Nahimi Péter (MDF)

1995. március 27.

NAHIMI PÉTER (MDF): Tisztelt Országgyűlés! A március 12-i kormányülést követően Horn Gyula miniszterelnök úr a következőket mondta: "Az, amit tegnap elhatároztunk, nem valamiféle rögtönzés eredménye. Az a csomag, ami elkészült, többhónapos munkával, a legkülönbözőbb hazai és külföldi szakmai körökkel való egyeztetés alapján született meg." Ugyanakkor Szekeres Imre képviselő úrtól, a Magyar Szocialista Párt frakcióvezetőjétől viszont ugyancsak e csomag kapcsán azt tudhattuk meg, hogy: "Minden ellenzéki párt a választási kampányban ugyanezt ígérte, hogy hozzákezd az államháztartás reformjához. Most megkezdődik. A kormány lépése tehát melyet már hónapok óta készít elő az államháztartás reformjának részét képezi." A kormányülést követő országos felzúdulásban sajnos elsikkadt a két bejelentés összefüggéséből következő örvendetes tény, nevezetesen, hogy a kormány már több hónapja az államháztartási reform programjának szellemében dolgozik. Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló törvényjavaslatot másfél hónappal e bejelentés előtt, január 31-én terjesztette elő Békesi László pénzügyminiszter úr amikor tehát e reform előkészítő munkálatai már javában folytak. Indokolt tehát vizsgálat tárgyává tennünk: mennyiben illeszkedik ez a javaslat az államháztartás kormány által meghirdetett reformjának folyamatába.

S van egy másik ok is, amelyik ezt a vizsgálatot szükségessé teszi. A jogalkotásról szóló törvény szerint ugyanis jogszabályt akkor kell alkotni, ha a társadalmi-gazdasági viszonyok változása, az állampolgári jogok és kötelességek rendezése, az érdek-összeütközések feloldása azt szükségessé teszi. Az országnak ma vannak működő, hatályos törvényei a privatizációról. Mi teszi mégis szükségessé új törvény alkotását, például módosítások helyett? Mi teszi mégis szükségessé új törvény alkotását?

Egy ilyen dolog lehet: az a felismerés, hogy '92 óta nagyot változott a világ. Változtak a gazdasági-társadalmi viszonyok, az államháztartás átfogó reformjának menete során pedig elérkeztünk végre oda, hogy megalkossuk a privatizációs törvények harmadik generációját jelentő új törvényt, mely már lényegét tekintve épül új alapokra. Ezek tehát azok az okok, amelyek e javaslat és az államháztartási reform összevetését szükségessé teszik. Ennek a feladatnak szeretnék eleget tenni most, majd pedig megvizsgálni a törvényjavaslat mint irányítási eszköz megfelelőségét, végül pedig megkísérlem felvázolni elfogadásának és megvalósításának várható következményeit.

A nyáron örömmel fedeztem fel a kormány programjának államháztartást tárgyaló részében, mindjárt az első helyen: "Az államháztartási reform legfontosabb elemei: az állami kiadások tételes felülvizsgálata, nulla bázisú költségvetés készítése, az állam működési és fenntartási kiadásainak mérséklése." Ez a pont az a zéró bázisú költségvetés logikája , amelynek kérdése szorosan kapcsolódik az államvagyonnal történő gazdálkodáshoz, mármint a komolyan vett államháztartási reform esetében. A zéró bázisú költségvetés lényege ugyanis autentikus tudományos források szerint az állam esetében: először is meg kellene határozni részletesen az adott gazdasági-társadalmi helyzetben ellátandó állami funkciókat, és ezek alapján mintegy nulláról felépíteni az ezen funkciók ellátásához szükséges államot.

A modern államot azért tartják fenn és működtetik polgárai, hogy ellássa mindazokat a feladatokat, amelyeket önmagukban ellátni képtelenek lennének. Ezeknek a feladatoknak az ellátásához, a kötelességek teljesítéséhez pedig az államnak eszközöket is kell a kezébe adni. És hogy a szükséges eszközöket biztosítsák az állam számára, hát ezért vannak jogai az államnak. Innen, ebből a logikából eredezteti jogait a modern állam elmélete.

A zéró bázison való építkezés első feladata tehát az államot illető feladatok és kötelezettségek pontos számbavétele illetve ez lett volna. Ennek megtörténtét, majd a lista esetleges felülvizsgálatát, a változtatások törvénybe iktatását követően kerülhet csak sor annak meghatározására, hogy milyen eszközökre, tehát milyen jogokra van szüksége az államnak, hogy maradéktalanul elláthassa az őt illető feladatokat.

