Bruszel László (MSZP)

1995. március 6.

DR. BRUSZEL LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Különös tisztelettel a hölgyeknek! Alkalmazkodva az általános vita Házszabályban meghatározott követelményrendszeréhez és ugyanakkor figyelve arra is, ami az elmúlt hetekben a törvényjavaslat vitájában elhangzott, engedjék meg, hogy három kérdéskörben foglaljam össze véleményemet.

Az első kérdéskörben szeretnék beszélni a törvényjavaslat jellegéről, szükségességéről és indokoltságáról; a másodikban néhány privatizációs alapelvről, célról és módszerről. A harmadikban pedig egy kérdést fogalmaznék meg, amelyet némely ellenzéki képviselőtársam korábbi hozzászólásaiból fogalmaztam meg; amely úgy hangzik, hogy lehetséges-e privatizálni társadalmi és jövőkép nélkül, avagy hogyan alakul ki a nemzeti középosztály?

Rátérve az első kérdéskörre, a törvény jellegéről szólnék néhány szót. Azt gondolom, nemcsak jogász képviselőtársaim, de mások is látják, hogy a tisztelt Ház előtt fekvő törvényjavaslat erősen eltér a korábbi törvényjavaslatoktól. Ez egy elég különleges jogalkotási produktuma lesz a Háznak, abban az értelemben, hogy ez a törvényjavaslat döntően technikai, eljárási normákat tartalmaz, néhány elvi jelentőségű ügy megfogalmazása mellett, illetőleg szervezeti és működési szabály mellett. A törvényjavaslat ugyanakkor a szabályozás céljait és tárgyait tekintve, ezek miatt is, szükségképpen politikai törvény lesz akárhogy kerülgetjük , amelynek hatása, társadalmi hatása, megítélésem szerint, hosszú távon is elég nehezen mérhető föl.

A törvényjavaslat keretjellegű törvényjavaslat, az előbbiekből is adódóan. Hiszen, azt gondolom, teljesen rossz irány lett volna, ha most egy hosszú törvény keretei között próbáltunk volna minden, a privatizációval kapcsolatos technikai és érdemi ügyre választ keresni, választ adni olyan igénnyel, hogy az bármelyik percben, bármilyen privatizációs ügy kapcsán alkalmazható legyen.

A keretjelleg miatt ugyanakkor, azt hiszem, szükségessé válik még egy fokozat beépítése a privatizációs ügyek folytatásába. Mégpedig az amelyet jelenleg a törvényjavaslat nem tartalmaz , hogy az Országgyűlés az éves költségvetési törvényjavaslat tárgyalása kapcsán tárgyalja meg a privatizáció következő évi elképzeléseit, mondhatjuk úgy, hogy irányelveit ezzel nem mondok természetesen újdonságot , amelynek keretében lehetne aztán ezt a viszonylag keretjelleggel meghatározott privatizációs menetet az adott évre konkretizálni, különös tekintettel természetesen a bevételek következő évi felhasználására is.

Ugyanakkor azért hozzá kell tennem, hogy ez a törvényjavaslat, amennyiben elkészül is, nem lesz gumi jogszabály. Többen tévesztik, és azt mondják, hogy ez egy gumi jogszabály. Ez egy keretjellegű jogszabály, amelyet ismer a jogalkotási technika. Gumi jogszabály akkor lenne, hogyha kizárólag különféle határozatlan jogfogalmakkal és általános elvekkel próbálkozna szabályozni; amelyet természetesen úgy lehet és addig lehet húzni, ameddig a törvényalkalmazó azt akarja.

Miért szükséges tehát a törvény hangzott el az elmúlt hetek során , amikor jelenleg is több, privatizációról szóló törvény van, illetőleg ehhez kapcsolódik talán több tucat olyan törvény, illetve egyéb jogszabály gondolok itt kormányrendeletre , amely a privatizációhoz kapcsolódik. Én azt gondolom, hogy az eddigi három, illetőleg kettő hogy úgy mondjam fő privatizációs törvényt, a '92. évi LIII. és LIV. törvényt alapvetően ez az előttünk fekvő törvényjavaslat egy törvényben igyekszik megfogalmazni. Mégpedig nem utolsósorban azért is, mert ez a két törvény gyakorlatilag mára nagyobbrészt kiürült.

