Rusznák Miklós (KDNP)

1995. március 6.

RUSZNÁK MIKLÓS (KDNP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Igen tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Nagyon sok hete, napja zajlik a parlamentben a privatizációval kapcsolatos törvényjavaslat vitája. Volt itt már szó tortáról, nyilvánosságról, a torta felosztásáról, de úgy érzem, mire ez a privatizációs törvény elkészül, a tortának már csak hírmondója marad, és talán szinte elfolyik, és csak nyalogathatjuk a tortából elfolyt morzsákat. (sic!)Konkrétan: felszólalásom lényegét, a mezőgazdaság helyzetét illetően voltam bátor erre vállalkozni, mert az, ami ebben a privatizációs törvényben megjelenik, azt hiszem, nem egyértelműen foglal állást amellett, amit mi, kereszténydemokraták úgy szoktunk megfogalmazni, hogy a vidék, a falu ebből a privatizációból mindenféleképpen megkapja azt a jussát, azt az örökségét, amely őt megilleti.

A kormány megalakulásakor programjának egyik hangsúlyos eleme volt, hogy stratégiai irányváltásra van szükség a privatizáció terén. Jelentősen fel kell gyorsítani a folyamatot. Ugyanakkor az, ami ezen a téren ténylegesen történt, éppen az ellenkező irányba mutatott. Valójában a privatizáció nemhogy felgyorsult volna, hanem éppenséggel szinte leállt az utóbbi hónapokban.

A törvényjavaslat vitája során már több képviselő szóvá tette: nem világos, hogy milyen célokat kívánnak elérni a vagyon értékesítésével; de szerintem az sem, milyen célokat kíván elérni a törvényjavaslat a tartósan állami tulajdonban maradó vagyonnal kapcsolatban. Különösen is problematikusnak látom ezeket a kérdéseket a mezőgazdaság és az élelmiszeripar területén működő vállalatok esetében. Felvetésemre azonnal azt lehetne válaszolni, hogy a célok, illetve a kritériumok benne vannak a törvényjavaslat 2. és 7. §-ában. Való igaz, hogy a 2. § e) pontja a követelmények között kimondja, hogy a követelmény a hazai vállalkozók, beszállítók, alapanyag-termelők tulajdonszerzésének támogatása, különös tekintettel a mezőgazdasági és az élelmiszeriparra.

Ez valóban szépen hangzik, és azt hiszem, a tisztelt Ház döntő többsége egyetért ezzel a követelménnyel. Hiába keresünk azonban a törvénytervezet további részeiben, különösen a 32. és a 33. §-ban bármilyen utalást arra, hogy ezt a követelményt nemcsak mint szépen hangzót fogalmazták meg, hanem érvényesíteni is akarják, és legalább azonos ajánlat esetében előnyben részesítenék az élelmiszeripar vagy a mezőgazdasági, kereskedelmi társaságok alapanyag-beszállítóit vagy azok szövetkezeteit. Ide kapcsolódik az is, hogy a mezőgazdasági alapanyag-termelők csak úgy juthatnának megfelelő esélyhez az élelmiszeripar és a kereskedelem privatizációjában, ha a törvény világosan kimondaná, hogy a kárpótlási jegyek az ilyen típusú privatizációban korlátozás nélkül felhasználhatóak, és a készpénzfizetéssel azonos elbírálás alá esnek.

A másik lényeges problémakör a mezőgazdaság területén a tartós állami tulajdonban maradó vállalatokhoz kapcsolódik. Ezen belül is itt és most az erdészetre és a faiparra, valamint a mezőgazdasági részvénytársaságokra helyezem a hangsúlyt. A felmerülő problémák véleményem szerint a következők:

Miért kell ezeknek tartósan, teljesen vagy többségi arányban állami tulajdonban maradni? Ezek a vállalatok a tartós állami tulajdonra a 7. §-ban megfogalmazott három kritérium egyikébe sem illenek be igazán.

Az erdőgazdaságok esetén az erdőkért mint a nemcsak gazdasági célt, hanem sokoldalú, más társadalmi célt is szolgáló természeti erőforrásért való aggodalom lehet az indok? Ez esetben sem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy a száz százalékos állami tulajdon fenntartása a helyes megoldás különösen akkor, ha a tulajdonosi jogokat az ÁPV Rt. gyakorolja. Barátom, Szakál Ferenc azzal indított, hogy nem biztos, ha valaki veri a feleségét és azt tartós állami tulajdonba veszik, akkor már nem fogja verni. Azt hiszem, egy jó erdőtörvény esetén szövetkezetek, erdőtársulások, önkormányzatok vagy esetenként természetvédelmi egyesületek is jó gazdái lehetnek az erdőknek, de mindenképpen jobb, mint egy távoli állami vagyonkezelő.

