéka se férhessen hozzájuk, hogy döntéseikben esetleg nem az államnak az anyagi érdekeit vették figyelembe.

Ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy történetet képviselőtársaimnak, hisz mindannyiunk előtt ott van az Állami Számvevőszék jelentése az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság működéséről. Hogy-hogy nem kezdhetjük így a mesét , volt egy vezető tisztségviselő, aki úgy döntött, hogy az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság nem az államnak fizeti be az államot megillető részesedést, hanem szabad pénzeszközeit elhelyezi egy bankban, méghozzá olyan feltételekkel, amelyek az Állami Számvevőszék szakemberei számára nevetségesek voltak. 6-8-10 százalékos kamattal 100 millió forintokat kihelyezni, nyilvánvalóan elképesztő közgazdasági mondjuk nyugodtan ostobaság. Sőt, az egyik szerződés kitétele szerint, ha meghatározott ideig nem tartja ott az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság a pénzét, akkor még ő fog büntetőkamatot fizetni a banknak.

Tisztelt Képviselőtársaim! Nyilvánvaló, hogy ezzel a cselekedettel súlyos anyagi károkat okoztak az országnak, hisz az állam kötvényeket bocsát ki, hogy pénzhez jusson, s az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság nem teljesíti az állammal szembeni befizetési kötelezettségét. De milyen megtérítési kötelezettség lehet, milyen polgárjogi felelősség, hogyha nincs magánvagyon? A törvényjavaslat nagyon szépen szól arról, hogy a vezető tisztségviselőknek polgári és büntetőjogi felelőssége áll fönn a társasággal szemben. De ez írott malaszt, hisz milliárdokat hogy lehet behajtani egy magánszemélyen?

Ennek a konstrukciónak a lényege gyakorlatilag az, hogy mindazon személyek, akik felelős pozícióban dönthetnek milliárdokról, igazából felelőtlenek. Felelőtlenek, mert a kinevezés a kormányhoz telepítve valójában a politikai befolyásolhatóságot teremti meg teljes egészében.

(11.10)

Az előbb említett vagyoni átláthatóság kérdése fölmerül a szakértők esetében is. Ha jól emlékszem, Latorcai képviselőtársam említette, hogy ez a törvényjavaslat valójában a "szakértők" idézőjelbe kell tennem azért ezt a szót számára teremti meg hosszú távra a biztos munkaalkalmat. Hisz egy-egy privatizáció esetén van úgy, hogy három szakértői véleményt is be kell szerezni; természetesen az állam pénzén, az adófizetők pénzén. A korábbi időszakból azért jól tudjuk, hogy mit érnek ezek a szakvélemények, hogy milyen jogi felelősségük van ezeknek a szakértőknek valójában az állammal szemben: szinte semmi.

Úgy látszik, az a választási szlogen, hogy "szakértői kormány", megjelenik ebben a javaslatban is: szakértői privatizáció. A szakértői kormányról már le tetszettek tenni én azt hiszem, hogy le kéne tenni a szakértői privatizációról is. Vannak tanácsadó szervezetek, azokat meg lehet bízni, de nagyon szigorú felelősségi feltételeket kell beiktatni a rendszerbe, hogy az állami vagyon ne áron alul legyen eladva, ne legyen lehetőség arra, hogy a szakértők megkörnyékezésével valójában a magyar államot érje károsodás.

Nem kívánnék hosszasan foglalkozni azokkal a vélhetőleg elírásokkal, amelyektől némiképp hemzseg ez a törvényjavaslat.

Az 1. § mindjárt az állam értékesítési kötelezettségéről szól. Valójában, tessenek megnézni a javaslatot, azt a 27. § tartalmazza. Az 1. § igazából értelmező rendelkezések halmaza. Egy törvénynek a hatályát szokás megfogalmazni az első szakaszokban itt az 5. §-ban kerül erre sor.

Viszont, ha valaki megnézi azokat az utaló szabályokat, amelyeket később a 27. § tartalmaz, nem fogja találni, hogy mire utal a 27. §-ban a jogalkotó, mert a 7. és a 8. § vonatkozik a tartós állami tulajdonra, ami éppen ki van véve ezen törvény hatálya alól; mert amit privatizálni lehet, azt az 5. § sorolja föl.

Nagyon érdekes a törvényjavaslatnak az a megfogalmazása, hogy módosítani akarja a gazdasági társaságokról szóló törvényt: az egyszemélyes részvénytársaságnak a felelősségét kívánja kibővíteni. Kénytelen vagyok megkérdezni azonban: lehetséges-e egy nagyon szigorú felelősségi szabályt visszamenőlegesen hatályba léptetni? Véleményem szerint nem. Mégis, ez a törvényjavaslat visszamenőlegesen kívánja az egyszemélyes részvénytársaság felelősségét nagyon szigorúan szabályozni.

