Páris András (SZDSZ)

1995. április 9.

DR. PÁRIS ANDRÁS (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Jó néhány változatát egészen más, ellenzéki padsorban ülve kaptam kézhez én is e törvénytervezetnek. S bevallom őszintén, mikor hozzákezdtem beszédvázlatom összeállításához, az egyik legérdekesebb feladatnak az tűnt, nehogy bárki is a fejemhez vághassa azt, hogy a padsorváltás a mondandómon bármit is érezhető befolyásolásként változtathatott.

(17.30)

Őszintén remélem, hogy beszédem lényegét, a törvény kritikáját, illetve támogatólag mellette kifejtendő gondolataimat nem érinti az, hogy hol ülök. Ez egy pártsemleges közmegegyezés, lehetőleg a legszélesebb társadalmi elfogadottságot igénylő döntésünk kell hogy legyen. Azt hiszem, hogy mindenki, aki itt ül, sokadszor megvárva, hogy végre napirendre kerüljön körülbelül egyhónapos, de minimum háromhetes szünet után ez a törvényjavaslat, tudja, hogy mérhető haszonnal a következő generációk számára fog szolgálni. Ez nagyban megnöveli a felelősségünket.

A törvény megítélésének két alapvető fő vonulatát illetően én azt hiszem, hogy egyik végletes megfogalmazással sem értek egyet. Úgy gondolom, nehéz egyetérteni azzal a véleménnyel, hogy a hegyek vajúdásából egy csupa kisbetűs egérke született volna. Másrészt őszintén mondom, hogy azért tartalmilag lehetne egy kicsit kihízottabb, kevésbé soványka mű. Nem merem állítani azt, amit a miniszter úr az expozéjában elmondott én ezt teljes mértékben nem merem elfogadni , hogy ez a törvény a legfontosabb értékét abban hordozza, hogy biztosítja a környezetvédelem ügyének a társadalmasítását.

Sajnos, ez a törvény legfeljebb az alapját teremti meg annak. Megszületése esetén egy jó alap, egy kiindulópont lehet egyrészt a régi adósság pótlásával, hogy további halaszthatatlan és mielőbb elvégzendő törvényhozási feladatokra kerüljön sor.

Az előttem szólók jó része megfogalmazta azt az igényt, hogy a törvény elfogadását követő jogalkotás pontos menetrendje számon kérhető határidőkkel rögzítésre kerüljön, mégpedig a rendeletalkotásra szóló felhatalmazás szűkítésével.

Megítélésem szerint a vita nem dőlt el a tekintetben, hogy kerettörvény vagy részletszabályozást, részletesebb szabályozást jelentő jogszabály szülessék-e.

Parlamenti frakcióm, munkacsoportom kívánatosnak és szükségesnek tartja a keretjelleg tartalmasabb kitöltését, elmozdulást a jelenlegi, jórészt deklaratív elemeket tömörítő kerettörvény irányából már elnézést a kifejezésért egy valódi törvény irányába, tehát amely több taxációt tartalmaz, tételes szabályozást bővebben foglal magába.

Ezzel a fenti kijelentéssel nem kívánom negatív minősítését adni a törvénytervezetnek. Úgy ítélem meg, hogy a mai magyar valóság egy ilyen köztes, megalapozó törvény meghozatalát teszi lehetővé. A miniszter úr expozéja ugyanezt fogalmazta meg.

Úgy gondolom, hogy a miniszter úr azzal, hogy kifejezte készségét a módosító javaslatok fogadására, kötelezettséget vállalt arra, hogy lehető legteljesebb munka megszületéséhez kíván az előterjesztő hozzájárulni. Ez ugyanezt a készséget fogalmazza meg. Az előterjesztő is nyitottnak nyilvánította magát a tervezet rugalmas alakítására, aminek én nagyon örülök.

Fentebb már egy kicsit említettem, hogy azért létezik néhány korlát, amelyet a mai magyar valóság állít elénk.

Egy kelet-közép-európai környezetvédelmi perspektívákat elemző tanulmány megállapításaiból szeretnék önöknek idézni: "A környezeti és technológiai kockázatok ebben a régióban teljesen más természetűek, mint amelyeknek hatására Nyugaton a környezetpolitika, a környezetvédelem irányítása és intézményrendszere létrejött. Kelet-Európában a romló életfeltételek jelentik ma a legnagyobb kockázatot az emberek számára. A Nyugat a saját környezetpolitikáját a biztonságot nyújtó demokratikus intézményrendszer által támogatva alakította ki prosperáló piacgazdasággal, csúcstechnikájú iparral a háta mögött. Ráadásul a problémák sem voltak annyira szerteágazóak, mint amilyenek most a mi régiónkban léteznek." Eddig az idézet, ezt állapítja meg egy 1993-ban született tanulmány.