Ha valaki megnézte mostanában ezt a két törvényt, akkor azt látja, hogy a '92. évi LIV. törvény amely a tartós vagyonról szól 85 szakaszából 35 foglalkozik az átalakulással, 9 szakasz pedig a vagyon értékesítésével. A '92. évi LIII. törvényben, amely az időleges... illetőleg fordítva: a tartós vagyonról szól az előbbi pedig az időlegesről szól; két szakasz szól az értékesítésről és összesen öt az átalakulásról, a 32 szakaszból.

Tehát ezzel azt is akarom mondani: amennyiben ezeket a törvényeket úgy hagyjuk, ahogy vannak, akkor gyakorlatilag a privatizáció egy teljesen új helyzetben, mindattól függetlenül, hogy új kormány vagy régi kormány van, nem lenne folytatható az adott keretek között. Illetőleg ki kellene tölteni olyan rendelkezésekkel gondolok a privatizációs irányelvekre , amelyek egyenrangúsága meglehetősen vitatott.

Ez a törvényjavaslat megkísérli egységesen szabályozni a privatizációs szervezetet, az értékesítési technikákat, az időleges vagyon kezelését és a tartósabb állami tulajdonban maradó vagyon körét.

(12.40)

Ezzel kapcsolatban azt gondolom, helyénvalóak azok a kritikák amelyek nemcsak ellenzéki képviselőtársaim részéről hangzottak el , hogy az a melléklet, amely a tartós állami vagyon körét határozza meg, talán további átgondolásra érett. Itt arra gondolok, hogy megfontolandó az ágazati minisztériumoknak a tulajdonosi jogok gyakorlásával való felruházása, illetőleg az abban a mellékletben felhozott vagyon körét némiképpen talán még tovább is lehet szűkíteni. Természetesen ebben viták lehetnek.

Ez a törvényjavaslat nem vitásan aki áttanulmányozta akár az Állami Számvevőszék, akár a kormány ide vonatkozó jelentéseit, látja megpróbálja érvényesíteni a korábbi privatizációs tapasztalatokat is, erről azt hiszem, majd egy kicsit később beszélek. Feltehető tehát a kérdés, hogy indokolt-e egy új, egységes törvényt megfogalmaznia az Országgyűlésnek. Az előbbiekből is kitűnően úgy látom, hogy igen, nagyon is indokolt megfogalmazni e törvényt, hiszen akár akarjuk, akár nem, a privatizáció egy új szakaszba érkezett. Az összes privatizálható állami vagyon felét már értékesítették. Tudjuk azt, hogy ez az értékesített vagyon talán a könnyebben értékesíthető vagyont jelenti, amelyre hamarabb akadt vevő és inkább vitték készpénzért is.

A hátralévő vagyonszerkezet pedig olyan, hogy erőteljesen eltér a korábban már értékesítettől; gondolok itt a nagy közszolgáltató szervezetek vagyonértékesítésére, illetőleg arra a több száz gazdasági társaságra, amelynek a vagyonszerkezete, illetőleg gazdasági tevékenysége bizony eléggé labilisan alakult az utóbbi időszakban. Felvethető az, hogy egyáltalán lehet-e úgy értékesíteni, ahogy mi most gondoljuk, tehát megfelelő, jó áron és gyorsan.

Ezzel tehát azt akarom mondani: azzal kell számolni, hogyha ezt a törvényt elfogadjuk, lehet, hogy két-három év múlva újra kell egy törvény, mert ez a törvény is elavul, kiürül, és kell hozni egy olyan törvényt, amelynek a nagyobbik része valószínűleg már a meglévő állami vagyon kezelésével foglalkozik.

