Bokros Lajos
DR. BOKROS LAJOS pénzügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy egy kicsit személyes jellegű bevezetővel kezdjem ezt a mai napot, ami azt gondolom, nem helyettesíti majd azokat a vitákat, amelyek a gazdasági stabilizációs programcsomag részleteiről fognak szólni. Mégis úgy gondolom, miután tegnap 11 óra után érkeztem haza az EBRD londoni közgyűléséről, talán nem haszontalan, ha a tisztelt Háznak számolok be először arról, hogy milyen fogadtatásban részesült ez a csomag, illetve a nemzetközi pénzvilág, befektetői közösség hogyan értékeli a magyar kormány erőfeszítéseit.Ebből a szempontból röviden csak két nagyon fontos tanulságra legyen szabad felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy kivétel nélkül minden ország pénzügyminisztere, nemzeti banki, központi banki vezetője egyértelműen üdvözölte a kormánynak azokat az erőfeszítéseit... (Dr. Sepsey Tamás: Kibicnek semmi sem drága! Zaj.).., amelyek a külső és belső adósság állományának mérséklésére, az egyensúlytalanság csökkentésére irányulnak.
Itt nem a kibicről van szó egyébként, kedves Sepsey úr, hanem arról van szó, hogy Magyarországot gyakorlatilag elég jelentős mértékben ezek az országok finanszírozzák. Tehát nekünk abban az esetben, ha ezeknek a nemzetközi köröknek a bizalmát nem tudjuk elnyerni, akkor nagyon szomorú napok elé kellene néznünk. (Zaj a jobb oldalon.)
De ezen túlmenően is azt gondolom, talán érdekes elmondani azt, hogy minden nyugat-európai ország azért is érti meg különösen ezeket az erőfeszítéseket, mert Magyarország és ezt igyekeztünk elmondani a különböző felszólalások alkalmával gyakorlatilag most már nem pusztán az átmeneti korszakból fakadó válságjelenségek leküzdésével birkózik, hanem olyan válságjelenségek leküzdésével, amelyek nyugaton is megtalálhatók. Tehát nem arról van szó, hogy Magyarország pusztán azért van nehéz helyzetben, mert még nem tudott kellően alkalmazkodni az új kapitalista gazdaság követelményeihez, hanem az egész világon egy olyan hullám kibontakozásának vagyunk a tanúi, amely igenis a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt helyez a külső és belső egyensúlyi problémák kezelésére.
Ebből a szempontból teljesen egyértelmű, hogy mind a brit pénzügyminiszter, mind a német pénzügyminiszter, mind az amerikai pénzügyminiszter-helyettes, mind a spanyol pénzügyminiszter és mások, akikkel találkoztam tényleg egyértelműen támogatásukról biztosították a kormány csomagját. Ha voltak kritikák, azok inkább arra vonatkoztak, hogy miért nem mentünk tovább ezen az úton, miért nem vágunk még inkább a költségvetési hiányon, annak érdekében, hogy meg tudjuk állítani az államháztartás adósságának növekedését.
Itt jutok el egy nagyon fontos kérdéshez, egy olyan fontos kérdéshez, amiről az Érdekegyeztető Tanács múlt heti ülésén is szó volt, ami miatt egyébként engedjen meg Kádár Béla úr egy külön megjegyzést: ezért nem tudtam részt venni a költségvetési bizottság ülésén. Az Érdekegyeztető Tanács ülésén felmerült ugyanis, hogy jó, jó, restrikciós intézkedéseket hoz a kormány, de miért nem igyekszik foglalkozni valamit az államadósság kérdéskörével?
(9.10)
Hiszen az államadósság rendkívüli méreteket öltött, elkezdett közelíteni a bruttó hazai termék 80-90 százalékához, és ez bizony olyan adósságszolgálati terheket jelent az országnak, amely adósságszolgálati terhek finanszírozása valóban szinte megoldhatatlan feladatok elé állítja az országot.
