Nagy Sándor (MSZP)

1995. április 11.

DR. NAGY SÁNDOR (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Semmiképpen nem tartom funkciómnak, hogy bármilyen módon is értékeljem az eddig elhangzottakat, de a vitanap delelőjén minden bizonnyal túljutva elgondolkodtatónak tűnik, ki milyen funkciót szán egy ilyen politikai vitanapnak. Lehet, hogy valamely ellenzéki párt vagy politikus abban látja a legfőbb funkcióját, hogy keményen odamondogasson a kormánynak, fejére olvassa tévedéseit, mi több, bűneit, ostorozza és vádakkal illesse a kormánytöbbséghez tartozó képviselőket, hogy bizonyságát adja: minden létező bajra egyedül ő ismeri a gyógyulást hozó orvosság hiteles receptjét. És egyébként is nyilvánvalóvá tegye: a kormány ostoba, népellenes, ehhez képest viszont tehetetlen.Nem sokban különbözik ettől az a változat sem az én szememben, amely mintegy az előzőek reakciójaként, vagy éppen eleve az előzőekben foglalt szándékokat feltételezve kormánypárti alapállásból kíméletlenül leleplezi az ellenzéki pártok álságos magatartását, ármánykodását, felelőtlen demagógiáját, visszautasítja a vádakat, és a leeresztett sisakrostély szűk nyílásán beszüremkedő gyenge fényben szemléli azt a csatateret, ahol nagy a pusztítás. Persze azzal a mély meggyőződéssel, hogy ő győzött. Kérem, nézzék el nekem ezt az ironikus hangot, de mindaz, ami eddig történt, némiképpen alapot ad arra, hogy ezt előrebocsássam. Márpedig azt gondolom, mindkét változat eredendő baja, hogy öncélú, sehová nem vezet, aki e szándékokat megtestesíti és sértő, arrogáns, kioktató hangot üt meg, az eleve lemond annak a lehetőségéről, hogy érdemi befolyást gyakoroljon a dolgokra, diszkreditálja azokat a gondolatokat, érveket, javaslatokat is, amelyek egyébként megfontolásra lennének érdemesek.

Van egy, az előzőektől eredendően különböző lehetőség is, amikor abból indulunk ki, hogy ez az ország valóban nagyon nehéz helyzetben van, és minden felelős társadalmi, politikai tényező közös érdeke, hogy lehetőleg jó, az ország fejlődését szolgáló, de legalábbis elfogadható, a gazdasági helyzet által kényszerűen feltett kérdésekre még ésszerű, a társadalom számára pedig még elviselhető válaszok szülessenek.

Mindezt azon az alapon bocsátottam előre, amit a jelenlévők egyébként is tudnak: nem tartozom a kormány március 12-ei döntésében megvalósított, illetve körvonalazott szándékokat maradéktalanul elfogadók és támogatók táborába. Nem azért nem, mert szakszervezeti vezetőként még ha lelkem mélyén, titokban egyetértenék is minden fontos részlettel, akkor sem vállalhatnám azt nyilvánosan, hanem azért nem, mert titokban sem értek egyet minden fontos részlettel.

Számomra a kiindulópont nem kétséges: a folyó fizetési mérleg hiánya, az államháztartás hiánya aggasztó mértékben növekszik. Így semmi kétség nem fér ahhoz a szándékhoz, amely e gyorsuló ütemben romló folyamatokat meg akarja állítani, vissza akarja fordítani. Az azonban már nem mindegy, hogy az egyensúlyi problémák közül melyikre koncentrálunk elsősorban. És még kevésbé az, hogy mit gondolunk e növekvő hiányok természetéről, okairól és kezelésük lehetséges módozatairól. E tekintetben úgy gondolom, ebben sincs vitám a kormánnyal súlyosabb kérdés a folyó fizetési mérleg és ennek hátterében a külkereskedelmi mérleg alakulása.

Tehát az a feladat, hogy növekedjen a magyar gazdaság exportteljesítménye és viszonylagosan mérséklődjön az ország importigénye. Azt lehet mondani, hogy ezt szolgálják az árfolyam-politika területén megtett lépések, továbbá minden ellentmondás mellett is a vámpótlék intézménye, amely ugyanakkor kétségkívül nem gyakorol pozitív hatást az inflációs rátára. Ebből természetesen az is következik, hogy mindent meg kell tenni más eszközökkel annak érdekében, hogy a fogyasztói árak növekedése keretek között legyen tartható.

Tudatában kell lennünk annak a ténynek is, hogy a központi költségvetés hiánya nem azzal kapcsolatos, hogy a folyó bevételek nem fedezik a folyó kiadásokat, hanem azzal, hogy elviselhetetlenül megnövekedtek a költségvetés adósságterhei, kamatfizetési kötelezettségei. Ez pedig arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy amennyiben az adósságterhek mérséklésére nem találunk megoldást, úgy hiába csökkentjük a költségvetés egyes kiadási tételeit, a hiány ugyanúgy megmarad, sőt növekedhet is. Ennek következményei ugyanolyanok, mintha a hiány a költségvetés elsődleges mérlegében keletkezett volna.