A második kérdéskörben szeretnék néhány alapelvvel, céllal foglalkozni. Elhangzott a korábbi vitában és azt hiszem, Surján képviselőtársam vetette fel először , hogy az alkotmány idevágó passzusa szerint az állami tulajdon a nemzet vagyona. Képviselőtársam ebből azt a következtetést vonta le, hogy amennyiben igaz lehet, hogy a sok állam rossz, akkor nem biztos, hogy a kevés állam jó, ergo: nem biztos, hogy nekünk az állami tulajdont itt nyakló nélkül szükséges értékesíteni.

Azt gondolom, ezt a kérdést tehát hogy értékesítsük, ne értékesítsük nem lehet megítélni ideológiai vagy általános politikai szempontok szerint. Meg kell vizsgálni ennek az állami vagyonnak a szerkezetét és ennek ismeretében lehet dönteni arról, vajon értékesítsük-e vagy sem.

Megítélésem szerint az állami vagyont jelenleg legalább három csoportba lehet sorolni. Az első csoport a klasszikus kincstári vagyon, amely minden államnak vagyona. Az más kérdés, hogy nálunk a történelmi viszonyok miatt a kincstári vagyon valószínűleg nagyobb terjedelmű, mint amennyire az indokolt. Ebből a nagy terjedelmű kincstári vagyonból az Országgyűlés az elmúlt években nagyon nagy mértékben adott le vagyont az önkormányzatoknak, az egyházaknak és így tovább, de a kincstári vagyon terjedelme az állam feladatvállalásához igazodóan még jelenleg is túlzott. Ebben valószínűleg az államháztartási reform fog valamiféle rendet teremteni.

Az állami vagyon második nagy csoportja az a vállalkozói vagyon, amely az állam által szükségképpen felvállalt vállalkozásokkal függ össze és tulajdonképpen mondhatni úgy is, hogy jelenleg időlegesen van állami tulajdonban. Azt lehet mondani: elhatározás kérdése, hogy ezzel a vagyonnal mit teszünk, de a legjobb az, ha ezt értékesítjük.

Az állami vagyon harmadik csoportja az, amelyet tartós állami vagyonnak hívhatunk szűkebb értelemben, tehát amely az országos közszolgáltatáshoz, a nemzetgazdasági, stratégiai ellátásokhoz kapcsolódik, a honvédelmi érdekkel függ össze, amely állami vagyon valószínűleg a következő években, évtizedekben is, ha nem is hasonló terjedelemben, tartalomban, de az államé marad.

Ezt azért bontottam így háromfelé, mert igenis, azt kell mondani, hogy erre a három vagyoncsoportra valószínűleg külön-külön törvények is kellenek. Ebből a három csoportból a vállalkozói vagyon privatizálására hoznánk most egy törvényt, amelyre azt gondolom azt kell mondani, hogy minél sürgősebben kell el kell fogadnunk, mert ha nem, annál inkább romlik annak az értéke és állaga.

Másodszor: miért is kell még ezt az állami vagyont értékesíteni? Azt gondolom, amennyiben piacgazdaságot akarunk, akkor ott azt is ki kell mondani, hogy a magántulajdon arányának növelése nemcsak eszköz, hanem cél is. Ezt én ki is merem mondani, mert egy normális piacgazdaságban természetesen, ha van ilyen önálló és szabad tulajdonosok sokasága szükségeltetik ahhoz, hogy megfelelő verseny alakulhasson ki, amelynek kedvezményezettje mindig a fogyasztó, az állampolgár.

Márpedig ezt a szabad vagy korlátozottan szabad versenyt, az önálló tulajdonosok sokaságát az állam nem tudja előállítani; ezt jól láttuk az elmúlt évtizedekben, illetőleg ha kísérletet tesz rá, ez a dolgoknak egyfajta szimulációja.

Ugyanakkor azt is ki kell mondani, hogy a magántulajdonra épülő gazdasági viszonyok erősítése nagyon fontos, sőt cél, de a privatizáció önmagában nem teremt gazdasági fellendülést mint ahogy itt elhangzott , csak a lehetőségét teremti meg. Ahhoz, hogy gazdasági fellendülés legyen belőle, egy megfelelő gazdaságpolitika is szükségeltetik.

