Fodor Gábor (SZDSZ)
DR. FODOR GÁBOR művelődési és közoktatási miniszter: Köszönöm szépen, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy a közoktatás és a felsőoktatás szférájáról beszéljek, hiszen az a csomag, amiről ma vitatkozunk, érinti ezeket a területeket is: a felsőoktatást két pontban, a hallgató-oktatói arány kialakításánál és a tandíj ügyében; a közoktatást pedig egy pontban, amikor arról rendelkezik a március 12-ei kormányhatározat, hogy nem kívánja növelni az e területre fordítandó pénzeket. Szeretnék erről néhány szót mondani azért, hogy tisztán lássunk, és legyen világos körülbelül, hogy milyen adatok vannak e téren, ami alapján a kormány meghozta ezeket a döntéseket, és mik azok a tendenciák, amelyekkel számolnunk kell.Először is szeretném elmondani és mondandóm előtt előrebocsátani: ismert lehet a képviselők számára az a stratégia, amelynek értelmében ezek a lépések megfogalmazódnak, mert a közoktatás területén stratégiával rendelkezünk, rendelkezünk nemzeti alaptanterv-koncepcióval, közoktatásitörvény-módosítási koncepcióval; rendelkezünk felsőoktatás-fejlesztési koncepcióval és ugyan nem ide tartozó kérdés egyfajta kulturális koncepcióval is rendelkezünk, vagyis döntéseinket olyan nagyobb ívű, 10-15 évre szóló stratégia jegyében hozzuk meg, ami mindenki számára ismerhető, vitatható, lehet vele egyetérteni, lehet vele nem egyetérteni de beleillik egy képbe. Mi ez a kép?
Először is az adott reális helyzetből kell kiindulni. Néhány adatot szeretnék a képviselőkkel megosztani, főként azért, mert tudnunk kell, hogy a költségvetési támogatásban ez a kormány mint ahogy elődei is rendkívüli előnyben részesíti az oktatást. Ez az a szféra, amire az elmúlt időszakokban rendszeresen mindig rendkívül komoly ráfordítás történt. Ezért kell arról beszélnünk, hogy a mostani gazdasági megszorítások közepette a hatékonyság vizsgálatát mindenképpen elő kell vennünk.
Néhány adatot mondanék a GDP százalékában. A 70-es években az oktatásra Magyarország 3,8 százalékot, a 80-as években 4,5 százalékot, míg most körülbelül 6,5-7 százalékot fordít, tehát rendkívül komoly az emelkedés. Természetesen azt is tudnunk kell és az igazsághoz ez is hozzátartozik , hogy a GDP közben jelentősen csökkent, tehát a ráfordítások reálértéke nem növekedett, viszont a százalékos arány mutatja, hogy milyen az ország elkötelezettsége, hogy foglalkozzék ezzel a szférával; milyen az elkötelezettség, hogy a nehéz helyzet ellenére is még ha csökkennek is a lehetőségeink mennyi erőfeszítést érdemel ez a terület.
Szeretném azt is elmondani, amikor a hatékonyságról beszélek, hogy '86-tól kezdődően 314 164 fővel csökkent az általános iskolai tanulók száma, miközben az iskolában tanító tanárok száma növekedett, az intézmények száma pedig száznyolcvannal nőtt. Ugyanez a középiskolában a tanulói létszám 82 ezer fős növekedésével járt; a szakmunkásképző iskolákban 12 ezer fővel csökkent a tanulók száma, és itt is növekedett a pedagógusok száma; ezen kívül 75 gimnáziummal, 83 szakközépiskolával és 38 szakmunkásképzővel van most több. Nyugodtan levonhatjuk tehát ezekből az adatokból azt a következtetést, hogy nem hatékony a mai közoktatás. S miközben látjuk, hogy rendkívüli erőfeszítéseket tesz a kormány és az ország azért, hogy erre a területre még mindig átlagon felül fordítson, nem lehet kikerülni egy ilyen nehéz helyzetben azt, hogy a hatékonyságát vizsgáljuk. Az átlagon felüli ráfordítások illusztrálására hadd mondjak annyit, hogy néhány európai országot figyelembe véve érdemes összehasonlítani, hogy a GDP arányában ki mennyit fordít az oktatásra. Ezek közül az országok közül Magyarország mögött van a ráfordítás arányában Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Belgium, Ausztria, Spanyolország, Portugália, Görögország, Lengyelország, Csehország tehát a mi ráfordításunk nagyobb. Akik velünk egy szinten vannak e téren: Hollandia és Finnország.