Én most szeretnék visszakérdezni, hogy vajon mi következik ebből. Egyrészt lehetne sokat elemezni, hogy miért is alakult ki ez az államadósság. Ez nagyon fontos kérdés, de azt hiszem, ma erre nincs idő. Ma abból kell kiindulni, hogy ez az államadósság létezik és ez az államadósság olyan mértékű, hogy gyakorlatilag ennek törlesztése, illetve az ezutáni kamatok fizetése több mint 600 milliárd forint terhet jelent egy évben az országnak. Lehet megkérdőjelezni, hogy ezt vajon érdemes-e vállalni, érdemes-e fizetni, csakhogy azt kell elmondani és azt hiszem, azt kell mindenkinek pontosan megérteni, hogy valaki ezt a pénzt kikölcsönözte a magyar költségvetésnek. (István József: Ki? Kinek?) Elsősorban a magyar állampolgárok adták kölcsön ezt a pénzt, valamint a Nemzeti Bankon keresztül a külföldi pénzügyi körök. Következésképpen, ha az államadósság után nem fizetnénk a kamatokat, vagy nem törlesztenénk, az gyakorlatilag ugyanolyan helyzetet teremthetne, mintha a külföldi adósság után nem fizetnénk a kamatokat. Hiszen gondoljuk el, mit szólnának azok az állampolgárok, akiknek azzal az ígérettel adtunk el állampapírt, hogy utána rendesen fogjuk fizetni a kamatokat.
Ha és amennyiben ezt nem tesszük, akkor nem egyszerűen arról van szó, hogy ezt az adósságot nem tudjuk megújítani, hanem arról van szó, hogy a következő héten már nem veszi meg senki azokat az állampapírokat, amelyeket újra ki kell bocsátani a költségvetés finanszírozása érdekében. És vigyázat! Itt nem a deficit finanszírozásáról van szó, hanem egyszerűen a kiadások fedezetének megteremtéséről, hiszen a bevételek és kiadások nincsenek olyan mértékben szinkronban. Ennek következtében tehát a kamatok nem fizetése abban a szent pillanatban megbénítaná a költségvetés működését.
Azt gondolom tehát: ezen az úton nem járhatunk. Más utakat és módokat kell választani arra, hogy ezt a bizonyos adósságszolgálati terhet csökkenteni lehessen. Úgy gondolom, alapvetően két út kínálkozik, ha ezt a bizonyos nem fizetést, mint reális alternatívát elvetjük. Az egyik ilyen út az infláció lenne. Nevezetesen lehetne azt mondani természetesen ezt pusztán egy elméleti lehetőségként vetem fel , hogy ez az államadósság valóban rendkívül nagy, de csak a jelenlegi nominális, névleges értéken számolva. Lehetne ezt az államadósságot inflációval elpusztítani, igen ám, csakhogy ez a gazdaság dezorganizálásával lenne egyenértékű. Nyilvánvalóan ez az út sem járható. Azt gondolom, senki sem választaná szívesen ezt. Éppen ellenkezőleg.
A másik megoldási lehetőség az infláció csökkentése, tudniillik, ha az inflációt csökkentjük, akkor az történik, hogy legalább a meglévő államadósság után fizetendő kamatok csökkennek. Elvileg egy olyan helyzet kialakulása lenne kívánatos, ahol ez a kamat minimálisra szorítható lenne, éppen azért, mert ha az infláció lemegy, akkor a kamatok is lemennek és ennek következtében ugyanakkora mennyiségű államadósságra számítva is sokkal kisebb mértékű kamatfizetési kötelezettségünk lenne.
Ilyen körülmények között érdekes tehát, hogy hogyan lehet elérni ezt az infláció nélküli, vagy az inflációt nagyon-nagyon alacsony szintre szorító állapotot. Nekem meggyőződésem, hogy pontosan ezt az irányt szolgálja a kormány stabilizációs intézkedéscsomagja. Tudniillik kérdés, hogy mitől van ma infláció. Az infláció elsősorban attól van, hogy a költségvetés rendszeresen túlköltekezik, és ez a túlköltekezés olyan mértékű, hogy a belföldi megtakarításokat teljes egészében felemésztve gyakorlatilag nem hagy lélegzetvételnyi lehetőséget a vállalkozói szektornak. Ha a vállalkozói szektor nem tud hitelhez jutni, akkor nyilvánvalóan nem fog tudni a növekedési lehetőségek tekintetében sem felmutatni semmit. Márpedig a gazdasági növekedés hölgyeim és uraim kizárólag egyetlen szektorból jöhet, ez pedig a vállalati szektor.
Amennyiben a lakosság belföldi megtakarításait teljes egészében megeszi a költségvetés, akkor egy klasszikus kiszorítási hatással állunk szemben. E kiszorító hatásnak két eredménye lehet. Egyik lehetőség a külföldi eladósodás, nevezetesen a vállalatok belföldi megtakarítások híján külföldi megtakarításokból próbálnak fejlődni. Ez az út azonban szintén nem nagyon járható, hiszen a külföldi adósságállományunk is nagyon magas szinten van. A másik lehetőség az lenne, hogy a költségvetési megtakarításokat fokozva, a költségvetési túlköltekezést csökkentve adunk lehetőséget arra, hogy a belföldi megtakarítások egyre nagyobb mértékben a vállalati szektort finanszírozzák.