A következőkben egy olyan kérdést szeretnék érinteni, amelyet az elmúlt napokban többen érintettek, többen foglalkoztak vele: készpénzes privatizáció, nem készpénzes privatizáció, gyors vagy lassú. Azt gondolom, hogy bár a kérdéseket fel lehet tenni, de ezek nagyon sokszor álkérdések. Azt is látni kell, hogy amennyiben azt mondjuk, hogy kizárólag készpénzes vagy elsősorban készpénzes privatizáció, ez egyúttal azt is jelenti, hogy lassú privatizáció. Sajnos, ezt így kell látni, mert azt is lehet tudni: nem valószínű, hogy kizárólag vagy többségében készpénzért gyorsan lehet értékesíteni; ha kivesszük a már említett öt nagyot, a többieknél valószínűleg nem lesz ilyen irányú kereslet. Tehát ezzel azt is akarom mondani: az a kérdés, hogy készpénzes, nem készpénzes, lassú vagy gyors, a kereslet-kínálat függvényében tekinthető át és ítélhető meg reálisan.

Azt is tudjuk azonban, hogy a '95. évi költségvetésben 150 milliárd bevétellel számolunk a privatizációból adódóan, illetőleg 10 milliárd forintos osztalékkal. Ezért amennyiben azt mondjuk, hogy nem elsődleges a készpénzes privatizáció, akkor azt is meg kell mondani, hogy ezzel a 150 plusz 10 milliárd forinttal mi is lesz, hogyan is tudja a költségvetés megfelelő kiadási rovatán az Országgyűlés ezt helyettesíteni.

Azt is át kell gondolni, hogy amennyiben az államadósság fedezete az állami vagyon, akkor azt nem tehetjük meg, hogy az állami vagyon értékesítésénél a bevételeket tekintve kihagyjuk az állami költségvetést, illetve az adósságtörlesztést.

Azt sem kell letagadni, hogy itt az elmúlt években már egy komoly gazdaságiszerkezet-változásra érett meg az idő, tehát amennyiben a készpénz mellett értékesítjük a vagyont, akkor nagyon fontos az is, hogy tőkebevonás történjen a gazdaságba, illetőleg megfelelő technikai, technológiai transzfert is elérjen az ország. Az ellenőrzésről és a felügyeletről sokan szóltak, megítélésem szerint az a konstrukció, amelyet a törvényjavaslat tartalmaz, kis korrekciókkal alkalmas a megfelelő célok elérésére.

(12.50)

Hatszintű ellenőrzést tartalmaz a javaslat, ahol a belső ellenőrzés és a felügyelőbizottság ellenőrzése az úgynevezett belső ellenőrzés, kívülről pedig jön az Állami Számvevőszék, a kormány, az Országgyűlés és az Országgyűlés bizottsága. Magam azonban úgy látom, nagyon át kell gondolni, hogy az ellenőrzés mit és mikor tekint feladatának. Amennyiben mi valóságos ellenőrzést akarunk, és a dolgokat még idejében akarjuk megfogni, hogy ne menjenek rosszfelé, akkor elsősorban a belső ellenőrzés szükségességét kellene erősíteni, mert amikor már kívülről és utólag próbálnak beavatkozni, azt gondolom, annak hatása meglehetősen korlátozott.

Ezért tartanám én fontosnak azt, hogy a felügyelőbizottságot kellene megerősíteni. Ebben a lehetőség adott. A felügyelőbizottságba kellene delegálnia a parlamenti frakcióknak a megfelelő képviselőket akik nem feltétlenül országgyűlési képviselők természetesen, lehetnek mások is , mert igenis, a parlamenti pártoknak benne kell lenni, pontosan amiatt is, mert a társadalom elvárásai a felelősség szempontjából a parlamenttel szemben fogalmazódnak meg elsődlegesen, és nem a hivatalnokokkal szemben. S amennyiben mi hivatalnokokra bízzuk az ügyvezetés mellett a felügyelőbizottság funkcionáltatását is, azt gondolom, az Országgyűlés nem fogja tudni teljesíteni a társadalom elvárásait az ellenőrzést illetően.

