Balsai István (MDF)

1995. április 3.

DR. BALSAI ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A polgári perrendtartással kapcsolatos javasolt törvénymódosítás fogadtatása lényegesen kedvezőbb volt a bizottságban az általános vitára alkalmasság szempontjából. Mi magunk is, egyetértve valamennyi, ott helyet foglaló ellenzéki képviselőtársammal, nemcsak tárgyalásra, hanem lényegében megelőlegezve, elfogadásra is tudjuk ajánlani ezt a törvényjavaslatot. És hogy miért, azt is mindjárt megmondom: mert ebben van koncepció. Nemcsak azért, mert közel 40 szakaszból állóan valamivel kiterjedtebb novellája a polgári eljárásnak, mint a büntetőeljárás néhány szakaszos, felületi kezelésre nem alkalmas módosítási javaslata, hanem mert ott nem fedeztünk föl koncepciót. Ebben van koncepció, mégpedig az, amelyet az expozé is tartalmazott, és amelyet mi is felismerünk benne: valóban elérkezett az idő ahhoz, hogy szakítson a magyar polgári eljárásjogi gyakorlat azzal a felfogással, amely a bíró igazságkutató szerepét helyezte előtérbe, és a kényelmes majdhogynem azt mondanám: a perelhúzást jutalmazó szabályokat hosszú évtizedek óta, kisebb kozmetikázás ellenére, életben tartja.

Talán annyit: nem hat részemről sem ismeretterjesztésnek, ha megmondom, hogy természetesen mi jól tudjuk azt, hogy az 1952-ben született polgári perrendtartásra vonatkozó törvény valójában nem a kornak, az 1952-es évjáratot jelentő kornak a terméke, hanem valójában egy századeleji, nehézkes, német mintára kialakult törvény, amely a nagy tiszteletű Plósz miniszteri székbe is emelt eljárásjogász gondolatmenetét tükrözi.

Azóta is ebből a Plósz-féle köpenyből bújik ki minden polgári eljárásjogi novella.

Úgy tűnik, most talán első ízben ezzel a felfogással a modern idők követelményeinek, és természetesen a magántulajdonon alapuló polgári társadalom berendezkedésének megfelelő szabályozásra tesz kísérletet a kormány. Azért mondhatom ezt, mert ehhez is egy hosszabb előtörténet tartozik. Jóval korábban mi is arra az elhatározásra jutottunk, hogy meg kell oldani a polgári eljárásoknak beleértve a peres és a nem peres, és az ehhez fűződő, nemcsak a Ptk.-ban, hanem más szabályokban is szabályozott jogviszonyok eljárási jogának a korszerűsítését. Hogy erre nem került sor, ez nem szerencsés, de azt hiszem, valóban kellett néhány év a sok százezer gazdálkodó, a rengeteg vállalkozó, az óriási, most már tényleg az egész gazdasági életet és az egész társadalmat behálózó jogviszonytömeg legalábbis óvodáskorúvá válásához és a bíróság gyakorlatának, ezzel kapcsolatos problémák érzékelésének ahhoz a szintjéhez, ami 1995-ben körülbelül előttünk áll.

Tehát üdvözöljük a mulasztással, a perelhúzással, a késedelmeskedéssel és ezek konzekvenciáinak levonásával járó főbb rendelkezéseit ennek a javaslatnak, és ezért, ha megengedik, egy kissé részletesebben, de még mindig az általános vita keretein belül maradva, néhány külön megállapítást is tennék a tervezett rendelkezésekkel kapcsolatban, jelezve azt is, hogy mivel nem értünk egyet azért az sem kevés. Ettől függetlenül igyekszünk majd álláspontunkat a részletes vitában is módosításokkal megindokolni.

Mindjárt azzal kezdeném, hogy az ügyek zöme mint az közismert, vagy talán nem eléggé közismert, természetesen nem a polgári bíróságoknak a klasszikus polgári jogviszonyokat elbíráló tevékenységéhez fűződik, tehát nem vagyonjogi, nem tulajdonjogi, nem kártérítési, nem kötelmi jogi ügyek vannak elsősorban elhúzódó és nagyszámú ügyként a bíróságon, hanem azok az ügyek, amelyek nem pontosan az életviszonyok által megkövetelt gyorsaságot, hanem a tényállás fontosabb és mondjuk, a felek belterjesebb viszonyait érintik.