Ez lenne az egyetlen lehetőség arra is, hogy a kamatok lemenjenek, mert jól tudjuk, hogy igazából nem önmagában az infláció, hanem a kamatok színvonala az, ami az államadósság terheinek csökkentését lehetővé teszi, vagy éppen hátráltatja. Ilyen szempontból tartom tehát nagyon fontosnak azt, hogy tetszik, nem tetszik, nincs más megoldás. A költségvetési egyensúlyt kell helyreállítani. Azt hiszem, a költségvetési egyensúly helyreállításában a kormány nagyon nagy lépést szándékozik tenni előre, hiszen itt igazából nem a központi költségvetés szűken vett egyensúlyáról van szó, hanem az egész államháztartás egyensúlyáról, amely államháztartásba a központi költségvetésen kívül decentralizált alapok, a társadalombiztosítási alapok, illetve a települési önkormányzatok költségvetése is beleszámít. Ennek a szélesebb értelemben vett államháztartásnak kell visszavonulni, levonulni a gazdasági szféráról annak érdekében, hogy a megtakarítások a vállalati szektorban maradhassanak.
Nos, ilyen körülmények között azt gondolom tehát, éppen az államadósság kezelése irányába tett lépés az, amikor a költségvetési kiadások csökkentése felől intézkedünk. Ez nagyon lényeges lépés! Azt gondolom, hogy Európa számára is példaadó mértékű lépés az, amit most a magyar kormány elhatározott, tudniillik ezek nélkül a lépések nélkül és a privatizációs bevételek bizonytalanságával együtt elképzelhető, hogy a költségvetési hiány ebben az évben meghaladná a nem bruttó hazai termék tíz százalékát. Ehelyett ezzel az intézkedéssorozattal ezt a bizonyos költségvetési hiányt a bruttó hazai termék 6-7 százaléka közötti tartományba tudjuk csökkenteni. Jövőre pedig, amennyiben ezek az intézkedések most már nem egy fél évre, hanem két fél évre, azaz egész évre tudják kifejteni hatásukat, úgy ennek a 170 milliárdnak a kétszerese, tehát legalább 340 milliárd költségvetési kiadásmegtakarítás révén olyan eredményeket tudunk elérni, amelyek lehetővé teszik, hogy a költségvetési deficitet lefaragjuk a bruttó hazai termék 5 százaléka alatti szintre.
(9.20)
És ez nagyon fontos, mert ez a szint most már nem tartalmazza a privatizációs bevételeket sem, amelyeket egyébként hogyha logikusan gondolkodunk nem is szabad beszámolni a központi költségvetésbe, hiszen ezek olyan egyszeri bevételt jelentenek, amelyek tőkejellegű bevételek; ezekkel szemben egyszeri, tőkejellegű kiadásoknak kellene állni.
Úgy gondolom tehát, Magyarország azzal, hogyha ezeket az intézkedéseket végrehajtja, akkor nagyon meg fogja tudni közelíteni azokat a maastrichti kritériumokat, amelyek megközelítése nélkül szó sem lehet arról, hölgyeim és uraim, hogy egyáltalán a siker reményében kopogtathassunk az Európai Unió ajtaján.
Ebből a szempontból szeretném elmondani azt is, hogy külföldi partnereim egyetlen fontos veszélyforrásra hívták föl a figyelmet; nevezetesen arra, hogy a költségvetési hiány csökkentése mellett különösen nagy hangsúlyt kell fektetni a privatizáció újraindítására, illetve felgyorsítására. Itt önkritikusan el kell ismerni, hogy az elmúlt kilenc hónapban nagyon kevés történt a privatizáció tekintetében. Ez persze részben nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a privatizáció úgynevezett könnyű szakasza már lezárult. Értem ezen azt, hogy Magyarországon a feldolgozóipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatások, a kereskedelem körülbelül 75-80 százaléka már a privátszférából származik. Következésképpen azokat a vállalatokat, amelyeket szakmai befektetőknek, intézményes befektetőknek viszonylag gyorsan el lehetett adni, ezt már a magyar gazdaságpolitika megtette. Ilyen körülmények között tehát most már a privatizációnak egy sokkal nehezebb, sokkal körülményesebb szakasza vár ránk, nevezetesen egyik oldalról a bankprivatizáció, másik oldalról pedig a nagy energiaszektor vállalatainak privatizációja, amely vállalatok privatizációja tekintetében kellene nagyon nagymértékben előremenni.