(18.20)

Ezek a jogok többfélék lehetnek, úgymint a szabályozás joga, az eljárás joga, az erőforrások elosztásának joga és így tovább. És lehetnek ezek a szükséges jogok döntési jogosítványok is bizonyos vagyontárgyak esetében. A jog azonban a polgári törvénykönyvben és a gazdasági társaságokról szóló törvényben e döntési jogokat a mindenkori tulajdonosok kezébe helyezi. Az államnak tehát ha ilyen jogokra van szüksége, e vagyontárgyak esetében tulajdonosnak kell lennie. De hogy ez milyen vagyonelemekre és milyen mértékben vonatkozik, az a zéróbázis-logika szerint egyértelműen attól függ, melyek azok az állami feladatok, amelyek ellátáshoz a tulajdonos döntési jogaira az államnak szüksége van.

Az állami feladatokból vezethető le tehát, hogy az állami vagyontömeg melyik elemével mi a teendő. Ez lenne a zéró bázisú költségvetés logikája az állam vagyongazdálkodására vetítve. Sajnos azonban minden jelből úgy tűnik, nem erre a logikára épül, sokkal inkább a levegőben látszik lógni ez a javaslat.

Az alapok egyáltalán nem felismerhetők. Ha nem így lenne, a tartós állami tulajdon körének meghatározásakor nem általános elveket emelne át a hatályos törvényből, hanem elég lenne annyit mondania: tartós állami tulajdonban kell maradnia annak a vagyonnak, amely az állam feladatainak ellátásához feltétlenül szükséges. És itt jegyzem meg, mélyen egyetértve Zwack Péter képviselő úrral, hogy ez a vagyon nem maradhat, hanem meg kell hogy maradjon az állam tulajdonában, hiszen ez a feltétele annak, hogy révükön elláthassa feladatait. Ezt nem valamiféle szélsőséges logika mondatja, hanem éppen az államháztartás ígért reformjának elmélete.

Talán összefoglalóan elég ennyi a törvényjavaslat és az államháztartási reform viszonyáról.

Hasonlóan fontos kérdés azonban, hogy mennyire illeszkedik az itt tárgyalt anyag a jogrendbe és a jogalkotás folyamatába, mennyire felel meg ez a javaslat annak az, ugyancsak a kormányprogramban megfogalmazott elvnek, mely szerint "A következő évek alapvető feladatát a jogállamiság intézményeinek megszilárdítása és a közöttük levő összhang megteremtése alkotja". Sajnos, e téren is igen nehéz felfedezni a javaslat előterjesztése mögött szemérmesen meghúzódó koncepcionalitást.

Egyetlen, igaz beszédes példán szeretném mindezt szemléltetni, amely ma aktuális is: az energiaszolgáltatók példáján.

A törvény 7. §-a a tartós állami tulajdoni kör meghatározása során mint már említettem nem az állami feladatokra utal, hanem konkrétan kifejti: a vagyon tartósan állami tulajdonban maradhat, ha például esetünkben a vagyon országos közszolgáltatási célra irányul.

Eltekintve most a célra irányuló vagyon meglehetősen furcsa kategóriájától, itt csak annyi a kérdés: Ez a vagyon vajon miért marad meg az állam tulajdonában? Mielőtt bárki félreértené, szerintem is helyes ennek a szektornak az idesorolása. De miért?

Visszatérve az előbbi logikához, adódik a válasz. Mert ez a vagyon szükséges valamilyen állami feladatnak az ellátásához. De kimondja ma valami ezt az állami feladatot? És itt érkezünk meg a lényegi kérdéshez.

Elő van-e készítve ennek a törvénynek a jogi környezete? Egyáltalán, van-e ezen a téren, tehát az energiaellátás területén ma hatályos kötelezettsége az államnak?

A múlt év tavaszán elfogadott energetikai törvények rendelkeznek a szolgáltatók ellátási felelősségéről, az állam e fölött gyakorolt ellenőrzéséről és sok minden másról is. Ám az állami szerepvállalás deklarálása, amit például a közoktatási, a társadalombiztosítási vagy a szociális törvény egyértelműen megfogalmaz, ebben a törvényben, ezekben a törvényekben nem szerepel. Van szó arról, hogy az állam ellenőriz, de hogy ezt miért teszi, erről nincs szó a törvényekben.

Aztán a gondos szemlélő ráakadhat egy lassan kétesztendős országgyűlési határozatra, amely egyértelműen kimondja: "A kormány az energiapolitika megvalósítása során gondoskodjon arról, hogy a gazdaság és a lakosság energiaigényei mindenkor kellő biztonsággal, a környezetvédelmi szempontok figyelembevételével gazdaságosan kielégítésre kerüljenek." Szóval akkor mégis állami feladat?