Utalni szeretnék arra, hogy Magyarország jelenlegi helyzete az OECD-országok hetvenes évekbeli környezeti gondjaihoz áll a legközelebb. Talán ezekből az értékekből indulhatunk ki vizsgálódásaink során.

A környezet ügyének pedig az egyik legsúlyosabb gondja, hogy minden vizsgálódásnak, a szabályozást célzó kiindulópontnak akadálya az a tény, hogy a magyar környezet állapotáról, sajnálatos módon, a környezetvédelmi ráfordításokról nincs átfogó, teljes megbízható információrendszer.

Egy-két számadattal próbálom traktálni önöket, és egy kicsit felkelteni a közvélemény érdeklődését is.

Évek óta nominálértékben, változatlan összegben évi 12-13 milliárd forint a környezetvédelmi beruházások összege. A nyolcvanas évek közepén ez még a GDP egy százalékát jelentette, amely tessenek figyelni! a pénz értékromlása és a GDP csökkenése miatt 0,5-0,6 százalékra mérséklődött.

Azt is fontos megjegyezni, hogy a környezetvédelmi beruházások aránya az összes beruházásokból mindössze két év alatt a '89. évi 5,2 százalékról 1991-re 3,9 százalékra csökkent. A fenti összeg körülbelül 150 millió dollár, amely a becsült károkkal, a magyarországi becsült környezetvédelmi károkkal összevetve különösen elgondolkodtató. Ha egy összehasonlítást megengednek: nemzetközi adósságterheink finanszírozására tizenöt-hússzorosát költjük ennek az összegnek, két-hárommilliárd dollárt.

Nem szeretném, ha bárki egyszerű demagógiával vádolna. Úgy gondolom, hogy ha mást nem is tehetünk, mert pénz nincs , azért itt e helyütt mondjuk ki, hogy körülbelül ugyanilyen mértékű adósságunk áll fenn a magyar környezettel és a következő generációkkal szemben. Azt hiszem, az arányok önmagukért beszélnek.

Mint minden más területen, a környezetvédelem területén is illúzió lenne azt gondolni, hogy gyors és látványos javulásra van kilátás. Ám a törvény elfogadása kapcsán mindenképpen meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy a gazdaság egészének környezetbarát működése minimálisan a GDP évi két százalékára emelje az évtized végére a környezetvédelmi ráfordítások összegét. Ez a kilencvenes évtized átlagában összesen 1,4-1,5 százalékot jelentene. Ez egy évtized átlaga '90-től az ezredfordulóig. Ez úgy valósulhat meg, hogy a környezetvédelmi szempontoknak be kell épülniük az adórendszerbe, a beruházási döntések jóváhagyásába, a külkereskedelem és a fejlesztési politika egyéb elemeibe. A magyar szabályozásba be kell épülnie az Európai Közösség elveinek.

Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Ennek legfontosabb eleme, amit közhelyszerűen ismételgetünk, nagyon sokan hozták szóba: "A szennyező fizet." Ezt az elvet könyörtelenül érvényesíteni kell, ám a dolognak van egy másik oldala.

Az új szabályozás csak akkor érhet el bárminemű sikert, ha érdekeltté teszi a végrehajtásban a vállalkozó szektort, mozgósítja a civil társadalmat, és megfelelő szerepre szorítja az állami bürokráciát és a politikai szférát. Azt hiszem, hogy ezek elengedhetetlen feltételek. Ez utóbbi megjegyzés az én értelmezésemben azt jelenti, hogy a törvény elfogadása megintcsak elnézést kérek a kifejezésért egy biankó felhatalmazás, amely komoly kockázatvállalást rejt magában, majd természetesen döntő részben kormánypárti felelősségvállalással, de eldöntjük, hogy ezt a kockázatvállalást megtehetjük-e. Tehát egy komoly kockázatot jelent a követő törvényhozások, kormányok számára az egész követő jogalkotás minőségi szintjét illetően.

Remélem, hogy végül az elfogadásra kerülő környezetvédelmi törvény olyan magasra emeli az elvárható színvonal mércéjét, hogy ezt a kockázatvállalást viszonylag kis rizikóval, de megengedhetjük magunknak.

(17.40)

Sokan fogalmazták már meg azt az igényt, hogy a környezetvédelmi törvénynek és a ráépülő jogszabályoknak egy olyan rugalmas, ám időtálló környezetpolitikát kell kialakítaniuk, amely megbízható, egyenletes sebességgel, ha nem is túl gyorsan, de a jelenlegi helyzettől határozottan elmozdul egy óhajtott, ideális állapot felé.