Ideértem a családjogi ügyeket, amelyekhez a társadalomnak nem fűződik olyan érdeke, hogy minél gyorsabban lefolytatásra kerüljenek, hiszen a harmadik személyek és a közvélemény előtt nem deklarálhatjuk azt, hogy könnyebb felbontani egy házasságot, mint megkötni. Én azt hiszem, hogy idáig nem fogunk eljutni, és ezt mi nem fogjuk támogatni.

(12.00)

Itt most egy kicsit előreugrottam. Csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a polgári bíróságok előtt zajló ügyek zömében nem igazán polgári ügyek, hiszen a közigazgatási ügyektől a munkaügyeken keresztül a családjogi ügyek teszik ki a nagyobb hányadot. Tehát ha hátralékról beszélünk és elviselhetetlen, nyomasztó teherről, akkor mindjárt hozzá kell tenni, hogy ez a feldolgozás szempontjából lehet, hogy így van, ezért nem nagyon örülnénk semmiféle csökkentési ötletnek, javaslatnak, felkérésnek, ami a bírák helyzetét számszerűen vagy egyébként rontaná. Ilyen értelemben van hátralék. De a társadalom, a közvélemény, a közbizalom, az alkotmányos elvek társadalmat illető része szempontjából ezek nem azok az ügyek, amelyek más jogok érvényesítését gátolnák, akár csak közvetett módon is.

Nyilvánvalóan szűkíteni kell a problémát a forgalmi élet biztonsága és a vagyoni viszonyok megsérülése, megsértése esetén követendő eljárás hatékonyabbá tétele köré. Ebből a szempontból maximálisan egyetértünk az ügyész privilegizált jogának kiiktatásával. Nem is tehet mást a kormány, hiszen a Pp. erre vonatkozó igen fontos, még egy külön címben is rögzített szabályait az Alkotmánybíróság döntése meghaladta.

Ezért nem pontosan értjük, hogy ugyanakkor, amikor ezt a privilegizált ügyészi szerepet a javaslat a Pp.-t, tehát a polgári perrendtartást illetően helyére teszi, ugyanakkor mint afféle jó törvénymódosítás másról is beszél. A Ptké., tehát a polgári törvénykönyvet életbe léptető, 1960. évi 11., szakállas törvényerejű rendelet 36/A §-ának tervezett új rendelkezéseként beiktat egy olyan intézményt, amely az ügyészeket, mint új jogintézményt, azzal örvendezteti meg, hogy bármely semmis szerződés tekintetében keresetindítási jogot biztosít az ügyészségnek, ha a közérdek sérelmének kiküszöbölése vagy megszüntetése iránt erre alapot lát.

Hangsúlyozom, előrebocsátom: helyes az a szándék és üdvözlendő, hogy egyéb eszköz nem lévén, a Magyar Köztársaság államszervei és az igazságszolgáltatás különböző résztvevői egymáshoz kapcsolódó intézményhálózatában jelenleg a hatályos alkotmányos szabályozás alapján egyedül az ügyészséget látja arra feljogosíthatónak a kormány, hogy ott, ahol már senki nem tud vagy akar lépni és elviselhetetlen társadalmi anomália, a közérdek sérelme vagy bármilyen jogellenes állapot van, ott megengedje az ügyészek önálló keresetindítási és egyéb bekapcsolódási lehetőségét.