(11.40)

Hollandia példáját tekintve: magántulajdonban 40,8 százalék, állami tulajdonban 31,5 százalék, önkormányzati tulajdonban 15,9 százalék, a természetvédelem tulajdonában pedig 11,8 százalék van.

Még kevésbé világos, mi a célja egyes mezőgazdasági vállalatok többségi állami tulajdonban való meghagyásának. Mindnyájan tudjuk, hányszor változott szűkült vagy bővült az ilyen vállalatok köre. Talán ebben a törvénytervezetben a legszűkebb. Mi tehát a kritérium? Kiemelkedő, jó eredményt elérő gazdaság? A biológiai alapok megőrzése? A körzet mezőgazdasági fejlődésének szolgálata? Szerintem a biológiai alapok megőrzésén túl a legfontosabb lenne, hogy minden jellegzetes tájkörzetben legyen egy-egy olyan mezőgazdasági vállalat, amelyik segítené a tájhoz, a feltételekhez illeszkedő technológiák és termékszerkezet kísérletezését. Általában a körzet fejlesztő, innovációs központja lehetne.

Egyes szakértők már konkrét javaslatokat is kidolgoztak ilyen rendszerre. Az ilyen mezőgazdasági vállalatok nem kísérleti gazdaságok lennének, hanem valóságos, üzletszerűen működő szervezetek, amelyekben azonban mégsem általában és csak a profitcél dominálna, hanem új és a tájba illő, a körzet többi vállalata által hasznosítható megoldások jövedelmező megvalósítása. De akkor ezt a feladatot világosan meg kellene fogalmazni. Ha ez megtörténne, akkor viszont felvethető, hogy a jelenlegi lista túl szűk, illetve hibás, mert a területi elosztás teljesen egyenlőtlen. A kifejezetten mezőgazdasági jellegű 12 vállalat közül az ország nagyobbik része a Dunától keletre van. Olyan, amelyik ráadásul mezőgazdasági szempontból is fontosabb, csak öt található. Ezen belül is a Cegléd-Törökszentmiklós vonaltól északra egy sincsen. Pedig az ettől északra fekvő országrész nagyobb, és itt is találhatók jól szervezett, jó eredményeket elérő gazdaságok, amelyek körzeti fejlesztési központok lehetnének.

Ha ilyen, körzeti fejlesztési feladatokat ellátó vállalatokban gondolkodunk, akkor az sem lényeges, hogy a mostani állami gazdaságok éppen milyenek, vagy rendelkeznek-e valamilyen sajátos biológiai erőforrással. Végső soron még új állami többségű, ilyen fejlesztő vállalat létesítése is szükséges lehet. Saját területemen: Borsod-Abaúj-Zemplén térségében a Szerencsi Állami Gazdaság évek, évtizedek óta nyereséges vállalat, a munkanélküliséggel oly súlyosan terhelt és szenvedett vidék több mint 6-700 embert foglalkoztat kimaradt ebből a tartósan állami tulajdonként felsorolt vállalatok közül. Azt hiszem, módosító indítványként mindenféleképpen fogom javasolni, és kérem a tisztelt Házat, hogy ennek a térségnek a jövőt illetően, akár vetőmag, akár alapanyag-beszerzés céljából ne tegyük ki a Bodrogköz-Hegyalja vidékét annak, hogy majd valahova a Dunántúlra utazzanak alapanyag és vetőmag szempontjából fontos termékekért.

Ha viszont a törvénytervezet mellékletében felsorolt vállalatok a mezőgazdaság egészének stratégiai érdekeit szolgálják, akkor a következő a kérdés: miért éppen a földművelésügyi miniszter van megjelölve a tulajdonosi jogokat gyakorló miniszterként. Ha összmezőgazdasági érdeket szolgáló vállalatokról van szó, akkor nem probléma, amit Békesi László volt pénzügyminiszter úr mondott az expozéjában, úgy fogalmazva, hogyha az ágazati miniszter a tulajdonos idézem , akkor a szabályozási és tulajdonlási funkciók egy kézbe kerülnek. Ellenkezőleg: ez magától értetődő követelmény. A törvényjavaslat szerinti megoldás esetében inkább a Békesi úr által említett másik veszély forog fenn. Tudniillik idézem ezt is kompetenciahiány miatt súlyosan sérülhetnek a gazdaságpolitikai vagy ágazati érdekek. Ha viszont ezen vállalatok célja elsősorban a befektetett tőke, a vagyon minél jövedelmezőbb hasznosítása, akkor az állami tulajdon fenntartása nemcsak szükségtelen, hanem ellenkezik a törvénytervezet koncepciójával is. Ez a logikai ellentmondás csak az előbbi kérdések megválaszolása után oldható fel.