Ennyit a közoktatásról. Elég sok adat van még, de nem akarom ezeket sorjázni, mert az időm is kevés, és szeretnék a felsőoktatás kérdéseiről is néhány szót szólni a képviselőtársaknak.
Említettem a hallgatói-oktatói arány kérdéskörét. A felsőoktatás olyan terület, ahol ráfordításaink igen magas szinten vannak, a hatékonyság mégsem elegendő. Itt is ugyanazt a receptet kell követnünk: ha meg akarjuk tartani azt az expanziót, ami az elmúlt években elindult, és ami a közoktatás területén kitűzött célunk vagyis a középiskolai expanzió kiterjesztése, a felsőoktatásban pedig az egész felsőoktatás expanziójának támogatása, vagyis hogy minél több fiatal tudjon egyetemre és főiskolára járni , itt is figyelnünk kell a hatékonysági mutatókra.
Az az ominózus hallgató-oktatói arány annyit jelent, hogy egy oktatóra 7,2 hallgató jut, bizonyos számítások szerint ami körülbelül fele az európai átlagnak. Itt egyébként szeretném elmondani, hogy többfajta számítás van, mert nem mindig ugyanazzal a kategóriával számolunk oktatóként, tehát nem mindig ugyanazokat számoljuk ebbe bele, és a hallgatók definiálása sem mindig pontos.
Ezeket az adatokat tehát tisztázni kell, de minden számítás azt mutatja, hogy rosszabbul állunk a nyugat-európai mezőnyhöz képest. Ugyancsak indokolt tehát az a lépés, hogy próbáljuk valahogy a felsőoktatás hatékonysági mutatóit növelni, miközben még egyszer mondom a legfontosabb célkitűzésünk az, hogy a hallgatói létszámot növeljük emellett, hogy minél több fiatal tudjon bekerülni főiskolára, egyetemre.
Itt szeretném a tandíj kérdését is megemlíteni, ami oly sok vitát kavart az elmúlt időszakban joggal, mert olyan kérdésről van szó, amiről beszélnünk kell, de mérhetetlen mennyiségű félreértés és helyenként félremagyarázás van e tekintetben is.
Először szeretném leszögezni azt, hogy nagyon határozottan a tandíj bevezetésének a pártján állok, s fogok az elkövetkezendő időben is, elsősorban azért, mert igazságossági kérdésnek tekintem ezt az ügyet.
Úgy gondolom, hogy ami ma Magyarországon van, az rendkívül méltánytalan helyzet. Nagyon egyszerűen úgy foglalhatnánk össze a mostani szituációt Magyarországon, hogy miközben egy korosztálynak csak 17 százaléka tud bejutni az egyetemekre és a főiskolákra, és tavaly is több mint 50 ezer fiatalt kellett kirekeszteni az antidemokratikus felsőoktatási rendszer miatt a felsőoktatásból, a felsőoktatásba bekerülők képzési költségeit azok fizetik meg, akik soha nem fognak bejutni az egyetemekre és a főiskolákra. Az ő pénzükből tanulnak jelen pillanatban a fiatalok és ez nem igazságos helyzet. Úgy gondolom, hogy azok, akik egyébként a közhaszon mellett mert közhaszna van annak, hogyha minél több ember vesz részt a felsőoktatásban, jár egyetemre Magyarországon magánhaszonhoz is jutnak mert bizony, magánhaszon is a diploma, mert jobban el lehet helyezkedni vele a munkaerőpiacon , azoknak a képzési költségeik egy részét állniuk kell. Ez így igazságos, így méltányos.
Ma Magyarországon a felsőoktatásban hallgató diák átlagosan évente 87 ezer forint juttatásban részesül. Ezt megkapja a diák részben kollégiumi juttatásként, részben pénzbeni juttatásként.
Ennek a döntő részét kézhez kapja pénzben, ösztöndíjban. Ehhez a 87 ezer forinthoz képest zárójelben jegyezném meg, hogy a felsőoktatásban hallgató diákok 95 százaléka kap ilyen juttatást, tehát rendkívül magas ez az arány enyhén szólva groteszknek tűnik, hogy olyan óriási problémaként próbáljuk feltüntetni azt az évi 20 ezer forintos tandíjat, amiről beszélünk.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)