Ha ez a változás nem indul el, akkor ez valóban kívánságok, deklarációk gyűjteménye marad; egy hatások nélküli deklaratív jogszabály kerül megalkotásra. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb kihívást úgy a magyar társadalom, mint a magyar törvényhozás számára a törvény deklarált alapelve jelenti; ez pedig nem más, mint a fenntartható harmonikus fejlődés megvalósításának célja. Ez a legnagyobb deklaráció ugyan a törvényben, ám majdani érvényesülésének realitását a hazai feltételrendszerbe ágyazva kell kritika alá vonnunk.

Úgy gondolom, hogy fentebb jeleztem azokat a kelet-európai állapotokat, a kelet-európai valóságos helyzetet, amely bőven állít korlátokat ennek az elvnek az érvényesülése elé. Nagyon helyes, hogy a világ legfejlettebb országaiban a környezetvédelem ügyének szabályozása alapjául tett alapelvet állítjuk mi is a középpontba, sajnos, az a véleményem, hogy a fenntartható fejlődés elve egyelőre feltételezés. Őszintén remélem, hogy van reális esély, de megvalósításával megítélésem szerint a világon senki nem büszkélkedhet, még a világ legfejlettebb részei sem.

A mi problémánk a mai magyar valóság fő kérdése, a hosszú távú harmonikus fejlődés megvalósíthatósága és a rövid távú túlélés közötti szinte feloldhatatlan ellentét. Felelősségünket fokozza a várakozás, hogy olyan szabályozás alapját vetjük-e meg, amely a valóságban ezen ellentmondást idővel képes lesz feloldani.

A kérdés az, hogy a jelenleg még jórészt a környezetvédelemmel ellenérdekelt költségvetési és adópolitika mellett, a környezetvédelmi teherviselők lehetséges köreinek sajnálatos ellenérdekeltsége mellett, a térségben meglévő gazdasági és társadalmi depresszió mellett, a piaci viszonyok ránk zúdulása következtében a társadalom nagy többségének negatív tapasztalatai mellett vajon felpuhulhat-e, súlytalanná válhat-e a törvény által kívánt szabályozás. A válasz természetesen azt hiszem, önök is mindannyian tudják igen. Ez egy nagyon reális veszély, ezt kell megakadályoznunk.

A miniszter úr expozéjában is megemlített kis lépéseket megítélésem szerint mielőbb, a törvény elfogadása kapcsán könyörtelen következetességgel meg kell lépni. Ez konkrétan azt jelenti a mi esetünkben, hogy a miniszter úr felhívásának eleget téve azt hiszem, hosszas egyeztetések után megpróbáljuk a módosító javaslatokkal a tárca nyitottságára is apellálva az általunk óhajtott célt elérni, a kereteket tartalommal megtölteni, a keretjelleget úgy szűkíteni, hogy a fentebb vázolt követelményeknek a törvény még megfelelhessen, a tételes szabályozás irányába történő elmozdulás azonban nem ronthatja a törvény végrehajthatóságának esélyeit.

Nagyon röviden szeretnék még három dologról szólni ezek már egy kicsit konkrétabb témafelvetések. Igazából valahogy nekem sem nagyon tetszik a társadalmi részvétellel kapcsolatos szabályozás. Nem mintha nem lenne a törvényben bőven, több helyen is szabályozva, de úgy gondolom, ezen a téren komoly hiányosságok tapasztalhatók, és itt jogászként elsősorban garanciális szempontú eljárási kérdésekre gondolok.

Nekem nem sokat jelent a környezetvédelem ügyében a polgárt megillető felszólalási jog, még emlékszem a rossz emlékű közérdekű bejelentőre az őt védő jogszabállyal és annak hatékonyságával egyetemben.

Ha megengedik, nem kritizálok, hanem egy nagyon érdekes összevetésből kiemelem, hogy az állampolgárok mit tehetnek Kanada Yukon államában. Kanada Yukon államában az állampolgárok eljárást kezdeményezhetnek a bíróságnál, ha valaki veszélyezteti a környezetet, illetve ha a kormány nem cselekszik megfelelően. Ugyancsak bármely két állampolgár közös kérelemmel kezdeményezhet a miniszternél vizsgálatot a környezet szennyezése vagy veszélyeztetése tárgyában amire a miniszter válaszolni köteles; a vizsgálatnak lehetőleg 180 napon belül kell lefolynia. Ugyancsak eljárhat az egyes állampolgár mint magánvádló, a törvényben foglalt rendelkezések megsértése miatt. Bárki panasszal élhet a miniszternél valamely hatóság mulasztása miatt, amire válaszolni kell, illetve külön kell tájékoztatni a parlamentet az ilyen ügyek alakulásáról. Az információhoz jutás, tisztelt hölgyeim és uraim, egy általános jogosítvány. Eddig az idézet. Én úgy gondolom, ez egy példaértékű szabályozás.