Nem szeretném, ha bárki utólag félremagyarázná a szavaimat. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék tudatában, hogy ezt az összeget valamikor valaki felvette, valamire fölhasználta. És még csak azt sem jelenti, hogy azt állítanám, nem kell visszafizetni. Azt azonban igen, hogy úgy gondolom, erre a helyzetre eredményesen az egyensúlyi helyzetet nem rontó gazdasági élénküléssel, tartós növekedéssel, a munkanélküliség csökkentésével lehet válaszolni, ami egyedüli esély arra, hogy a növekvő bruttó hazai termékhez képest fokozatosan mérséklődjön ennek az adósságtehernek a súlya.

De nem jelenti azt, hogy ne kellene rövid távon a monetáris politika eszközeivel is olyan lépéseket tenni, amelyek mérséklik ezeket a terheket, amelyek felvetik az állampapírok kamatlábával, a költségvetési szféra nettó finanszírozásával, a bankrendszer működésével kapcsolatos jó néhány kérdést.

Az elmondottakból az is nyilvánvalóan következik, hogy nemcsak szakszervezeti vezetőként viseltetek ellenérzéssel egy olyan reálbércsökkenéssel szemben, mint amilyen a kormányzat elképzeléseiben szerepel. De úgy gondolom, egy drasztikus, két számjegyű reálbércsökkenés egy központi keresetszabályozással kombinálva és végrehajtva nemcsak elfogadhatatlan, de gazdasági szempontból is ésszerűtlen lehet. Adott esetben éppen a kívánatos tartalmú növekedés gátjává válhat, nem szólva a megtakarítási hajlandóság alakulásáról, amihez ugyancsak rendkívül komoly érdekei fűződnek ennek az országnak.

Nem azonos módon ítélem meg a szociális kiadások csökkentésének mérséklésével, tartalmával kapcsolatos elgondolásokat, illetve ezek elkerülhetetlen voltát sem. Nagy valószínűséggel ugyan a szakszervezeteknek is meg kell barátkozniuk a rászorultság elvének valamilyen mértékű alkalmazásával.

Nem mindegy azonban, kialakítható-e egy kompromisszum az alanyi jogosultság valamilyen köre és a rászorultság elve alapján adott támogatásban érintett kör között. Nem mindegy, hogy a rászorultság elve milyen nettó jövedelemhatár mellett érvényesül és mi a jövedelemigazolás technikája. Nem mindegy, hogy a határértéket közvetlenül kis mértékben meghaladók nettó jövedelme a megvont támogatások miatt esetleg több ezer forinttal kevesebb lesz-e, mint a határértéket alulról megközelítőké és így tovább.

Végül, de nem utolsósorban számomra és a szakszervezetek számára az is alapvető jelentőségű kérdés, hogy történik-e végre határozott fellépés a feketegazdaságban keletkező jövedelmek megfogása, a legális gazdaságba történő beterelése ügyében, vagy továbbra is a szociális és egyéb kiadások megkurtításával tényszerűen megfizetjük az egyre terebélyesedő feketegazdaság létét.

Tisztelt Képviselőtársak! A rendelkezésre álló rövid idő még vázlatosan sem teszi lehetővé, hogy mindazokat a kérdéseket, amelyeket én magam egyébként fontosnak tartanék, érintsem. Ezért befejezésül még egy dologra szeretnék rámutatni.

Ezeket a nehéz, bonyolult gazdasági, társadalmi és politikai szempontból egyaránt kényes kérdéseket csak társadalmi párbeszéddel, az érdekegyeztetés érdemi bekapcsolásával, az országgyűlési képviselőcsoportok részvételével, a kormány ezzel kapcsolatos ésszerű kompromisszumkészsége, nyitottsága mellett lehet eredményesen megoldani. A közelmúltban egy országos rendezvényen egy kormánypárti politikus egyebek között azt mondta: a kormány felkészült a sztrájkokra, demonstrációkra, ugyanakkor kész a társadalmi párbeszéd folytatására. Én szívesebben hallom ezt fordított sorrendben. Azaz: a kormány kész arra, hogy a társadalom számára érthetővé tegye lépései hátterét és következményeit, kész arra, hogy intenzív tárgyalásokat folytasson a szociális partnerekkel, kész arra, hogy az ésszerű javaslatokat befogadja, függetlenül attól, hogy azok honnan érkeznek. Már csak azért is, mert méltányolnia kell mindenkinek, hogy a szakszervezetek többsége nem irreális követelésekkel lép fel. Nem azt mondja, hogy 170 milliárdot oda kellene adni és nem elvenni, nem azt mondja, hogy síkra száll a reálbérnövekedés érdekében. Sajnos még azt sem mondhatja reálisan, hogy a reálbér szintje megőrizhető lenne '95-ben.

(13.50)

Nézetem szerint ez reális és tisztességes alap az érdekegyeztetéshez, és én ettől azt remélem, hogy nemcsak Londonban, Bonnban, Párizsban és Washingtonban méltatják elismeréssel a magyar kormány lépéseit, de Magyarországon is legalább megértéssel fogadja a társadalom nagyobbik fele.

Ennek a szellemiségnek az érvényesülését várom saját képviselőcsoportomban. Mondom ezt mint kormánypárti képviselő, nem a kormány ellenében, nem a háta mögött, valakikkel összekacsintva, hanem azért, mert én is erre a kormányra, pontosabban szólva a kormány többségét adó szocialista pártra szavaztam, és ezzel sokan vagyunk még így.

Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)