Ez a szabály azonban amely hangsúlyozom, megbújik a törvényjavaslat végén, és nem a Pp.-t, hanem a Ptké.-t módosítja nagyon tág. Nem szeretnénk, ha azt látnánk igazolni majd életbelépése után, hogy egy olyan gyakorlat kezd kialakulni, hogy az ügyészek ilyen abszolút keresetindítási jog alapján mondjuk a boltban gyufát vásároló cselekvőképtelen korú ezért szerződésre képtelen, tehát nyilván semmis szerződést kötő ügylet résztvevőivel kapcsolatban pert indítanak, mert ebben látják majd a közérdek sérelmét megvalósulni. Tudom, hogy a példa túlságosan plasztikus, és a szemléletesség kedvéért nyilván nem életszerű, de mégis úgy gondolom, ez a tág lehetőség, tehát ha a keresetindító félre van bízva a közérdek sérelmének ténye, ennek megállapítása, és minden korláttól mentesen ott is keresetindítási joga van, ahol a felek szándékosan saját, jogszerű eljárásuk tudatában, de ettől eltérően, mondjuk jogszabályellenesen, de senkit nem bántó módon, és így a közérdeket sem sértő módon szerződnek, vagy egymással bármilyen jogügyletet lebonyolítanak, ennek a szabálynak a beépítése alapján az ügyésznek minden esetben lehetősége lesz keresetet indítani.

Azt hiszem, elméletileg legalábbis indokolható az az aggodalom, amelyet én most kifejezek, hogy túl bő ez a szabály, és annak az elvnek sem felel meg, amely egyébként más helyen, a Pp.-t illetően az ügyészek jogait korlátozza, helyesen odateszi az ügyészt, ahol a bíróság előtt az ügyfélegyenlőség alapján őt megillető hely megvan. Hiszen azok érdekében, akik nem képesek jogaikat gyakorolni, megengedi, fenntartja a fellépési lehetőséget, mintegy félként. Természetesen ezzel egyetértünk, de még egyszer mondom, a másik intézménnyel, ami az ügyészek pozícióját egy soha nem létező, új, erős jogintézménnyel kívánja megnövelni, nem teljesen, nem tökéletesen értünk egyet.

Egyetértünk a fontosnak és kiemelendőnek tartott szabályok körében azzal, hogy egyrészt a bíróságok tekintélyének fokozása, másrészt pedig az eljárás valóban hatékonyabb előkészítése és így gyorsítása érdekében is kötelezővé teszi a Legfelsőbb Bíróság előtt a jogi képviseletet. Magától értetődő, hogy ennek egyik ellenérve lehetne az, hogy természetesen nem mindenki engedheti meg magának, hogy ügyvédkényszer alapján a Legfelsőbb Bírósághoz forduljon, és mi lesz azokkal a szegény pereskedőkkel, akik ily módon el lesznek zárva. Azt tudom erre mondani: mindenki tudja, a Legfelsőbb Bíróság elé fellebbezendő ügyek nem kis súlyú ügyek, tehát ezek a nem az úgynevezett szegényjogon és általában az állampolgárok széles rétegeit érintő jogviszonyok köréből kerülnek ki, hanem értékük vagy jelentőségük miatt már az első fokú eljárásban is olyan súlyú döntést kell meghozni a bíróságnak, amely majdnem kötelezően involválja a jogi képviselet első fokon történő igénybevételét is. Legalábbis ajánlja.

Egyetértünk azzal a szigorítással nyugodtan használhatom ezt a szót , amely a szakértői és egyéb, az eljárásban nem félként részt vevő személyek mulasztásának, késedelmeskedéseinek a kiküszöbölésére irányul. Reméljük, lesz is foganatja, hiszen erre is volt lehetőség. Most kötelezettségként fogalmazza meg azt a Pp.-novella, ami eddig megillette a bíróságokat lehetséges jogként. Tulajdonképpen szemléletváltozást próbál a törvényjavaslat itt mint számos egyéb részletszabályozásban is bevinni a tárgyalótermekbe és a tárgyalótermet uraló bíró tudatába. Reméljük, elegendő lesz ez, és reméljük, el fogunk oda jutni, hogy valóban nemcsak a feleket, hanem a szakértőt mindennapos együttműködési lehetősége alapján mégis csak familiárisabb kapcsolata van a bíróval, mint az ott egyszer vagy néha megjelenő felekkel el fogja érni az a mulasztási szankció, amely a feleket most már gyakran eléri.