Igen figyelemre méltó, hogy ez a javaslat hatályon kívül helyezi az 1992. évi XLIV. törvényt, viszont a törvényjavaslat 76. § (1) bekezdése hivatkozik arra, hogy bizonyos szabályok esetében alkalmazni kell a hatályon kívül helyezett törvény 42. §-át. Tisztelt képviselőtársaim, ez nyilvánvalóan nem megy. Ha hatályon kívül helyezünk egy jogszabályt, azt követően, bármennyire is praktikusnak tűnik, a hatályon kívül helyezett rendelkezéseket nem tudjuk érvényesíteni.

Nem találom az összhangot a törvényjavaslatban, hogy a minisztériumok vagy a miniszter gyakorol bizonyos jogokat. Ugyanis az ágazati minisztérium esetében, ha megnézik képviselőtársaim a törvényjavaslat 4. § (1) és (2) bekezdését, ott mindig a minisztérium egyetértéséről van szó. Ezt követően viszont a kodifikátorok rájöttek arra, hogy Magyarországon a miniszter gyakorol jogosítványokat, és a 6. §-tól kezdve minduntalan miniszterről szólnak. Jó lenne megteremteni az összhangot, és egyértelművé tenni, hogy a magyar jogfelfogás szerint a minisztérium nem jár el önállóan; a miniszter gyakorolja azokat a jogosítványokat, amelyek egyetértési, véleményezési vagy jóváhagyási jogkört jelentenek.

Ebben a privatizációs törvényben nincs benne az, amit előttem néhány képviselőtársam már kifogásolt: hogy hol jutnak és hogyan jutnak az egyszerű magyar állampolgárok tulajdonhoz. Ugye, azt nem tekinthetem annak, ami a jogszabályban nagyon ravaszul van megfogalmazva az egyszerűsített privatizációs eljárások során: lehetőség és mód nyílik arra, hogy 10 százalékos fizetés mellett a vezetők és a munkavállalók kivásárolhassák a társaságot. Aztán öt év elteltével ingyen megkapják a másik 50 százalékot, ennek az 50 százaléknak az 50 százalékát viszont ki kell osztani azok között, akik nem vettek részt a kivásárlásban.

Tisztelt képviselőtársaim, őszintén megmondom önöknek, ennek nem látom az indokát. Egyrészt a szabályozás rettenetesen homályos, mert nem szól arról, hogy akik nem vettek részt a kivásárlásban, mikori időponttól kell hogy dolgozók, illetőleg vezetők legyenek: öt évvel korábban, vagy akkor, amikor az állam a másik 50 százalékot átadja? Arról se szól, hogy ezt az 50 százalékot végül is milyen arányban kell fölosztani a részt nem vevő vezetők és dolgozók között. De azért meg kell kérdeznem: aki nem vesz részt a kivásárlásban, az miért kap ingyenes vagyonjuttatást? Ilyen erővel Magyarországon a pedagógusok, az orvosok, a köztisztviselők, a közalkalmazottak mind jelentkezhetnének. Nem vettek részt semmiféle kivásárlásban, csak végzik tisztességesen a munkájukat talán a jogalkotó adhatna nekik is valamit.

Ebből a törvényjavaslatból valójában hiányoznak azok az elemek, amelyek lehetővé tennék, hogy a kárpótlásra jogosultak a jegyeiket ésszerűen használhassák föl.

Engedtessék meg nekem, hogy rátérvén hozzászólásom második, fő részére néhány idézetet ismertessek a tisztelt Ház előtt.

1994 júliusában Békesi László, leendő pénzügyminiszter úr azt mondta, hogy ami jelenleg kárpótlás címén folyik, az nem más, mint a nemzeti vagyon elherdálása. Utána kijelentette, hogy a kárpótlás ingyenes vagyonosztogatás.

'94. szeptember 27-én Horn Gyula miniszterelnök úr megnyugtatta a kárpótlási jeggyel rendelkezőket, hogy rövid időn belül nagy összegű és értékes, mintegy 60-80 milliárd forint értékű állami vagyont ajánlanak fel kárpótlási jeggyel szemben.

Akar László államtitkár úr is megnyugtatta a kárpótlásra jogosultakat, hogy majd jön egy vagyontörvény, amely megfelelően biztosítja a jegyek ésszerű és gyors felhasználását.

Ehhez képest, jól tudjuk, hogy semmi nem történt. Annak ellenére, hogy Gál Csaba, az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság igazgatója '94. október 14-én a Magyar Nemzetben megjelent interjújában elismerte: a kormány leállította a korábbi kormányzat vagyonfelajánlási tervezeteit, amelyek majdnem százmilliárd forint értékű vagyont helyeztek szembe a kárpótlási jegyekkel, de szerinte ezeket a tervezeteket le kellene porolni, és a kérdés megoldódhatna.

