Bauer Tamás (SZDSZ)
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Isépy Tamás képviselőtársunk az orvos hasonlatával kezdte, akinek oda kell figyelnie a beteg állapotára, mielőtt a beavatkozásról dönt. Azt gondolom, az orvosnak arra is figyelnie kell, hogy a beavatkozás elmaradása mivel fenyegetheti a beteget.Szájer József képviselőtársunk szószegéssel vádolta meg a kormányt. Engedje meg, hogy én a kormányprogramból idézzek, amelyben azt olvashattuk: "A kormány tisztában van azzal, hogy másfél évtizede újra meg újra áldozatvállalást kértek az emberektől, és mégsem tehet mást, mint hogy ismét figyelmeztet: még nem vagyunk túl a nehezén, a megelőző negyven év tévútjának és az elmúlt négy év mulasztásainak árát nem fizetheti meg más, mint a ma Magyarországon élő polgárok."
Azt is mondta: "A kormány, miközben megóvja a legelesettebbeket helyzetük további romlásától, fékezni igyekszik a középrétegek elszegényedését, összességében nem ígérhet mentességet az országra nehezedő terhekkel járó további megpróbáltatások alól." Ezt mondta a kormányprogram júniusban. Ebből kell levonni ma is a következtetést.
Azt mondta Szabó Iván, hogy ez a kormány magának csinálja a válságot. Én azt hiszem, nem szorult rá: a válság adott, a válságot a kormánynak kezelnie kell. Ennek a válságnak a legfontosabb tünete a második éve ismétlődő hatalmas külkereskedelmi és fizetésimérleg-deficit: 3 és fél milliárd tavalyelőtt, 4 milliárd tavaly. Ezt nem lehet az elmúlt nyolc hónapban produkálni. Azt talán Szájer József is tudja, hogy egy külkereskedelmi folyamat olyan döntések következménye, amelyek azt hónapokkal, évekkel előzik meg. De ha valaki előveszi a HVG múlt heti számát, azt is tudhatja, hogy Magyarország visszaesése a nemzetközi tőkepiaci megbecsülés listáján nem idén kezdődött és nem is '94 második felében, hanem '91 óta tart. Ebből következik mindaz, amivel ma szembe kell nézni.
Egy piacgazdaságban ilyen külkereskedelmi és fizetésimérleg-helyzetben az egyetlen reakció a leértékelés. Az a leértékelés, amiért Kádár Béla képviselőtársunk is küzdött a maga kormányában, de nem tudta elérni annak idején. Ez az, amire az első kísérletet is ez a kormány tette meg tavaly augusztusban, és a második ilyen lépést most kényszerül megtenni, vállalva a forint ezzel valamennyiünk keresetének és jövedelmének leértékelődését.
(16.40)
Ahhoz azonban, hogy a leértékelés eredményes legyen, nélkülözhetetlen a belföldi összkereslet s ezen belül a fogyasztói kereslet korlátozása. Enélkül valóban inflációhoz vezetne a leértékelés; így remélhető, hogy csak korlátozottan vezet inflációhoz. Ha már most a belföldi fogyasztói keresletet korlátozni kell, akkor az az indokolt, hogy ez mind a munkajövedelmekre, mind pedig a szociális jellegű költségvetésből, államháztartásból finanszírozott jövedelmekre kiterjedjen. A kormány vállalva a szakszervezeti kritikákat és konfliktusokat vállalja azt, hogy a munkajövedelmeket, a béreket is korlátozza a maga rendelkezésre álló eszközeivel, de nem mondhat le arról sem, hogy korlátozza azokat a lakossági jövedelmeket is, amelyek az államháztartásból és nem az üzleti szférából származnak. Ezért kell elkerülhetetlenül hozzányúlnia a családi támogatásokhoz, a szociális jövedelmekhez is.
A kérdés ezek után már csak az lehet, vajon azt az utat kövesse-e a kormány, amit az elmúlt hosszú-hosszú időszakban: a családi támogatások folyamatos elértéktelenedésének az útját, amely e támogatások valamennyi élvezőjére kiterjed, vagy pedig különbséget tegyen a magas, a közepes és alacsony jövedelműeknek jutó családi támogatások között.
A kormány az utóbbi utat választja: a magas jövedelműektől von meg bizonyos család támogatásokat, hogy legalább részben megóvja azokat, amelyeket az alacsony és közepes jövedelműek élveznek.
Ezért aztán hamis az az állítás, hogy az intézkedések a szociális különbségek növekedéséhez vezetnek. Az adott nehéz körülmények között az intézkedések arra irányulnak, hogy a nehéz helyzetben viszonylag még mindig az alacsony jövedelműek járjanak kevésbé rosszul.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)