Egyetértünk azzal is, hogy a javaslat bizonyos értelemben szigorítja a perújítás szabályait, és az ismételt perújítás nehezebb szabályait írja elő már az első perújítás kapcsán is a perújító számára. Úgy kell azonban állást foglalnunk, hogy nem minden szigorításra és mondjuk így szankcionálásra vonatkozó intézkedéssel értünk egyet, nem politikai és nem is elméleti okokból, engedjék meg, hogy ezt előrebocsássam.

Például egyáltalán nem értünk egyet a magunk részéről annak a kedvezménynek a megvonásával, amely a felperest eddig megillette ez abban állt, hogy a felperes, aki amúgy is kénytelen az általa megsértettnek vélt jogai miatt bírósághoz fordulni, ennek során összegyűjteni az összes bizonyítékot, ügyvédet fogadni, költségeket előlegezni, illetéket fizetni , annak a kedvezménynek a lehetőségétől esik el a tervezet kapcsán, hogy az első tárgyalást a távollétében, ha ő ezt kéri, megtartsa a bíróság.

Ennek a kedvezménynek a kiiktatása azt eredményezi, hogy az alperes, aki kellő módon amúgy is kedvezményezett helyzetben van, hiszen hozzá igazodik a bíróság illetékessége, az ország egy másik sarkában lakván, vagy telephelyét oda transzformálva abba a helyzetbe hozza úgyis a felperest, hogy neki kell odautaznia. Ezek után kényelmes helyzetben a távollévő felperes előadott írásbeli jognyilatkozataival szemben esetleg olyan sikeres védekezést tesz, amely a kereset elutasítását eredményezi, és a felperes terhére esik ennek a helyzetnek a kialakulása. Nem érthetünk ezzel egyet. Nemcsak azért, mert nehéz helyzetbe hozza önmagában a jogi képviselők hivatásos szakmaként gyakorló nagy és széles tömegét, az ügyvédséget. Nem ők kérték. Magunk is észrevesszük, hogy egy ilyen kedvezmény nem volt eddig sem kedvezmény, hiszen a felperes még egyszer mondom halmozottan hátrányosabb helyzetben van az alpereshez képest, mert neki kell utaznia, neki kell előlegeznie, neki kell lépnie a mulasztó, a nem teljesítő, a szerződést felrúgó, jogsértést, kártérítést vagy bármi mást elkövető alperessel szemben.

(12.10)

Azt kérjük, maradjon meg ez a kedvezmény, és akkor sem történik a bírósági eljárás szempontjából semmi lényeges, kedvezőtlen hatás, hiszen azért azt mindenki tudja, hogy egy ilyen mulasztás miatt a felperes nyilván még egyszer a bírósághoz fog fordulni, s nemhogy kevesebb lesz az eljárás, hanem több.

Általában szeretnék arra rámutatni de majd rá fogunk mutatni a cégeljárásokkal kapcsolatos felszólalásban is -: nem biztos az, hogy a szigorítás és a szankcionálás az eljárások számának csökkenését fogja maga után vonni. Abban azonban biztosak vagyunk, hogy akinek jogszerű igénye van, azt úgysem fogja meggátolni a szabályozás abban, hogy ismételten előterjessze. Tehát nem csökkenteni fogja, hanem bővíteni, adott esetben a kétszeresére fogja növelni ez az úgynevezett gyorsítási csomag az ügyek számát. A felperes ugyanis vagy bárki mulasztó fél nyilván nem fog belenyugodni, hogy eljárási okokból az igényétől el legyen zárva, és elő fogja teremteni azt az összeget, amibe ez kerül, hogy még egyszer bírósághoz forduljon.

Azt megértjük bár nem értünk vele egyet , hogy a jogszabály előkészítőjének célja volt a bevételek lehetséges szaporítása; természetesen nemcsak a bírságok, hanem az ismételten lerovandó illetékek és költségek előlegezésével. Itt egyfajta praktikus cél is lebeghetett a jogszabály-előkészítők előtt s itt térnék rá a leglényegesebb dologra, amivel nem értünk egyet.