Sajnos ettől még mindig nem. Az alkotmány szerint ugyanis a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Márpedig ez nem az, hanem csak egy országgyűlési határozat. Mégsem hiábavaló dolog azért ezt is forgatni. 6. pontjában ugyanis végre eligazít a firtatott kérdés tárgyában.

"A kormány terjessze az Országgyűlés elé az Európai Közösség jogrendjével harmonizáló energetikai kerettörvény koncepcióját, amely lefedi az energiapolitika végrehajtásának, az energiatakarékosságnak, az energetikai intézményei működésének feltételrendszerét, továbbá és ez a lényeg rögzíti az energetikát érintő döntéseknél, valamint az ellátási kötelezettségnél a felelősséget és annak megosztását."

Az ellátási kötelezettségről tehát, mint ez az előbbiekből is kitűnik, törvénynek kellene rendelkeznie. Eddig nem született meg a törvény. Ez nyilván az előző parlamentet és kormányt is terheli. Csak akkor nem állt küszöbön a szolgáltatók többségi tulajdonának privatizációja, amiről tavaly decemberi kormányhatározatok részletesen is intézkednek.

Az állam döntési joga tehát fennmaradt volna, nem húzhatott volna semmit keresztül a későbbi jogi rendezés. Viszont e téren a helyzet változott. Kérdezem: Ha érvényesül valamiféle jogalkotási koncepció az állam vagyonának értékesítése tekintetében, vajon nem kellett volna-e az ellátási kötelezettségnél a felelősséget és annak megosztását rögzítő energetikai törvényt legelőre venni?

Energetikai törvény tehát nincs, az ellátási kötelezettség kérdése nyitott. De van más nyitott kérdés is. Mint azt Szalay Gábor képviselő úr általam nagy tisztelettel hallgatott felszólalásában szóvá tette, a rendkívül bonyolult, jelentős jogi szabályozási háttér még távolról sem terhes és feltehetően már önmagában is gátját képezi az elképzelt privatizációs menetrendnek.

Működési engedélyek, végrehajtási utasítások, közüzemi szabályzatok, üzletszabályzatok, üzemi szabályzatok és különféle rendeletek egész sorát kell meghozni, miközben még a gázszolgáltatásról szóló törvény és a bányatörvény végrehajtási utasítása is módosításra szorul. Módosításra szorul tehát a gázszolgáltatási és a bányászati végrehajtási kormányrendelet, miközben ugyanez a rendelet a villamosenergia-ipari létesítmények tekintetében csak a múlt csütörtöki kormányülésen született meg, és még kihirdetésre sem került. És mi most akarjuk privatizálni ezeket a társaságokat, amikor még nem kellően szabályozott a jogi helyzetük. Jobban mondva, most, amikor privatizálni akarjuk e társaságokat, nem egyértelmű még a működésüket meghatározó jogi környezet. Persze bizonytalan jogi helyzetben is elkél az áru, csak éppen a piac beépíti a vételárba a maga kockázati tényezőit, magyarán lecsökken az áru értéke.

És hogy teljes legyen a kép, nemcsak az energetikai kerettörvény, nemcsak a villamosenergia-ipari létesítményekről szóló végrehajtási kormányrendelet hiányzik, nemcsak az idézett másik két rendelet szorul módosításra, hanem megint csak a kormányprogram azt is beígérte -: "A kormány röviden az Országgyűlés elé terjeszti a gáz- és villamosenergia-törvények módosítását a meglévő ellentmondások kiküszöbölése érdekében." Kérdezem: Ki tud egyelőre ezekről a törvényjavaslatokról?

Gondoljuk végig most akkor együtt az egészet. Az energiakérdés megnyugtató rendezése elemi érdeke az országnak. Magyarország nem energia-önellátó, így hát e téren az állam ellátási felelőssége valóban komoly.

Döntés született az energiaszolgáltatók és erőművek privatizációjáról, hiányzik azonban az állami felelősség kellő súlyú rögzítése, hiányzik az egyik végrehajtási kormányrendelet, módosulásra szorul másik kettő, és végül egy gyors és kellőképpen általános, ám meg nem valósított ígéret elbizonytalanítja a meglévő törvények által szabályozott viszonyokat is.

Van egyáltalán ennek a csomagnak stabil eleme? És nem a jogi környezet megfelelő minőségű megalapozásával kellett volna kezdeni a jogi rendezést? Az előterjesztett javaslat tehát sajnos e téren ugyanúgy a levegőben lógni látszik, mint gazdasági távlatait tekintve.