És itt szeretnék szintén egy nagyon egyértelmű megjegyzést tenni, hiszen ezt elmondtam vasárnap, a Magyarország-bemutatón is, több száz külföldi érdeklődő előtt. Kétségtelen tény, hogy a magyar költségvetés ez évi helyzetének stabilizálása szempontjából rendkívüli jelentősége van ennek a bizonyos 150 milliárdos költségvetési bevételnek, amit ugye tavaly a tisztelt Ház beírt a költségvetés bevételi oldalára. Még fontosabb azonban az, hogy ezeknek a vállalatoknak a privatizálását elsősorban két másik okból kifolyólag kellene minél sürgősebben elkezdeni.
Az egyik ok az, hogy ezek a vállalatok gyakorlatilag már felélték összes belső fejlesztési, felhalmozási tartalékaikat. Itt gondolok az Elektromos Művekre, Villamosművekre, gondolok a Kőolajipari Vállalatra, gázszolgáltatókra; gyakorlatilag mindenkire, aki ebben a szélesebb értelemben vett közüzemi szektorban tevékenykedik. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a privatizációnak olyan irányba kell fordulni, amely ezen vállalatok számára nem adósságjellegű friss tőkebevitelt jelent, aminek eredményeképpen ki tudják váltani a legdrágább hiteleket, illetve el tudnak indulni egy fenntartható növekedés útján.
A másik fontos szempont az, hogy ma Magyarországon valóban ezek a vállalatok kínálják a legfontosabb befektetési lehetőségeket a külföldi tőke számára. Gyakorlatilag amellett, hogy Magyarországon most már több mint 18 000 vegyesvállalat van, több mint 9 milliárd dollár külföldi működőtőke-befektetés ehhez még nyugodtan hozzáadhatunk másfél-két milliárd úgynevezett portfólióbefektetést, pénzügyi befektetést , de ez még mind nem elég ahhoz, hogy a magyar gazdaság elindulhasson annak a bizonyos fenntartható gazdasági növekedésnek az útján, amely gazdasági növekedésnek a másik oldalról éppen a költségvetési kiadások lefaragásával próbálunk helyet biztosítani. Egyik oldalról nyilvánvalóan az kedvező, hogy ezek a megtakarítások lehetőséget teremtenek a növekedésre, másik oldalról nyilvánvaló, hogy ezt a növekedést ki kell használni. És ezt a növekedést csak akkor lehet kihasználni, hogyha nem pusztán hitelek felhasználásával lehet ezt a növekedést beindítani.
Nos, erre szolgálna pontosan a privatizáció, amely privatizáció úgy gondolom nem egyszerűen ennek a 150 milliárdos bevételnek az elérését tenné lehetővé, hanem ennek többszöröse értékű működőtőke-befektetést eredményezne a szóban forgó szektorokban. Ilyen körülmények között a kormánynak most a stabilizációs intézkedések meghozatala és az Országgyűlés általi elfogadása mellett valóban az egyik legfontosabb feladata a privatizáció, amelyre ha úgy tetszik mindannyiunk figyelmét szeretném fölhívni.
Röviden még arról szeretnék beszélni ami szintén nagyon nagy vita tárgya , hogy vajon ez az intézkedéscsomag, ami most a tisztelt Ház előtt van, vajon mennyire növekedésbarát. Hát egyrészt látható, hogy önmagában az is a növekedést szolgálja, ha alacsonyabb a költségvetési deficit, mert kisebb költségvetési deficit esetén, minden egyéb tényezőt változatlannak feltételezve, a megtakarítások egyre nagyobb hányada csatornázható át a vállalati szektorba, amely vállalati szektor ezeket felhasználva nagyobb növekedési potenciállal fog tudni fejlődni.
Más oldalról viszont azt is fontosnak tartom, hogy a monetáris intézkedések is nem pusztán megszorító jellegűek elsősorban pénzügyi megszorító jellegűek , hanem a másik oldalról igenis ugyanazok az intézkedések s nem más intézkedések, hanem ugyanazok az intézkedések növekedésösztönző jellegűek is. Az már közhely ezt nem nagyon érdemes bizonygatni , hogy a leértékelés önmagában miért növeli az exportot. Hiszen itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy az exportáló vállalatok forintban számolva, a leértékelés mértékével arányos bevételnövekedést tudnak realizálni.
Nyilvánvaló, ennek egy részét elviszi az importköltségek növekedése, de tudjuk jól, hogy ez csak abban az esetben viszi el igazán a bevételi oldalon szerzett előnyöket, ha és amennyiben az importköltségek ugyanolyan mértékben növekednek, mint amilyen mértékben a leértékelésből ez egy az egyben következhetne. Vagyis abban az esetben tevődik át egy az egyben inflációba a leértékelés importoldali hatása, ha és amennyiben a belföldi keresletet nem lehet korlátozni.