Nem értünk egyet azzal, hogy főszabályként a fellebbezési eljárásban a tervezett novella azt deklarálja, hogy csak akkor kell tárgyalást tartani, ha ezt a felek kérik. Nagyon korrekt módon, részletesen levezeti ezt az elvet, tehát ezt a nagy jelentőségű változtatást pontosan inkorporálja a polgári eljárás fellebbezési részébe, illetőleg még szükséges volna az elsőfokú szabályozásba is. Ez rendben van, tehát hiánytalan ez a megoldás de nem jó szerintünk. Nem jó, elsősorban azért s most nem akarok visszautalni a büntetőeljárásra vonatkozó törvényjavaslat kapcsán már elmondottakra , mert nélkülözi az alkotmányos jogát a bírósághoz fordulónak, aki ezért fizet ezt szeretném hangsúlyozni, mert itt nem arról van szó, mint a büntetőeljárásban , s nem is keveset fizetett, hogy még egy külön nyilatkozatra legyen szüksége, s amennyiben ezt a nyilatkozatot valamilyen oknál fogva nem teszi meg, akkor nem lesz tárgyalás. Tehát a másodfokú bíróság főszabályként arra jogosult, hogy ne tartson tárgyalást.

Tisztelt Országgyűlés! Ez nem fellebbezési eljárás! Ez egy felülvizsgálati eljárás, amit viszont, ha ezt akarja a jogszabályalkotó, a jogszabály előterjesztője, nevezze annak, és akkor legyen egy általános illetékfizetési kötelezettség, és ne kelljen leróni a fellebbezési illetéket, amely jól tudjuk, hogy milyen szabályok szerint több százezer forintot jelenthet. S akkor mondjuk ki azt, hogy Magyarországon nincs tárgyalásos másodfokú jogorvoslati lehetőség, hanem van valami felülvizsgálati eljárás; ezt most jelenleg a Legfelsőbb Bírósághoz lehet beadni, de hát ezentúl most már a másodfokú, a megyei és a fővárosi bíróság is így jár el.

Nem tudunk ezzel egyetérteni. De nemcsak mi nem értünk egyet, hanem attól félünk, hogy az Alkotmánybíróság sem fog ezzel egyetérteni, hiszen az 1990-es év során az Alkotmánybíróság egy elég jelentős döntésével az akkor hatályos szabályozást, amely lényegében ezt tartalmazta, alkotmányellenesnek értelmezte, s ily módon minket akkor arra a pályára kényszerített, hogy a Pp.-t úgy módosítsuk, amilyen a mostani hatályos szabályozás. Tehát a főszabály a tárgyalás, ez alól vannak kivételek; a kivételek alól is vannak kivételek elég komplikált. Nem gyönyörű jogalkotási remek, de kielégítő az Alkotmánybíróság határozata, valamint az alkotmány szelleme és betűje alapján.

Ez a megoldás tehát, amelyet itt most javasol a kormány, nem felel meg az Alkotmánybíróság határozatának és az alkotmány szellemének. De még egyszer mondom, a felek érdekével is ellentétes, mert hiszen nem csekély anyagi ráfordítás szükséges magára a fellebbezési eljárásra. Ne adjunk felmentést elnézést kérek, hogy ezt mondom a bírósági szervezetnek az ily módon kifizetett eljárások tárgyalásokon történő elintézése alól! Lehetséges valamilyen pótmegoldásként, alternatív lehetőségként a fellebbezési eljárást más módon, jogorvoslati eljárásként elképzelni, de ez akkor nem alapulhat azon az automatizmuson, hogy az elsőfokú eljárás költségeinek lényegében a felét jelentő fellebbezési költséget azért kelljen kifizetni, hogy ne legyen tárgyalás, s ha én tárgyalást akarok, akkor külön kell kérnem.

Azt hiszem, ezzel a néhány szóval érzékeltettem azt, hogy mennyire nem támogatható ez a megoldás, amelyet a tervezet főszabályként, gondolom, intézményi érdekből, tehát nem a kormány ötlete alapján, hanem nyilván ezt kell mondanom a bírók köréből érkező javaslat alapján, egyfajta egyszerűsítésként megfogalmazott. Most azok közé tartozunk, akik nem értünk egyet az ilyen bírói véleményekkel, hiszen ez nem egy nem peres eljárás, hanem ez egy fellebbezési eljárás a peres eljárásban.

