Szabó Iván (MDF)
DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Szimbolikus értékű, hogy a vízügyi törvény vitája egybeesik azzal, hogy néhány nappal ezelőtt, március 25-én emlékeztünk meg Vásárhelyi Pál születésének kétszázadik évfordulójáról.Vásárhelyi Pál, a múlt század nagy vízmérnöke, vezetője volt hatalmas térképezési munkáknak, a Duna-mappációnak. Mérnöki zsenialitását bebizonyította az Al-Duna szabályozásánál, de igazán naggyá a Tisza-szabályozás műszaki terve tette. Azé a Tisza-szabályozásé, amit ma már második honfoglalásként tartunk számon.
Korunkban néhányan ezt másképp állítják be: elhibázott koncepciónak, visszasírva a vízi világot, de azt azért tényként kell rögzíteni, hogy az Alföld nagy részének művelésbe vonása a modern Magyarország fejlődésének egyik pillére, hatalmas erőforrása lett.
Ez sokszor heroikus körülmények között végzett, hatalmas munka volt. Európában a legnagyobb, még a mai környezeti kultúra mintájául állított holland vízrendezéseket is meghaladó, a természeti adottságokhoz igazodó, a társadalmi haladást szolgáló művet tervezett Vásárhelyi. A megvalósítás pedig az egész nemzet ügye, erőfeszítésének eredménye volt. Nem véletlenül írta Jókai, hogy "minden munkásember előtt tisztelettel hajtom meg a fejem, de a Tisza-menti kubikusok előtt levett kalappal haladok végig."
Vásárhelyi születésének bicentenáriumán, a vízügyi törvényt tárgyalva nekünk is tisztelettel kell adózni a Vásárhelyi-szintű mérnökök előtt éppúgy, mint a tisztességgel, keményen dolgozó kétkezi munkásemberek előtt.
A magyar vízgazdálkodás múltja és jelene, minden eddigi produkciója összefonódik a vízgazdálkodási társulatokkal. Úgy is, mint a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetségének elnöke, engedjék meg, hogy néhány gondolattal kitérjek arra, mi is a társulat, mi különbözteti meg a társaságtól.
A vízitársulat a vízzel kapcsolatos sajátos társadalmi érdekközösséget fejez ki. Nevezetesen azt, hogy a vízviszonyok alakulásának minden egy adott területen élő, gazdálkodó ember élvezője vagy szenvedője. Senki sem húzhatja ki magát abból a munkából, teherviselésből, amit egy-egy falu vagy tágabb térség érdekében a többség elhatározott. Ha jön az ár, mindenkinek ott kell állni a gáton. Ha gátat vagy csatornát kellett építeni, mindenkinek le kellett tennie az obulusát, függetlenül attól, hogy saját személyében akarta-e vagy sem, feltéve persze, hogy az a többség akaratát, azaz a közcélúságot fejezte ki.
Ez az elv a hazai természeti adottságok szülötte, hiszen a Kárpát-medence természetföldrajzi viszonyai között mindig közösségi összefogást igényelt a sok víz elleni küzdelem vagy éppen a víz hiánya, az aszály okozta károk lehető elhárítása.
Mint konkrét gazdasági formáció, a társulat a XVII. század végén jelent meg. Törvénybe először 1807-ben foglalták "A magánosok költségén teendő vízi munkákról" címmel. Szeretném felhívni erre a dátumra kisgazda képviselőtársam figyelmét, aki vezérszónoklatában annak adott hangot, hogy a vízgazdálkodási társulatok kodifikálása az 1990 előtti politikára emlékezteti; bár abban egyetértünk, hogy némiképp jobban is sikerülhetett volna a törvénynek ez a része is.
A vízitársulat nem gazdasági társaság, nem is szövetkezet, hanem egy sajátos, kétszáz éve élő struktúra, és 1948-ig meghatározó kerete volt a közcélú vízi munkák végzésének. Lényege, hogyha egy terület birtokosainak, ingatlantulajdonosainak a többsége legalább 50 százalék plusz egy szavazattal elhatározott egy vízügyi munkát, akkor annak költségét, az ártéri járulékot, az érdekeltségi hozzájárulást minden potenciális haszonélvezőnek fizetnie kellett, illetve ha nem fizetett, akkor közadó módjára behajtható volt. Ezt természetesen törvény rögzítette. Az állam pedig, mint a nagy közösség képviselője, maga is érdekelt volt, ezért a költségvetésből támogatta ezt a tevékenységet.