A most tárgyalt javaslat illeszkedése tehát bármiféle középtávú koncepcióba erősen megkérdőjelezhető. Hogy ez mennyire így van, azt erősíti még egy apró tény, nevezetesen, hogy az 1128/1994-es kormányhatározat március 31-i, tehát most pénteki határidőt tűzött ki az államháztartás reformja részletes programjának elkészítésére.

Hadd tegyem fel a kérdést: helyes-e perceken belül úgy lezárni az általános vitát, hogy ezt a koncepciót, amely pedig a vagyongazdálkodásra is döntő kihatással lehet, még a kormány sem ismeri?

A benyújtott módosító indítványok ugyanakkor megnyitották a javaslat szinte egészét. Célszerű lenne ezért, ha legalább a részletes vita lezárása előtt az Országgyűlés is megismerhetné a kormány által rövidesen megtárgyalandó programot, hogy ennek ismerete is segítse a jogalkotó munkát, hogy eredményesebben kísérelhessük meg valamennyire jobbá tenni a majdani törvény szellemét, logikáját és normaszövegét.

(18.30)

Bármennyire elkelt volna most egy jó törvény, sajnos erősen kétséges, hogy az ebből a javaslatból kinőhet-e valaha. Lehet, hogy más területen kellett volna a munkát kezdeni. A dolog mindenesetre okulásunkra válik: a túl erős tettvágynak engedő átgondolatlan cselekvés nemcsak az energiákat tékozolja hiába, de rosszfelé is vihet. Mintha éppen erről szólnának Széchenyi Istvánnak a magyar közlekedési ügy rendezése tárgyában ejtett szavai: "Szebb jövendőnket a tett azonban még korántsem biztosítja, s e körül ne csaljuk magunkat, ha az efféle felszínes, egyoldalú vagy éppen éretlen. Nekünk, magyaroknak, rémítő hátramaradásink közt, régibb nemzedékek tapasztalásit is felkincselve organikus, egybefüggő, az egész hazát egyiránt érdeklő eljárásra van szükségünk. Minden, mi egyes osztályok vagy éppen egyesek érdekeit ápolja vagy a hon csak bizonyos tájainak kedvez, egyenesen bántalom az egészre. Minden oldalról szükséges ehhez képest legyen az bár szellemi, bár anyagi a gyökérig ható, egybefüggő, ernyedetlen állhatatossággal ápolt javítás." Ennyit tehát a középtávú koncepcióknak való megfelelésről.

S ha ez a javaslat ilyen kevéssé illeszkedik is mind a jogi, mind a gazdasági viszonyok megújításának koncepciójába, vajon arra alkalmas-e, hogy az Országgyűlés kezében az irányítás eszközéül szolgáljon? Támaszkodike egyáltalán ez a javaslat valamiféle modellre? És ha igen, úgy alkalmas modell-e az?

E kérdés tisztázása érdekében három oldalról teszem most a javaslatot vizsgálat tárgyává. Ezek a következők: az állami vagyon egyes csoportokba sorolásának, címkézésének metodikája; az állami feladatok ellátásához szükséges jogok fenntartásának kérdésköre; valamint az állami vagyonnal történő folyó gazdálkodás rendszere.

A javaslat szerint az Országgyűlés feladata meghatározni a tartós állami tulajdonban maradó vagyontárgyak körét. Az állami vagyon azonban gyűjtőfogalom, többféle fajtája lehet. Lehet vállalkozói célra nem hasznosítható kincstári vagyon, lehet értékesíthető vagy nem értékesíthető vállalkozói vagyon. Sőt, hogy a helyzet tovább bonyolódjék, a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet is kezel vállalkozói vagyont, melynek értékesítése ugyancsak e törvény hatáskörébe tartozna.

De hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a kategóriák, és csak ezek a kategóriák léteznek? És ha jó ez az osztályozás, akkor hogyan oszlanak meg az egyes állami tulajdonú vagyontárgyak az egyes kosarak között? Mi alapján sorolódik valami az egyik vagy a másik csoportba? Erre az alapvető kérdésre azonban a magyar jog jelenleg nem ad egyértelmű választ. Hiányzik ugyanis a most tárgyalt javaslatból is! mind a kincstári, mind a vállalkozói vagyon fogalmának pontos meghatározása. A címben ugyan az állam vállalkozói vagyonának értékesítése szerepel, a javaslat 5. §-a pedig részletesen felsorolja, mi tartozik a leendő törvény hatálya alá. Ez azonban a vállalkozói vagyon fogalma meghatározásának korántsem tekinthető; már csak azért sem, mert ugyanezen paragrafus e) pontja újra él a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet vonatkozásában a vállalkozói vagyon immár mindvégig meghatározatlanul maradó fogalmával.