Ami álláspontunk szerint szintén nem teljesen jó megoldás a javaslatban, ez a kitanítási kötelezettség teljes redukciója és kizárólag a perbeli jogokra és kötelezettségekre vonatkozó kitanítási előírás a bíró számára. Nem vagyunk arról meggyőződve s azt hiszem, ezt nem lenne nehéz tényadatokkal igazolni , hogy a széles közönség divatos közhellyel a jogkereső közönség , vagy akár a jogi képviselővel eljáró közönség olyan jogtudati állapotban van ma Magyarországon, hogy pontosan tudja, mihez van joga anyagi jogi értelemben, és őt csak arról kell kitanítani, amit egyébként nagyjából úgyis tud, hogy a tárgyalásra el kell jönni, a tárgyaláson elő kell adni a bizonyítékokat, és ott érvelhet. Az, hogy miről, milyen terjedelemben, ez teljesen homályban marad; s adott esetben nem csak arról van szó, hogy a követeléshez kamatok is tartoznak és a főkötelezettséghez mellékkötelezettség is tartozik, s az elévülés miatt már előre lehet szólni, vagy az elbirtoklás feltételeinek a megléte vagy meg nem léte esetén előre lehet figyelmeztetni az egyébként jóhiszemű peres feleket, még jogi képviselet esetén is, hogy a bíróság esetleges üresjáratra ne kényszerüljön, és nyilvánvalóan a per elvesztésére vonatkozó eljárást ne kérjék vagy többet kérjenek. Azt hiszem, itt meg kell hagyni a bíróságnak egy rugalmasabb és a javasoltnál szélesebb körű tájékoztatási kötelezettségét. Ezzel a redukcióval, ezzel a szűkítéssel így nem értünk egyet.

Ugyanebből az okból nem tudunk teljes mértékben azonosulni azzal a gondolattal, amely a bírói jóváhagyó végzést az egyezségek tekintetében megcsonkítja, s a bíróságot egy automatikus, egy egyezséget jóváhagyó intézménnyé silányítja, mert nem kívánja meg a bírótól azt a feltételt, amely nagyon hosszú, meggyökeresedett jog- és bírósági gyakorlat, hogy az egyezség jóváhagyása a felek rendelkezési szabadsága alapján általában természetesen meg kell hogy történjen, ha az a felek méltányos érdekeinek megfelel. Én el tudok képzelni, tisztelt Országgyűlés, számos olyan esetet, amikor a jelenleg javasolt szabályozás elfogadása esetén a bíró legjobb lelkiismeretével kerül szembe, mert jóvá kell hagynia a felek rendelkezési szabadságának sérelme nélkül, annak tiszteletben tartásával az egyezséget, és háborog a lelkiismerete, a jogászi és más szempontból fennálló tiszta lelkiismerete egy egyezséget jóváhagyó és a felek méltányos érdekeit sértő tevékenység kötelezettségének esetén. Ezt tehát ebben a formában, változatlan formában nem tudjuk támogatni.

A legnagyobb sajtónyilvánosságot kapott és talán a legszélesebb véleményformálásra okot adó momentuma a törvényjavaslatnak a bontóperi személyes meghallgatás megszüntetése. Mint valami "csodafegyver"-t, úgy hallottuk itt ma is, és biztosan lesz még hozzászóló, aki majd elmondja, hogy ez az igazán rákos daganat a bírósági eljárások testén, mert lám, harmincnégyezer-nem- tudomhányszáz bontóper volt, a tavalyi évben ennyiszer kellett egy nyugdíjas bírónak a feleket értesíteni, s ha eljöttek, velük néhány percig foglalkozni, s "csak" 675 bontóper szűnt meg. Én azt mondanám: öröm, hogy 675 házasság felbontására irányuló szándék megszűnt, és 675 házasságot megmentett ez a szabály. Én abból indulok ki, és bizonyára vannak még itt a parlamentben olyan erők, akik abban gondolkodnak, hogy ne legyen könnyebb felbontani egy házasságot, mint megkötni mint ezt már mondottam. Tehát semmilyen érdeksérelmet a társadalom szempontjából, harmadik fél szempontjából nem látunk abban, ha a bontóperek esetében a személyes meghallgatásra vonatkozó intézmény fennmarad.