Mai szóhasználattal élve: a társulatok speciális vízügyi köztestületek, közcélt fejeznek ki, határozataik az érdekeltségi körükben kötelezőek. Ilyen módon épült meg a mai 4200 kilométernyi árvédelmi töltés döntő többsége, ami hazánk területének negyedén teszi lehetővé az árvizektől mentes gazdálkodást.
Társulatok építették és üzemeltették a belvízlevezető csatornákat és szivattyútelepeket, amelyek hazánk területének mintegy felén védik a mezőgazdálkodást a vízkárokkal szemben. Társulatok kezelték a kis vízfolyásokat, rendezték a vízjárta völgyfenéki területeket, kötötték meg a vízmosásokat.
1948-ban ezt a kétszáz éves hagyományú struktúrát egycsapásra megszüntették, államosították. Az állam a szocialista paternalizmus jegyében kihirdette, hogy mindent, ami vízgazdálkodás, vízi infrastruktúra, azt majd központilag elvégzi ő. Hamar kiderült, hogy nem bír vele. 1957-ben szocialista formában ugyan, de felelevenítették, hogy a helyi közcélú vízi munkákat legcélszerűbben a helyi közösségek tudják ellátni, sőt, a társulati elvet kiterjesztették a települések vízellátására és csatornázására is.
Ma érthetetlenül kevesen akarnak arra emlékezni, hogy ebben a speciális beruházási rendben víziközmű-társulati formában valósult meg a községek elsöprő többségében közel háromezer vízmű, az a vízellátottság 94 százalék , amit olyan büszkén emleget az előttünk fekvő vízügyi törvény. A községekben egy méternyi csatorna vagy egy szennyvíztisztítómű sem épült meg tisztán állami pénzből; minden társulati alapon épült, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban nagyon jelentős állami támogatással.
Mi jelzi viszont, hogy ezek szocialista társulatok voltak? Amikor elkészült egy-egy ilyen vízmű, akkor függetlenül attól, hogy sok lakossági pénz is volt a megvalósításban tehát mai fogalmaink szerint a lakosság tulajdonossá vált , a vízművet kötelezően át kellett adni állami tulajdonba és üzemeltetésre a területileg illetékes mezei vízcsatornamű vállalatnak. Ezt a helyzetet rendezte 1990 után az önkormányzati törvénycsomag, bár a társulatok jellege ügyében még van kívánnivaló.
A törvénytervezet IX. fejezete, a 34-44. §-ok részletezik a vízitársulatokra vonatkozó mai elképzeléseket. Bár a bizottsági viták során felvetődött, hogy vajon egy szakmai törvénynek amely a szakmai tartalmat kvázi kerettörvényként tárgyalja szabad-e, kell-e ilyen részletességgel rögzíteni a társulatalakítás és -működés szabályait. Álláspontunk szerint igen. A természetes és jogi személyek viszonyát a közösséghez, a közcélúan elvégzendő tevékenységhez kötelező értékkel ugyanis csak törvény szabályozhatja. A társulatok esete pedig egyfelől egy szakmai szempontú viszony, tehát a vízgazdálkodásról szóló törvénybe tartozik. Másfelől nem hagyhat sem tartalmi, sem formai eljárási kétségeket, tehát kell a részletezés.
(19.10)
Bár meg merték volna fogalmazni a törvény alkotói a víziközmű-szolgáltatásra vonatkozóan is például a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevők közötti viszonyt is!
Sajnálatos, hogy a törvénytervezet nem az előzőekben vázolt, Magyarországon több száz éves vízügyi hagyományokban kifejlődött, alulról építkező elvet követi. Némiképp magyarázza, hogy az elmúlt évtizedekben ehhez szoktunk mármint a felülről építkezéshez. Igazán jellemzően ezt éppen a vízgazdálkodási társulatokra vonatkozó paragrafusok indokolása mutatja. Azt írják ugyanis, hogy a vízitársulat fő jellemzője, miszerint idézem "állami, önkormányzati feladatot képező vízimunkák elvégzésére jön létre".