Ha lehet, még rövidebben a továbbiakban:

sokan valószínűleg nem tudják, hogy én Siófokon lakom, balatoni polgár vagyok, Somogy megyéből kerültem be SZDSZ-listán a parlamentbe. Az előző ciklusban Házas kollégám elődjeként a Balaton déli partját magában foglaló kerület egyéni képviselője voltam; számtalan problémával kellett szembesülnöm. Ezen problématömeg a tó vizének minősége körül összpontosult.

Ha valaki, akkor mi, a Balaton körüli három megyének: Somogy, Zala és Veszprém megyének a polgárai különösképpen érezzük a mai magyar közjog egyik nagy hiányosságát. Remélem, senkit nem fog a meglepetés erejével érni: ez a regionalitás érvényre jutásának a hiányossága, amely sok más szempontból, de a környezetvédelem hatásossága szempontjából is hallatlanul fontos lenne. A regionalitás megjelenése nélkül vízrendszerek, tájegységek, klimatikusan összekapcsolt régiók hatékony szabályozása nem képzelhető el.

Nem rejthetem véka alá, hogy az ország egyik legismertebb régiójának a szószólójaként is vagyok most itt, de higgyék el, ha nem a balatoni régió egyik polgára lennék, akkor sem lenne más a véleményem. Nem tekinthetünk el attól, hogy a környezetvédelmi törvényjavaslat érdemben foglalkozzék a regionalitás-önkormányzat-környezetvédelem összefüggésrendszerrel. Sajnálatos módon közölnöm kell, hogy a törvényjavaslat ennek a követelménynek semmiben nem felel meg. Szívesen idézem megint a miniszter urat, aki pár hete a Somogy megyei Vállalkozói Központ rendezvényén azt mondta szívemből beszélve , hogy "Európa a régiók Európája. Magyarországnak az integrációs folyamat során szintén a régiók Európájának részévé kell válnia. Reális fejlődésre esélye, bárminemű segítségre az európai segítségnyújtásra kész szervezetek előtt csak régiónak van." Ha jól emlékszem, a miniszter úr példaként Burgenlandot hozta fel Ausztria Európai Unióhoz történő csatlakozása okán.

Végül egy utolsó csábítás, aminek nem tudok ellenállni: nevezetesen, hogy ne szóljak néhány szót a turizmus és a környezetvédelem általam gondolt összefüggéseiről. Ha valamilyen összefüggésben beszélhetünk a harmonikus, fenntartható fejlődés elvéről és annak jelentőségéről, akkor azt hiszem, az különösképpen az idegenforgalom és a környezetvédelem kapcsolatára mondható el. Az ellentmondásra sajnos a rossz példa ismét a Balaton térsége, amely az ország nemzetközileg legismertebb, legnagyobb gazdasági bevételeket biztosító üdülőkörzete. Az idegenforgalmi igénybevétel azonban napjainkra oly mértékben haladta meg a tó, a táj teherbíró képességét, hogy az már a balatoni régió hanyatlásának veszélyével fenyeget.

Az üdülőkörzet jelentősége új típusú, minőségi jellegű fejlesztést igényel a természet- és környezetvédelem, a településfejlesztés és a műemlékvédelem feladatainak összehangolásával.

További például szolgálhat a táj- és természeti adottságokra épülő hobbi, az úgynevezett zöld- vagy más szóval szelíd turizmus, ideértve a lovaglást, a kerékpáros, vízi turizmus fejlesztését; ezek a környezet megóvásának ellenében ható, ám a turizmus mellékhatásaként megjelenő környezeti károkat csökkentenék. Elég, ha egyetlenegyet említek meg: a közlekedéssel kapcsolatos károkat.

(17.50)

Remélhetőleg mielőbb a természetet megóvó egészséges környezet válik az idegenforgalom legeladhatóbb cikkévé. Azt hiszem, ennek a szempontnak sem árt megjelennie egy ilyen törvény vitájánál.

A miniszteri expozéra utaltam az elején, amikor úgy gondoltam, hogy a környezetvédelem ügyének a társadalmasítását fölvállalhatja a törvény, ha nem is valósítja meg.

Nem tudom, ma úgy van-e, régebben Budapest utcáit számtalan jó kis reklámhordozó járta, a szemetes autó. Mindegyiknek az oldalára föl volt festve, hogy a környezetvédelem közügy, vagy védd a környezetet! Pontosan nem tudom idézni.

Azt hiszem, ezt mi is felírhatjuk, de ha ennél a hasonlatnál maradok, akkor számtalan hulladékot, hulladékhegyet kell elhordanunk az útból ahhoz, hogy valóban a környezetvédelem ügye, a társadalom ügye valódi közügy legyen. Úgy legyen.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)