S végezetül engedjék meg a harmadik kérdéskör taglalását. Többen felvetették Szabó Iván képviselőtársam, Orbán Viktor, mások is , hogy vajon hogyan akar ez a kormány privatizálni, amikor nincs se társadalomképe, se jövőképe; egyáltalán kiknek akar privatizálni? Ahogy többen megfogalmazták, itt a privatizációval bizony egy társadalmi középosztályt vagy nemzeti középosztályt is ki kellene alakítani, mert ez a magyar társadalom nem alkalmas olyan feladatokra, amit egy polgári berendezkedéstől el lehet várni.

Legutóbb, iménti felszólalásában Sepsey képviselőtársam kérdezte meg azt, hogy vajon az egyszerű magyar állampolgár hol marad, hol juthat vagyonhoz a törvényjavaslat szerint. Azt gondolom, ez eléggé teoretikus kérdés. A magam véleménye az, hogy az elmúlt évtizedekben próbáltak elénk vetíteni különféle társadalomképeket, jövőképeket, amelyeknek a sorsa az lett, ami ezt nagyon jól tudjuk. Próbáltak oktatni bennünket, hogy itt bizonyos gazdasági cselekvés eredményeképpen milyen társadalmi osztályok fognak kialakulni, átalakulni, megerősödni és így tovább. Ez is ismerős önök előtt, hiszen végeztek középiskolákat, egyetemeket ott ezeket tanították. Miután eltelt néhány év, ki korábban, ki később rádöbbent arra, hogy bizony, ezek a társadalomképek, jövőképek, osztályfelfogások... hát... eléggé félresikerült felfogások voltak, mondhatnám úgy is, hogy a történelem lomtárába valók. Ezért innentől kezdve rendkívül szkeptikusan közelítek ahhoz, hogy társadalomkép, jövőkép... Kérem szépen! Egyrészt a hatályos alkotmányunk tartalmaz egyfajta társadalomképet, jövőképet. Azt gondolom, kár volna elvitatni, ez kellően megalapozza azt, hogy mi ebben a társadalomban privatizáljunk: mégpedig a demokratikus jogállam, a szociális piacgazdaság és így tovább nem akarom fölsorolni a többi tételt. Azt gondolom, amennyiben az alkotmányt módosítjuk, az talán még inkább fogja tartalmazni azokat a feltételeket, amelyek között ez a társadalom ma, holnap, holnapután működni fog.

Ezért tehát azt hiszem, nem egy aktuális kormányzatnak kell megmondania, hogy itt holnap vagy holnapután milyen társadalom- meg jövőkép lesz, mert egyébként ez úgysem úgy lesz, mert a társadalom meg alakul magától is. Ez az egyik.

A másik: nemzeti középosztály vagy középosztály, tulajdonosok széles skálája megfogalmazták itt többen, Latorcai képviselőtársam is, hogy tulajdonosok széles tömege és így tovább, és így tovább. Azt gondolom, akik az elmúlt négy évben sem csak ebben a teremben ültek és hallgatták a jobbnál jobb hozzászólásokat, hanem kint mozogtak, ott, ahol a dolgok történtek, tudják nagyon jól, hogy itt a magyar társadalom többségének, mondhatnám úgy is, hogy a munkavállalók millióinak vajmi kevés köze volt a privatizációhoz. A privatizációhoz keveseknek volt köze, és meg merem kockáztatni, hogy ez a jövőben is így lesz. Én úgy láttam, hogy azok az egyszerű magyar állampolgárok ahogy Sepsey képviselőtársam mondta bizony, a privatizációnak a közelébe sem kerülhettek! Az az egyszerű állampolgár mondhatnám: outsider vagy az a kisvállalkozó, aki a munkáját végezte, egy vagy két segéddel dolgozott éveken, évtizedeken keresztül, az még a privatizációs pályázatokat sem olvasta el, mert realitása nem volt annak, hogy bármiben is, bárhogyan is tud indulni, és sikerrel zárhat.