Ez egyszerűen nem igaz, illetőleg egy centrális szemlélet szülötte. A vízitársulat az adott helyen felmerülő közcélú vízimunka elvégzésére jön létre a helyi tulajdonosok, birtokosok közösségének elhatározásából. Ebben az állam vagy az önkormányzat nem a feladat címzettje, hanem mint maga is érdekelt, a megoldásnak egyik teherviselője, kötelező résztvevője. A szemléleti hiba okozza, hogy a törvényben a tagok, az érdekeltek meghatározása vitatható formában van megfogalmazva, illetve indokolva.
Ki kell mondani, hogy ha egy vízgyűjtővel vagy egy vízfolyással kapcsolatban az érdekeltek, a tulajdonosok többsége törvényben szabályozott, szakmailag indokolt beavatkozást kíván végrehajtani, úgy az valamennyi potenciális érdekeltre ide értve az államot is kötelező teherviselést von maga után.
Egyet kell értenem tehát Baráth Etele képviselőtársammal, aki a környezetvédelmi bizottság véleményét összefoglalva annak adott hangot, hogy ez a törvény ugyanúgy, mint az ugyancsak most tárgyalásban levő környezetvédelmi törvénytervezet sokkal inkább a kialakult struktúrákat kodifikálja, semmint hogy tiszte szerint a jövőt alakítaná ahogy Széchenyi és Vásárhelyi a múlt században tenni merték.
Meg kell viszont jegyeznem azt is, hogy különösen érdekesek azok a gondolatok, amelyeket az általános vitában Kiss Róbert képviselőtársam, a szabaddemokraták vezérszónoka mondott el. Egyrészt élesen megkérdőjelezi a társulatok létét, szükségességét, mintha nem lenne koalíciós partnere annak a kormánynak, amely ezt a törvényt előterjesztette. Másrészt nagy meglepetéssel konstatálja és kifogásolja, hogy egy tulajdonos rendelkezési jogát vízügyekben az adott vízgyűjtőn lévők többsége korlátozhatja. Itt lepleződik le a céltalan, doktriner, üres liberalizmus, az a technika, amikor a tárgyi ismeret hiányát lózungokkal helyettesítik.
Miről van szó ugyanis? Arról, hogy bizony szabályozni kell a közösség érdekében a tulajdonosok szabadságát, amikor mindannyiunk lételeméről, a vízről van szó. Képviselőtársam bizonyára nem tudja, hogy például a birtokosi érdekek túlzott tiszteletben tartása okozta a múlt században, hogy Szegedet az árvíz pusztította el. Már Amerikában is rég a múlté, hogy a vízzel kapcsolatban szerzett jogok korlátlanok, pedig ott aztán igazán tiszteletben tartják a tulajdonosi jogokat.
Az viszont igaz, hogy a társulat megalakulása vízitársulat esetén és működése is más szabályozást igényel, mint a tervezetben szereplő. Véleményünk szerint ugyanis a már működő vízitársulatok, mivel a tagi viszony valójában az ingatlantulajdonnal vagy - használattal függ össze, a törvény erejénél fogva működjenek, mert minden ingatlannak mindig van, illetve lesz tulajdonosa. Egyúttal ehhez kapcsolódik az is, hogy a ma meglevő vízitársulatok továbbműködése célszerűbb, mint az előirányzott újjáalakulás.
A korábban említettekből következik az is, hogy egy víziközmű-társulat lehessen továbbélő üzemeltetője az általa megvalósított műnek, feltéve és kikötve a szakmai szabályokhoz igazodó mindenkori alkalmasságot.
Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy a vízitársulatok közössége támogatja-e ezt a sok szemléleti hibával terhelt törvényt vagy sem. Jóval nagyobb lépést lehetett volna tenni a törvény nevében egy korszerű vízgazdálkodás jövőképe irányában. Mégis mint kis lépést a mai rendezetlen állapotból való kimozgatást támogatjuk.
Ezzel kapcsolatban engedjék meg, hogy a legnagyobb magyartól, Széchenyitől idézzek. Széchenyi vízügyi vonatkozású és a társulatokat illető tevékenysége sok példát mutat, ezért nagyon is emlékeztető szót érdemelne a vízügyi törvény vitája során. Az "Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését illetőleg" című röpiratában tehát igazán vízügyi vonatkozású műben található Széchenyi következő mondása: "Ne várjunk rövid idő alatt nagy előmeneteleket. És csak, Istenért, ne higgyünk azoknak, kik rövid idő és csekély fáradság után óriásiakat ígérnek." Ebben a Házban, kedves Képviselőtársaim, ez nemcsak a vízügyeket illetően meggondolandó gondolat. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)