A józan ész és a már idézett államháztartási logika ugyanakkor azt diktálná, hogy az egyes vagyontárgyakat rendeltetésük szerint kell osztályozni, mégpedig úgy, hogy szükségesek-e, és ha igen, akkor milyen jellegű állami feladatok ellátásához szükségesek. Milyenek egyáltalán az állami feladatok? E vonatkozásban mondhatjuk talán, hogy vannak az államnak közhatalmi jellegű feladatai, ide értve már azokat a funkciókat, amelyeket lényegéből fakadóan eleve csak az állam láthat el. E feladatok ellátása persze mint ahogy minden feladaté vagyoni hátteret is igényel. Kérdezem: mondhatjuk-e akkor, hogy a kincstári vagyon az a vagyon, amely az állam közhatalmi feladatainak ellátásához kell? És akkor a vállalkozói vagyon az a vagyon, amely az állam teljes vagyonából a kincstári vagyon leszámítása után megmarad, tehát amely valamely, nem kizárólag az állam által ellátható feladathoz tartozik? Ez már erősen bizonytalan.

Kérdés, hogy hova sorolandó az állam által az egyes államháztartási alrendszerek, tehát az önkormányzatok és a társadalombiztosítás részére átadott vagy átadandó vagyon. És hova tartozik az állam törvényben meghatározott kártalanítási kötelezettségének fedezete a kárpótoltak vagy az egyházak tekintetében? Ugyanakkor erre a rendszerre kell vagy kellene felépülnie mindennek; a részletes kimunkálás azonban már nem a jogalkotó feladata, hanem a jogszabály előkészítéséért felelős mindenkori előterjesztőé. A dolog lényege azonban egyértelmű: ennek a szabályozásnak, a privatizációs jogalkotás harmadik nemzedékéhez tartozó törvénynek elméletileg már az állami feladatok meghatározásától, gyakorlatilag pedig a kincstári vagyontól kellett volna kiindulnia.

A vállalkozói vagyon élesen elkülöníthető a kincstáritól. Ez már nem a közhatalmi állam vagyona, hanem a gondoskodó államé. Megtartani ebből azt kell, ami az állami feladatok másik kategóriájának, az ellátási feladatok teljesítésének a feltétele. Itt a kérdés persze az, hogy az állam mennyi jóléti jellegű feladatot vállaljon magára. Abban teljes az egyetértés, hogy jóval kevesebbet annál, mint amire a pártállam vállalkozott. Ez a kérdés azonban nyitott. Ezeket a feladatokat ugyanis szemben a közhatalminak nevezettekkel nemcsak az állam láthatja el, viszont lehet célszerű ezeken a területeken is az állami feladatvállalás.

Ez a kérdés azonban már nemcsak gazdasági, hanem politikai jellegű, sőt, államelméleti alapokat is érint. Ha elfogadjuk Lincoln államfogalmát mely szerint a kormány azt tegye meg az emberek számára, amit meg kell tenni, de amit ők maguk egyéni erőfeszítéseik révén egyáltalán nem vagy nem olyan jól tudnak megtenni; én például teljes mértékben elfogadom , akkor ez a feladatkör, tehát az ezáltal megkívánt vagyoni kör is viszonylag szűken lesz meghatározható. Aki más típusú, jobban gondoskodó államban gondolkodik, az nyilván tágabb kört, tehát tágabb vagyoni kört is fog megjelölni. Egy biztos: csak a jóléti jellegű állami feladatok tisztázása, majd az ezek ellátásához nélkülözhetetlen vagyoni kör kijelölése után jelenthető ki a fennmaradó vagyontömegről: ezt már lehet értékesíteni. Ellenkező esetben ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy az államnak később vissza kell vásárolnia olyan jellegű vagyont, amelyet nagy felbuzdulásában korábban értékesített. Ez nem elvont hipotézis, több példa volt már rá a nemzetközi gyakorlatban, és jól látható ezért az is, hogy az ilyen tranzakció sosem volt nyereséges.

Az alkotmány 8. §-a tehát kimondja: a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Helyes és a jogalkotás egész menetében követendő alapelv, hogy az egyes feladatok meghatározása és az ellátásukhoz szükséges feltételek biztosítása azonos szinten történjen. A jelenlegi szabályozás az állam feladatainak meghatározását az Országgyűlésre bízza, helyesen, s így helyes az is, hogy az e feladatok ellátásához szükséges eszközökről való döntést is az Országgyűlés hozza meg. Ezek egyik része máris ide tartozik: a folyó bevételek és kiadások rendszere, tehát a költségvetés csakúgy, mint a belföldi adósság kérdése is. Vannak azonban még híjai ennek a rendszernek, például a külföldi adósság kérdésében, de éppúgy híja volt a folyó gazdálkodási feltételek mellett a vagyoni feltételek biztosítása is. Ezért egyetértek azzal, hogy a vagyon besorolásáról szóló javaslat a döntést az Országgyűlés kezébe helyezze.