A törvény előterjesztője elég szemérmes, hiszen az eltörlés mellett ugyanakkor nagyon kevés esetre az ügyek szempontjából nagyobbik tömegre, de a jogi lehetőséget illetően mégiscsak szűk körre engedi meg a házasságnak első tárgyaláson történő felbontását.

(12.20)

Ezt kivételes esetben mint ahogy most is szabályozza a Pp.: a távollévő vagy gondnokság alatt lévő vagy más, esetleg ide tartozó, bővíthető indokok alapján bizonyos esetben elérhetővé kell tenni, ezzel egyetértünk, mert vannak élethelyzetek, amikor komikus a bontópert elhúzni, a bontóper ürügyén elvárni a felektől, hogy valaminek megfeleljenek. Azt kell azonban mondanom, hogy önmagában a házassági bontópert megelőző bírósági eljárás, ez a meghallgatásos, békítésre vonatkozó eljárás nem haszontalan, hiszen látjuk ha csak két százalékában is , de a házasságok felbontására irányuló szándékok két százalékában eredményes volt. Örülni kell ennek. Az nem érv, hogy harmincnégyezer-valahányszáz mínusz hatszázhetvenöt esetben nem volt eredményes.

Azt hiszem, hogy nem is következetes a törvényjavaslat, mert amikor ezt a fajta meghallgatási eljárást eltörölni igyekszik, ezzel semmit nem old meg, hiszen az eljárás nem lesz kevesebb, nem lesz drágább sem, olcsóbb sem, mert az illetéket viszont felemeli arra a szintre, mintha lenne meghallgatás, tehát nem oszt, nem szoroz, a házasságfelbontók szándéka ily módon nem lesz kevesebb. Egy lépcső be van iktatva, egy nem is tárgyalási fok. Tehát következetlen a javaslat, amikor máshol egy vadonatúj intézményt bevezet, egy semmire sem való intézményt, a munkaügyi peres eljárásban az elnöki meghallgatás intézményét. Tegnap is elmondotta a kormány másik törvényjavaslata kapcsán az államtitkár asszony, ma is hallottuk, hogy van egy ilyen intézmény tervezve, de nem tudjuk, mire. Hiszen egyik oldalról, ha agyon vannak zsúfolva a munkaügyi bíróságok, márpedig agyon vannak zsúfolva, ezt mi is tudjuk, ezért is egyetértünk azzal, hogy a társadalombiztosítási ügyeket ez a javaslat kiveszi a munkaügyi bíróságok illetékességi köréből és a rendes bíróságra hagyományozza. Ha tehát egyszer zsúfoltak a munkaügyi bíróságok polcai, akkor miért kell terhelni egy semmire sem való eljárással, egy olyan eljárással, ami adott időpontban adott eljárási cselekményként nem is illeszkedik.

Nem tudjuk, hogy a tárgyalásra egyébként megidézett felek és más érdekeltek szempontjából mi célt szolgál az a semmitmondó és nyilvánvalóan érdemben semmire sem vezető egyeztetési kísérlet, amelyet békebírói szereplőként ugyanannak a személynek, aki adott esetben tíz perccel később a legvadabb munkaügyi vitában kénytelen a feleket meghallgatni, fölösleges kötelezettséget és tényleg időhúzást ír elő. Ezzel tehát szembeállítva a házassági bontóperek előtti személyes meghallgatás és időben is elkülönülő és más miliőben lebonyolódó szabályainak az elhagyását, nem látjuk arányosnak annak a megtartását, és ennek a fölöslegességén alapuló elhagyását javasolnánk, s erre fogunk majd indítványt tenni.

Összegezve: a tisztelt kormánynak a polgári perrendtartást, és bizonyos értelemben nemcsak a perrendtartást, hanem mást is, ebben a törvényjavaslatban érinteni kívánt szabályozási szándékát itt nemcsak üdvözöljük, hanem nagyjából támogatjuk is, az elmondott korrekciókkal és esetleges javításokkal a magunk részéről is elfogadhatónak tartjuk.

Köszönöm figyelmüket. (Taps.)