Kelemen András (MDF)
DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Eléggé el nem ítélhető módon a családjogi törvény kapcsán a család intézményének működőképessége érdekében kívánok szólni.Amikor ugyanis a Népjóléti Minisztériumban dolgoztam, a gyermek- és ifjúságvédelem területén mutatkozó kihívásra megkíséreltünk olyan választ adni, amely elütött az előző évtizedekétől. A család szerepének korábbi háttérbe szorítását nemcsak a széteső házasságok nagy száma jelzi, hanem jelezte a gyermekelhelyezési gyakorlat is.
Az állam eluralkodásának idején mint tudjuk volt egy hajlam arra, hogy a problémás családból egyszerűen kiemeljék a gyermeket és kényszerű intézeti körülmények közé helyezzék s ott kíséreljék meg nevelését.
Ha a nehéz helyzetű gyermek elkerült szüleitől, akkor anyagi szempontból a szülők jól jártak, a közvetlen környezete megkönnyebbült s a helyi tanács is megoldottnak vélte a kérdést, ha állami intézet fogadta be a gondot okozó gyermekeket. Arról nem is szólva, hogy ettől kezdve a központi költségvetést terhelték a gyermeknevelés költségei.
A problémát ilyeténképpen a szőnyeg alá seperve nem néztek szembe a ténnyel, hogy a gyermek igen nagy költséggel, az esetek nagy százalékában társadalmilag hátrányos helyzetből induló, képességeit kibontakoztatni képtelen emberré vált.
A hányatott sorsú gyermekek szervezett jellegű, intézeti jellegű elhelyezése kapcsán ugyanis jól látható neveltetési zavarok alakultak ki, amelyeket mint hospitalizációs jelenségeket ír le a szakirodalom.
Az intézeti nevelést előnyben részesítő szemléletnek legkifejezettebb példája volt, hogy egy nevelőszülő nevelési segélyként körülbelül egytizedét kapta annak az összegnek, amelyet az állam az intézményekre gyermekenként fordított. Ráadásul az intézmények is labdáztak a nemkívánt gyermekkel, a rosszul beilleszkedő vagy egy életkori sávot betöltött gyermekeket egyik intézetből a másikba helyezték át, tovább rontva ezzel a lehető beilleszkedését, s rosszul fizetett, fele részben szakképzetlen nevelők foglalkoztak velük.
(18.00)
Ez az évtizedes hatósági szemlélet bizonyíthatta be mindenki számára, hogy a gondoskodó állam az emberformálásban bizony kudarcot vallott. Így erősödött meg az a meggyőződésünk, hogy nincs eredményes gyermek- és ifjúságvédelem a családok védelme nélkül. Ezért került sor arra, hogy az önkormányzatok számára kötelezően előírt szociális alapfeladat lett a családgondozás.
Félő, hogy a most tervezett gazdasági megszorító intézkedések mint azt már többen és többször jeleztük az átlagos családok helyzetének, a gyermeknevelés körülményeinek rontásával épp a társadalom ezen sejtjeinek ellenálló-képességét, életrevalóságát támadják meg. Ebben a nehéz helyzetben legfeljebb szépségtapasz a ragyán a családjogi törvény beterjesztett módosítása. Akkor is nehezen érvényesülne a törvényalkotói szándék a gyermekek érdekeinek védelmére szemben a gazdasági intézkedések szorításával , ha a jelenlegi módosítások képesek lennének megszüntetni az eredeti törvény ötvenes évekbeli szellemiségét.
A módosító javaslat helyett egy alapjaiban megújított családjogi törvény meghozatala lenne indokolt, s ennek fő törekvése a család épségének megőrzése és fenntartása, s így a gyermekek nevelkedése számára a legalkalmasabb közeg biztosítása lenne. Egy életben maradni kívánó társadalom családjogi törvényében meg kéne jelenni annak a szemléletnek, hogy a család egységének megmaradása társadalmi érdek, s ezért nagyon komoly érték. Ehelyett a módosítások végeredményeként mégiscsak azt üzeni a törvény, hogy a család tagjainak egymással szemben kell jogaikat érvényesíteniük és kötelességeik teljesítését kikényszeríttetniük. Ez leginkább abban tükröződik, ahogy szembeállítja a törvénymódosítási javaslat a szülői és gyermeki jogokat.
A benyújtott törvénymódosító javaslatokhoz az eddigiekben vázolt indíttatásból több módosító indítványt fogalmaztam meg. Ezek vonatkoznak az örökbefogadás belföldi megoldásának elősegítésére, a nagyra értékelt, de nehezen népszerűvé válható közös szülői felügyeletre magyarul: az elvált szülők közös gyermeknevelésének a gyermek érdekeit jobban követővé tételére , a pályaválasztás felelősségének a család keretében történő viselésére, az elvált szülők gyermekeinek az egész családdal történő kapcsolattartásának biztosítására.
Általában a hangsúlyt áttenném arról az osztályharcos szemléletről, amely szerint meghatározandó, hogy a gyermek milyen körülmények között képes akaratát szüleivel szemben érvényesíteni, arra a szemléletre, hogy a szülő hogyan segítse az önálló személyiség útjára lépő gyermekét annak fontos döntéseiben. Ugyan miért baj az, ha a tizenhatodik életévét betöltő kiskorú csak törvényes képviselője hozzájárulásával létesíthet munkaviszonyt? A képzettség és a munkanélküliség között olyan szoros fordított kapcsolat van s ez különösen igaz hazánkra , hogy az ifjúnak azon döntésében, hogy abbahagyja a tanulást és kereső foglalkozás után néz, nem árt a megfontolást törvényileg is elősegíteni. Nem véletlen, hogy választójoga csak a tizennyolcadik életévét betöltött személynek van. Kérdezem, a személy szempontjából mi a súlyosabb döntés: egy politikai pártra szavazni, vagy egy életre kiható személyes döntést hozni a tanulmányok megszakításáról.
Természetesen tudom, hogy eme törvénymódosítástól nem várható a család válságával kapcsolatos súlyos kérdések megoldása. De állásfoglalás igen! De szemléletalkotás ugyancsak igen! S mivel a törvény a kívánt emberi viszonylatok felé kellene mutasson, újólag hangsúlyozom: várjuk a teljes értékű családjogi törvény javaslatát.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)