Mint gazdasági joggal foglalkozó ügyvéd, saját praxisomból is tudom több év tapasztalata alapján tanúsítani, hogy összesen kettő gazdasági társaságot alakítottak arra, hogy majd valamilyen privatizációs témában pályáznak. Ebből az egyik azóta már végelszámolás alá esett, a másik pedig be sem lett jegyezve a cégbíróságon, mert ahogy jött vissza az egyik tag, azt mondta, hogy "ügyvéd úr, tessék szíves visszaadni az iratokat, mert az olaszok lenyúlták a bulit" magyarul mondva , és máris vége volt az egésznek.

A privatizációhoz eddig is azok jutottak közel és sajnos meg kell állapítanom, hogy valószínűleg a jövőben is ez lesz a helyzet , akiknek valamiféle vállalkozási tapasztalatuk volt ez önmagában nem rossz, ez jó dolog , volt némi készpénzük vagy legalábbis "drótjuk" olyan helyre, ahol pénzeket adtak ebből élnek most is nagyszerűen az uzsorások, úgyhogy harcolhatunk ellenük , illetőleg olyan információk közelébe jutottak, hogy azok fölhasználásával valóban sikerrel tudtak pályázni. Ha ez a három dolog nem volt meg, akkor akármilyen szép meg jó ember lehetett valaki és bármennyire reménybeli tulajdonosként volt megjelölve valamelyik pártnak a programjában, nem jutott semmiféle privatizációs tulajdonhoz. Tehát itt is érvényesült az, hogy minél közelebb van valaki a tűzhöz, annál jobban melegszik. A magyar társadalom többsége, a kisvállalkozók ezrei vagy tízezrei pedig látták, hogy valahol fény világít, és látták azt is, hogy kevés ember nagyon szorosan körülállja a tüzet. Ezért ők még a közelébe sem tudtak jutni, illetőleg azt mondta, hogy én már oda se megyek, mert nem engednek a tűz közelébe.

Ezért ne vigasztaljuk magunkat azzal, hogy "nemzeti középosztály" meg "tulajdonosok száz- meg százezrei"! Ilyen nem lesz, annál inkább sem, mert aki tehette, a vagyon javát már elvitte; ami marad, ott bizony örülhetünk majd annak, ha egy társaság menedzsmentje meg dolgozói azt mondják, hogy na, vegyük meg ezt a céget, mert ez nekünk jó.

De fölvethető az a kérdés is, hogy például az elmúlt években miért történt meg az, hogy minden különösebb politikai támogatás nélkül, privatizációra érett vállalatokat, társaságokat nem sikerült egy év alatt sem privatizálni. Erre is tudnék példát említeni: például Kecskeméten a Bács-Konzum Rt., amelyet már egy évvel ezelőtt meg kellett volna hirdetni pályázatra az ÁVÜ It. szerint, és a mai napig sem történt meg. S mi történik? Hát kérem: végelszámolás alatt áll a cég! Erre mondom én, hogy az ott dolgozók meg a kisemberek meg az egyszerű emberek így messziről nézik, hogy hogyan és kik állnak a tűz körül ő meg nem férhet oda melegedni a tűz közelébe.

Ezek után azt gondolom, hogy látható: itt a tulajdonosok, a nemzeti középosztály kialakulásához önmagában már kevés a vagyon a XXI. század küszöbén. Ehhez szellemi tőke és információ is kell.

Márpedig, ha ezt a hármat nem visszük oda az embereknek, akkor belőlük nem lesz számottevő tulajdonos, és pláne nem lesz vállalkozó. Egy reménységünk lehet, és azért kell a törvényjavaslatot valóban jobbá tenni ahogy Kutrucz Katalin remek joganalízise is mutatja , hogy ez a törvényjavaslat megpróbálja az esélyegyenlőséget növelni a privatizációban, megpróbálja átláthatóbbá tenni a privatizációt abban a reményben, hogy ezt követően egy olyan gazdaságpolitika alakul ki, amely a friss tulajdonosokból, vállalkozókból a lehető legnagyobb közjót fogja kihozni.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)

(13.00)