Ide kapcsolódik még egy kérdés: ha ezek a vállalatok olyan feladatokat végeznek vagy kapnak, amelyek nem, vagy nem csak saját érdekeiket szolgálják, hanem a mezőgazdaságét általában, akkor logikai ellentmondás a részvénytársasági forma még akkor is, ha ezek a társaságok többségi állami tulajdonban maradnak.

Gyakorlati tapasztalatból tudom, hogy szinte naponként megjelenő konfliktus van a profitnövelési cél, illetve elvárás és a gyakran veszteséges vagy kevésbé jövedelmező, úgynevezett stratégiai feladatok között. Ha az egész mezőgazdaság érdekeit vagy a tájkörzet érdekeit is idevetjük, akkor ezek a vállalatok ezt szolgálják. Akkor nem a többségi tartós állami tulajdon a helyes megoldás, hanem az, hogy a tevékenységükben érdekelt termelők tulajdonába kerüljenek. Akkor viszont még az is megfontolandó, hogy a részvénytársasági forma helyett nem célszerűbb-e az egyéni és a szövetkezeti termelők, illetve felhasználók által létrehozott másodlagos szövetkezet formájában működtetni azokat?

Csak megjegyzem, hogy én a részvénytársasági formát, amely kifejezetten tőkehasznosító, profitra, osztalékra orientált társasági forma, általában sem tartom elfogadhatónak a kifejezetten földhöz kapcsolódó mezőgazdasági tevékenységeket. Különösen nem, ha figyelembe veszik azokat a ma már Európában általánosan elfogadott irányzatokat, hogy a mezőgazdaságnak a természetmegőrző és -fejlesztő, tájmegőrző és -fejlesztő, valamint regionális feladatokat is ellátó szerepe van. Bár a gazdasági hatékonyság ezeknél is követelmény, az egyoldalú profitérdekeltség mégis ellentétes olyan feladatokkal, amelyek eredményét a piac nem értékeli, amelyeknek nincs piaci ára. Például biotópok fenntartása, vadkímélő technológiák és így tovább.

Véleményem szerint a helyes megoldás az lenne, ha most a tartós állami tulajdonban felsorolt vállalatoknál szétválasztásra kerülnének a kifejezetten profitérdekeltség alapján működő részek és azok, amelyek elsősorban a mezőgazdasági ágazat érdekeit szolgálják. Ez utóbbiakra viszont a társasági törvényben új társasági formát kellene megfogalmazni, olyat, amely egyaránt szolgálná a hatékony működést és a sokoldalú, de nem feltétlenül a profitmaximalizálás alapján megoldható feladatok teljesülését is.

Még jobb megoldás lenne másodlagos szövetkezetenként működtetni azokat. Ez esetben az is lehetségessé válna, hogy az ilyen vállalatoknak az a föld is a tulajdonába kerüljön, amelyen gazdálkodnak. A jelenlegi megoldás, amely szerint a tartósan állami tulajdonban maradó mezőgazdasági vállalatok csak bérlői a földjüknek, számos működési zavar forrása, és ellentétes a tőlük elvárt feladatok biztonságos teljesítésének követelményével.

A mezőgazdaság stratégiai érdekei szempontjából azoknak az állami gazdaságoknak is nagy jelentősége van, amelyek ugyan nem rendelkeznek különleges biológiai alapokkal vagy védett természeti erőforrásokkal, de jelentős integrációs tevékenységet folytattak eddig is, vagy folytatnak a jövőben. Számos ilyet lehetne mondani, de egyet külön is megemlítek, a Tokaj Kereskedőház szerepét, hisz itt majd 15 ezer termelőt kellene koordinálni, és bizony, történelmi-nemzeti értékünknek egy része vagy nagy része veszendőbe mehet. Kérem miniszter urat, támogassa majd ezen módosító indítványunkat. Azt kérjük, hogy a Tokaj Kereskedőház is valamilyen formában százalékot meghatározva tartós állami tulajdonban maradjon. Azért merem ezt megtenni, mert azon kívül, hogy a jó tokaji bort, az aszút, gondolom, mindenki szereti, és különösebb érdekem csak azért fűződik ehhez, hogy ott, abban a térségben, mint említettem, több mint 15 ezer termelő van, és a munkanélküliség óriási.

Pusztán csak egy tipikus példáról van szó, ahol a sajátos magyar mezőgazdasági ágazat és a regionális érdek egybeesik.