Bartha Ferenc úr, nem sokkal leváltása előtt lehet, hogy ennek tudható be ez a kincstári optimizmus , a Népszabadság november 3-ai számában kijelentette, hogy még ebben az évben, vagyis 1994-ben, 15 milliárd forint értékű vagyont ajánlanak fel kárpótlási jegyért. Bartha úr azóta elment vagyon még mindig nincs.

És ennek a törvényjavaslatnak a 2. §-ában van egy olyan megfogalmazás, amely őszintén megmondom önöknek, tisztelt képviselőtársaim elkeserítő.

(11.20)

Elkeserítő, mert azt mondja, hogy a kárpótlási jegyek ellenében, a nemzetgazdaság teherbíró képességével összhangban kell megfelelő vagyont juttatni. Azért elkeserítő, mert amikor az Országgyűlés meghozta a kárpótlási törvényeket, éppen azért vált részlegessé a kárpótlás, és azért történt kárpótlási jeggyel, mert a nemzetgazdaság teherbíró képessége nem engedte meg sem a vagyon eredeti visszaadását, sem a teljes értékű kártérítést, illetőleg kártalanítást. Ha a részlegességet egyszer már figyelembe vette ezen ország törvényhozása, még egyszer ugyanazt a körülményt nem veheti terhére az eredeti jogosultaknak és mindazoknak, akik kárpótlási jeggyel rendelkeznek. Ezt a kérdést meg kell oldani, de nem a nemzetgazdaság teherbíró képességére figyelemmel, mert akkor mindent el lehet sikkasztani, minden érvet fel lehet hozni, hogy miért nem: mert nem bírja a nemzetgazdaság.

Ez kifelé biztosan jól hangzó érv, csak azon százezrek számára semmit nem jelent, akik szeretnének a jegyük ellenében vagyonhoz jutni.

Ezen törvényjavaslat egyéb rendelkezései hasonlóképpen elszomorítóak, ha így fognak hatályban maradni. Hiszen a 36. § kimondja, hogy mindazon állami vagyonrészeket, ahol az állam tulajdoni aránya a 25 plusz 1 százalékot nem éri el, fel kell ajánlani a társaság többi tagjának, illetőleg a társaságnak. Éppen ezek a kis részek azok, amelyek nagyon alkalmasak, hogy vagyonkezelő szervezetek portfólióját képezvén, ezen vagyonkezelő szervezeteket lehessen aztán kárpótlási jegy ellenében értékesíteni az eredeti jogosultak számára.

Valójában ebből a törvényjavaslatból semmiféle pozitívum nem cseng ki a kárpótlásra jogosultak tekintetében. Azok a részvénycserék, amelyek a kisemberek számára tulajdonhoz jutási lehetőséget biztosítanának, nincsenek szabályozva. Nem az a cél elsődlegesen, tisztelt képviselőtársaim, hogy a másodlagos befektetők részére teremtsük meg a kínálatot. Azt is meg kell teremteni nem is lehet tagadni , de ugyanolyan fontos az Országgyűlés számára, hogy a kínálat megteremtése során, akiknek 50-30-80 ezer forint értékű kárpótlási jegyük van, vagyonhoz tudjanak jutni.

A vagyonkezelő szervezetek felelősségéről még egyetlenegy mondat. Különféle statisztikák jelentek meg, hogy 1994-ben az ÁVÜ, az ÁV Rt. és a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet milyen összegért privatizált kárpótlási jegy ellenében. Igen megdöbbentem, amikor azt olvastam a Privatizációs Monitorban amely a vagyonkezelő szervezetek hivatalos kiadványa, és mindegyik képviselőtársam megkapja , hogy 1994 második felében az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság több mint 6 milliárd forint értékben privatizált kárpótlási jegyért.

A pénzügyminiszter úrtól megkapott tájékoztatás szerint 1994 második felében az ÁV Rt. nem privatizált kárpótlási jegyért. A kettő között 6,5 milliárd forint értékű vagyon van. Nem tudtam még utánajárni de utána fogok járni , hogy most vajon kinek lehet hinni, és kinek a kezébe került 6,5 milliárd forint értékű vagyon. Kik voltak azok, akik ilyen összegű kárpótlási jeggyel fizettek egy olyan időszakban, amikor az eredeti jogosultak számára az állam semmit nem kínált fel?

Úgy gondolom és tudom támogatni azokat a képviselőtársaimat, akik hangsúlyozzák , hogy a privatizációs folyamatot mindenképpen parlamenti ellenőrzés alá kell helyezni, mert szükség van rá.

Nagyon kérem képviselőtársaimat, gondolkozzanak el azon, hogy a vagyonkezelő szervezetek vezetői "üvegzsebűségének", anyagi átláthatósága megteremtésének szabályait mindenképpen be kell iktatnunk ebbe a törvényjavaslatba, hogy el lehessen kerülni a gyanúnak még az árnyékát is, amely sajnos, körüllengi a privatizációt. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)