Elvileg jó helyre kerül tehát a vagyon besorolásáról való döntés joga. Ugyanakkor eretnek kérdést szeretnék feltenni: az előző koncepció szerint tud-e vagy tud-e majd felelősen dönteni az Országgyűlés az állam vagyonáról? Mert jogilag döntési helyzetben vagyunk, ez kétségtelen; erkölcsileg azonban ez legalábbis megkérdőjelezhető. Bizonyára sokan sokfélék vagyunk e teremben, mégsem hiszem, hogy ne értenénk egyet abban: a felelős döntés meghozatalához nemcsak jogi felhatalmazásra van szükség. Közügyekben méltó módon dönteni csak az tud, aki kellőképpen át is látja azokat. A felelős döntésnek feltétele tehát, hogy rendelkezzünk a szükséges információkkal. A javaslat szerint ugyanis a tartós vagyoni kör meghatározása az Országgyűlés feladata.

E döntés azonban egyszerre egy másik meghozatalát is jelenti. Nemcsak annak eldöntését, hogy mi maradjon meg az állam tulajdonában, hanem azét is, hogy mit kell értékesíteni. Idézem a privatizációs stratégiát: "A törvény mellékletében felsorolásra nem kerülő gazdasági társaságok tulajdonhányada megkötés nélkül privatizálható." Minden olyan vagyontárgy tehát, amely nem szerepel a törvény mellékletében, értékesíthető, sőt értékesítendő is. De van-e, lehet-e elegendő információja az Országgyűlésnek az általa besorolandó, tehát adott esetben értékesítésre kijelölendő állami vagyonról? Meggyőződésem, hogy nincs, mert nem lehet. Az ide tartozó vagyoni kör ugyanis három részből áll össze: az ÁV Rt.-hez és az ÁVÜ-höz tartozó vagyonból, valamint idézem az (5) bekezdés e) pontját a Kincstári Vagyonkezelő Szervezettől az ÁPV Rt.-hez kerülő vállalkozói vagyonból. Ezek közül az ÁVÜ-höz és az ÁV Rt.-hez tartozó vagyoni kör lényegében mindenki által áttekinthető, a szervezetek működéséről mind a kormány, mind az Állami Számvevőszék évente beszámol az Országgyűlésnek. Erről a vagyonról lehet döntést hozni.

Egészen más azonban a helyzet a vagyonegyüttes harmadik elemét, a KVSZ által kezelt vállalkozói vagyont illetően. A Kincstári Vagyonkezelő Szervezet elődjének, a PM zárolt állami vagyont kezelő és hasznosító intézményének megalakítására 1989-ben, a Munkásőrség megszüntetésekor szólította fel a pénzügyminisztert a Minisztertanács.

(18.40)

Egy év múlva jelent meg azután a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet, amelynek tevékenysége az általa kezelt vagyontömeggel együtt gyorsan felduzzadt. A Kincstári Vagyonkezelő Szervezetre és vele együtt a kincstári vagyonra vonatkozó törvényi szabályozás azonban mindmáig megoldatlan, bár azt mind az 1992-es ikertörvények, mind pedig az 1994. júliusi kormányprogram kilátásba helyezték. A korábbi szabályozás ugyanakkor napjainkra teljesen elavult.

Az Állami Számvevőszék idevágó jelentése szerint az SZMSZ-ben lefektetett szervezeti struktúra és működési rend a szabályzat megalkotásakor ismert feladatokhoz igazodott. Az intézmény által ellátandó feladatok köre azonban jogszabályok és kormányhatározatok alapján folyamatosan bővült. Az SZMSZ módosítása, illetve új SZMSZ kiadása elmaradásának alapvető oka a kincstári vagyonról szóló törvény hatálybalépésére való várakozás.

Ezek a jogi körülmények ugyanakkor legalábbis innen, kívülről nézve nem jelentik azt, hogy felméretlen és nyilvántartatlan lenne a kincstári vagyon. Mert mit is tudunk a KVSZ által kezelt vagyonról? A kormány a 3303/1990-es kormányhatározatban elrendeli: "Teljeskörűen fel kell mérni a minisztériumok, országos hatáskörű szervek kezelésében, valamint használatában lévő ingatlanok körét, és erről tételesen tájékoztatni kell a pénzügyminisztert. A tájékoztatók alapján a pénzügyminiszter a kormány részére készítsen jelentést. A jelentés leadásának határideje 1990. október 15." A kérdésre a 3457/1990-es kormányhatározat tér vissza, leszögezve: "A kormány elrendeli, hogy a szükséges mélységig folytatódjon a központi költségvetési szervek körében a vagyonfelmérés olyan egységes, részletes szempontok alapján, amelyek biztosítják ide értve a gazdasági társaságokban, alapítványokban lévő vagyonokat is ennek a vagyonnak a folyamatos számbavételét, nyilvántartását. Létre kell hozni a PM zárolt állami vagyont kezelő és hasznosító intézményénél a feltételek megteremtésével, saját pénzügyi források terhére, a központi költségvetési szervek vagyonkataszterét. Határidő a vagyonkataszter létrehozására: 1991. március 31."