(11.50)

Az ilyen, az integráció szempontjából stratégiai jelentőségű vállalatok esetében sem az a helyes megoldás, hogy maradjanak százszázalékos állami tulajdonban. Azt elfogadom, hogy az állam általában rossz tulajdonos. De azért itt is az alapanyag-termelő, az integrációban részt vevő termelők felé történő privatizáció látszik majd helyesnek, a szervezeti forma tekintetében pedig a szövetkezet. Azt hiszem, ez a javaslatom bizonyítja, hogy nem egyszerűen az adott vállalatokért emelek szót, mert nem valószínű, hogy a szövetkezetté alakulás ötlete tetszést arat az érintett vállalatok vezetőinél.

A világos célmeghatározás hiányára utal az is, hogy azon szervezetek között, amelyek a törvénytervezet szerint a földművelésügyi miniszter tulajdonosi jogosítványa alá tartoznak és száz százalékban állami tulajdonban maradnának, vannak olyanok, amelyeknek legalább részbeni privatizációja nemcsak megengedhető, hanem célszerű is lenne. Ismét csak egy példát említve: az Állattenyésztési Teljesítményvizsgáló Kft. esetében az lenne a célszerű, ha az állami tulajdonosi befolyásolás megőrzése mellett a cég szolgáltatásait elsősorban hasznosító, kifejezetten nonprofit jellegű szervezet, a Szarvasmarha-tenyésztők Szövetsége is tulajdonosi pozícióba kerülhetne.

Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, az elmondottak alapján jogosan állapítható meg, hogy a most vitatott törvénytervezet nem veszi figyelembe a mezőgazdaság ágazati sajátosságait. A mezőgazdaságnak a nemzetgazdaságban és a vidék életében betöltött kiemelkedő szerepe a kereszténydemokratáknál mindig elsőrendű fontosságú. Továbbá az ágazatban kialakult válság és szervezetlenség mindenképpen azt indokolná, hogy a mezőgazdaság, illetve az ahhoz szorosan kapcsolódó vállalatok privatizációjában a szervezettség javítását, az integráció elősegítését, általában az ágazati stratégia céljait minden más elé kellene helyezni.

A falu, a föld, a falun élő emberek sorsa egy és ugyanaz, nem választható szét, és nem befolyásolhatja azt az állami költségvetés hiánya oly mértékben, hogy a mindennapi életükben lehetetlen helyzetbe kerüljenek az ott élő emberek. A mezőgazdaságnak feltétlenül lehetőséget és támogatást kell kapnia. De ez már nem is támogatás, hanem visszajuttatás abból a sokból, amit a mezőgazdaság hasznából évek hosszú során át eddig elvettek például az alacsony felvásárlási ár stb. révén.

A támogatás nemcsak gazdasági szempontból szükséges és elsődleges, hanem azért, mert a mezőgazdaság, a föld, a vidéki megélhetés a világon mindenütt nemzetmegtartó, a vidéken élő emberek elvándorlását nem növeli, hanem egészséges növekedését elősegíti. Az elöregedés, az elnéptelenedés folyamata mérséklődik, ami nem közömbös az ország mai helyzetében.

Az előző felszólalók közül Hajdú képviselőtársam a környezetvédelmi törvényjavaslatnál kicsit szomorúan említette meg, hogy a kerületekben szemétégetőket kellene működtetni, de ha itt sem meg ott sem, akkor ki fogja a mi szemetünket elégetni... Ezért kérem a tisztelt Házat, hogy a vidéknek azt a komfortérzetét, amely minimális létfeltételeit biztosítja, adjuk meg, mert ezzel tehermentesíthetjük a várost, amelynek nem kell majd azon gondolkodnia, ki fogja az ő szemetét elégetni.

Befejezésül, úgy gondolom, felvethetik, hogy egy átfogó privatizációs törvény nem foglalkozhat minden részletkérdéssel: azokat majd a privatizáció végrehajtása során kell érvényesíteni. Azonban az a meggyőződésem, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatban számos olyan sajátosság van, amelyet a törvényben is kifejezetten meg kell jeleníteni. Egyébként a törvény megmarad azon a szinten, amit Zwack Péter képviselőtársunk úgy minősített, hogy egyes fontos részletek esetében az általánosságba menekülés leronthatja az alapvetően helyes koncepciót, továbbá, hogy sorsdöntő rendelkezések maradnak az általánosság szintjén.

Azt tartanám jónak, ha a törvénytervezet teljesen vagy részben átdolgozásra kerülne. Mivel erre valószínűleg már nincs remény, olyan módosításokat tartok szükségesnek, amelyek a mezőgazdaság sajátosságainak fokozottabb figyelembevételét szolgálják. Ilyen módosítások a törvénytervezet koncepciójának vagy szerkezetének alapvető átalakítása nélkül is úgy érzem, beépíthetők. Ezért ajánlom felvetett észrevételeimet az előterjesztőnek és a tisztelt mezőgazdasági bizottságnak megfontolásra.

Köszönöm figyelmüket, és hogy meghallgattak. (Taps.)