Végül az államháztartási törvény szabályozza megfelelő szinten a kérdéskört: "A pénzügyminiszter gyakorolja a kincstári vagyon tekintetében az érdekelt miniszterekkel egyetértésben a tulajdonosi jogokat, illetve nyilvántartást vezet a kincstári vagyonról." Van tehát erről a vagyonról is megfelelő kimutatás, csak az egyelőre nem áll az Országgyűlés rendelkezésére. Félre ne értsék, ez eddig nem is volt baj, eddig a döntés joga a kormánynál volt, és ott volt a hozzá szükséges információ is. Ha azonban most a kormány helyett az Országgyűlés fog dönteni a jelenleg a KVSZ által kezelt vagyon egy részének sorsáról is, akkor elengedhetetlen, hogy előzőleg pontosan meg is ismerje azt. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az értékesítésre kijelölt állami vagyoni kör a KVSZ által kezelt vagyon esetében nyitott. Azt ugyanis, hogy ebből a vagyontömegből mi értékesítendő, valójában nem az Országgyűlés dönti el, hanem a kormány vagy a pénzügyminiszter, aki ezt a vagyoni kört a KVSZ-en belül elkülöníti. Így viszont mi egy általunk mindvégig ismeretlen vagyoni körre vonatkozóan adjuk majd ki az ÁPV Rt.-nek az értékesítési parancsot. Ha viszont az Országgyűlés vállalja a döntés meghozatalának felelősségét, akkor erkölcsi kötelessége gondoskodni arról is, hogy addigra megszerezze az összes szükséges információt.

Tisztelt Országgyűlés! Még annyit engedjenek meg, hogy szóvá tegyek e törvény vitája kapcsán, hogy milyen távlati jövőképet rajzol fel elénk ez a törvény, hiszen számosan elmondták már ebben a vitában, hogy a készpénzes bevételek erőltetése, a kedvezményes értékesítési technikák visszafogása nemhogy nem kedvez a hazai tőkének és ezen keresztül a magyar tulajdonosság megerősödésének, hanem éppenhogy hátráltatja azt. E folyamat káros hatásai felmérhetetlenek.

Arisztotelész a "Politiká"-ban pontosan megfogalmazta: "Minden államban három osztálya van a lakosságnak: a nagyon gazdagok, a nagyon szegények és harmadsorban a középosztály. S minthogy abban állapodtunk meg, hogy a mérséklet és a középút a legjobb, világos, hogy a vagyoni állapotban is valamennyi közt legtöbbet ér a közepes. Világos tehát, hogy az állami közösség is akkor a legjobb, ha a középosztályra támaszkodik, és azok az államok rendezkednek be jól, amelyekben nagy számban van a középosztály, és ez lehetőleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb, mert így a másik, gyengébb féllel együtt a maga javára billenti a mérleget, s útját szegi annak, hogy az ellenkező véglet túlsúlyra jusson. A legnagyobb szerencse tehát, ha az állampolgároknak közepes, de mégis elégséges vagyonuk van, mert ahol az egyik résznek igen sokja van, a másiknak semmije, ott vagy túlzó demokrácia, tehát anarchia, vagy egyoldalú oligarchia, vagy tirannis fejlődik ki az egyik vagy másik véglet folytán. A demokratikus formák is azért maradandóbbak és szívósabbak az oligarchikusaknál, mert középosztály van bennük."

A gondolat, mely szerint az erős tulajdonosi középosztály a tartós demokrácia előfeltétele, nem új tehát, de ma is aktuális. Mindezt azért tartom különösen fontosnak megemlíteni, mert a vitában elhangzottak olyan nézetek, amelyek éppen ezen az alapvető ponton, a nemzeti középosztály fogalomkörében vitatták az ellenzék álláspontját. Azt azonban, hogy a középosztály, a széles hazai tulajdonosi kör mennyire fontos, nemcsak a filozófia, nemcsak a józan ész, hanem korunk vezető társadalomtudósai is megerősítik. A magyar gazdaság és társadalom fejlődése szempontjából előnyösebb lenne, ha a hazai tulajdonos-polgári fejlődést szorgalmazó gazdaságpolitika kerülne előtérbe. Az ilyen gazdaság- és társadalompolitika lényege: olyan, határozottan üzletbarát intézkedések meghozatala, amely kedvezőbb adó, vám- és kamatfeltételeket biztosít a magyar állampolgárnak, mint a külföldi vállalkozóknak.

"Japántól az Egyesült Államokig, Tajvantól Svédországig szinte minden ország, mely sikeres nemzeti gazdasági modernizációt hajtott végre, vagy ma is ilyen politikát követ, vagy legalábbis a nemzeti tőkefelhalmozás első időszakában ilyen politikát követett." Szelényi Iván.

"A kérdés tehát az, mire helyezzük a hangsúlyt. A magam részéről a kis- és középméretű üzleti szervezetek új középosztályának a létrehozására, a polgárosodás folyamatára helyezném, hogy igazi, az innovációban és vagyonuk gyarapításában erősen érdekelt vállalkozókat teremthessünk." Kornai János.

"Nemzeti polgári fejlődés nélkül, nemzeti tulajdonos polgárság és polgárosodó parasztság és munkásság nélkül nincs nemzeti függetlenség, gazdasági prosperitás, demokratikus politikai rendszer. Aki az ellenkezőjét állítja, aki akár a menedzseri reprivatizációtól, akár a külföldi működőtőke korlátozásmentes beáramlásától az Európába való felzárkózást, s demokratikus Magyarországot vár, attól tartok, áltatja magát. Hazai polgári fejlődés nélkül nem Európába fogunk felzárkózni, hanem a harmadik világba fogunk lesüllyedni." újra Szelényi Iván.

Tisztelt Országgyűlés! "Mi birtoka, s értéke lehet katonának, mint önbecsülete? Valamiről tudnia kell: enyém ez. Vagy gyújtogat, s öl, ha ilyet nem érez" adja már Schiller egy kóbor zsoldos szájába a "Wallenstein"-ben. A tulajdonhoz való kötődés ugyanis alapvető az ember életében. Egyáltalán nem mindegy tehát az sem, hogy azok, akik a jövőben nem lesznek tulajdonosok, miért nem lesznek azzá. Azért, mert bár volt rá lehetőségük, nem éltek vele, vagy azért, mert eleve kirekesztjük őket a tulajdonossá válás esélyeiből. Nem szabad, hogy a tulajdoni átalakulással a magukat veszteseknek érzők száma gyarapodjon ebben az országban. Ez ugyanis, hiszen lám, milyen mélyen összefügg privatizáció és rendszerváltozás, már az alapvető politikai viszonyokat is megrendítheti.

"Egészen konkrétan és némileg leegyszerűsítve: annak az utóbbi időben egyre gyakrabban felvetett kérdésnek a megválaszolásához akarunk empirikus adalékokat nyújtani, hogy lehetséges-e Magyarországon a piacgazdaságra való áttérés és a politikai demokratizálás egyidejű megvalósítása, vagy másképpen: nem fogják-e a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő társadalmi szerkezeti és rétegződési változások az 1990-ben megvalósított demokratikus politikai rendszer legitimációját aláásni?" teszi fel a mai kor alapvető kérdését Andorka Rudolf professzor egy '94-es tanulmányában. És a válasz, amelyet rá ad, nem szívderítő: "Azt a következtetést lehet levonni, hogy a társadalom többsége helyzetének romlása, az ennek következtében elterjedt elégedetlenség és a sodródó szavazók nagy aránya együtt olyan kombinációt alkot, amely a modern piacgazdaság irányába haladó átalakulást és a politikai demokrácia fennmaradását veszélyezteti, és ezért óriási ebben a helyzetben a jogalkotó felelőssége."

Azért bátorkodtam e néhány kérdést még az általános vitához hozzáfűzni, mert miniszterelnök úr ígéretet tett arra, hogy a kormánykoalíció komolyan veszi majd az ellenzék által beterjesztett módosító javaslatokat. Azt hiszem, néhány módosító javaslat valóban nem árt a ma tárgyalt anyagnak, hiszen Széchenyi gondolatai erre is igazak: "Szebb jövendőnket a tett még korántsem biztosítja.., ha felszínes, egyoldalú vagy éppen éretlen." Úgyhogy sajnos e téren is elkél "a gyökérig ható, egybefüggő, ernyedetlen állhatatossággal ápolt javítás."

Ehhez próbáltam én is hozzájárulni a magam szerény eszközeivel. Köszönöm figyelmüket. (Taps az MDF padsoraiból.)