Márpedig a kormány csomagjának igenis integráns része az is, hogy a belföldi keresletet korlátozni tartjuk szükségesnek.
Korlátozni tartjuk szükségesnek éppen azért, hogy az erőforrások a belföldi szektorokból inkább azokba a növekedési potenciállal bíró ágazatokba menjenek, amelyek igenis ki tudják használni ezt a nyugat-európai, amerikai konjunktúrát, aminek eredményeképpen sokkal nagyobb export bonyolítható le, mint amekkorát korábban feltételezni lehetett.
A másik oldalról nagyon fontos az is, hogy bejelentettünk két olyan monetáris lépést, amely mind a kettő növekedésbarát és egyszerre infláció-fékező. Az egyik a vámpótlék, a másik pedig a csúszó leértékelő árfolyam-politika. A vámpótlék abból a szempontból fontos, hogy a vámpótlék bevezetésével gyakorlatilag az elkövetkezendő két évre egy előre jól kiszámítható és kalkulálható versenyelőnyt biztosítottunk azoknak a hazai termelőágazatoknak, amelyek akár a hazai piacra, akár exportra termelnek, az importtal szemben. Ez a védelem természetesen nem fog örökké tartani, és ez nagyon fontos abból a szempontból, hogy nem egy befelé forduló, protekcionista gazdaságpolitikáról van szó, hanem egy ideiglenes többlet-vámvédelemről, amely lehetővé teszi, hogy azok az iparágak ez alatt a két év alatt megerősödjenek, amelyek után az újra ránkzúduló liberalizált importversenyben most már helyt tudnak állni mind a belföldi piacon, mind pedig az exportpiacon.
A másik oldalról ugyanilyen jelentősége van ennek a bizonyos előre bejelentett csúszó leértékelő árfolyam-politikának, ami persze formálisan nem nagyon különbözik a korábbiaktól, hiszen korábban is azt tette a Magyar Nemzeti Bank, hogy időről időre kis lépésekben leértékelt.
(9.30)
Mégis nagyon fontos szerepe van annak, hogy most előre kiszámítható, milyen mértékben fogja a Nemzeti Bank változtatni a magyar forint árfolyamát. Ez legalább három szempontból lényeges.
Az egyik szempont az, hogy maguknak a vállalatoknak a számára kalkulálhatóvá teszi az exportjövedelmeket és az importköltségeket. Ezek, ugye, nagyon nehezen kalkulálhatók olyankor, amikor ilyen derült égből villámcsapás jelleggel következnek be ezek a leértékelések. Tehát nyilvánvalóan növekedésbarát minden olyan lépés, amely ilyen szempontból kiszámíthatóvá teszi az infláció alakulását.
Még fontosabb azonban az, hogy ezzel a csúszó leértékelő, előre bejelentett mértékű árfolyam-politikával a kormány egyúttal egy maximumot vállalt az infláció növekedése felé. Ez még inkább fontos, mert ha az infláció maximumát ezzel gyakorlatilag megállapítottuk hiszen ha az infláció ennél nagyobb lenne, akkor nem lehetne fenntartani ezt a csúszó leértékelő árfolyam-politikát , ennek következtében tehát gyakorlatilag minden erőnkkel azon kell lenni, hogy ne engedjük el a belföldi pénzügyi folyamatokat olyan irányba, hogy ennél nagyobb inflációt kelljen elszenvedni.
Végül harmadikként azt is szeretném megemlíteni, hogy gyakorlatilag megszűnt a devizaspekuláció Magyarországon. Korábban sokszor beszéltünk arról, hogy ki nyert, ki vesztett ezeken a bizonyos tranzakciókon. Most azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag, miután kiszámíthatóvá váltak az árfolyamok, ezért teljesen fölösleges még a fedezeti ügyletek megkötése is, mert pontosan lehet tudni, hogy mondjuk, augusztus 28-án milyen lesz az árfolyam természetesen a keresztárfolyamok változásait, a dollár, jen, márka egymáshoz viszonyított árfolyamváltozásait nem számítva. De a vállalataink már annyira felkészültek, hogy az ezekből a keresztárfolyam-mozgásokból fakadó kockázatokat kezelni tudják. A nagy kérdés mindig az volt, hogy a forint elleni spekulációt hogyan lehet kivédeni, és hogyan lehet a devizabevételek reálértékét ilyen szempontból megvédeni.
Úgy gondolom tehát, hogy gyakorlatilag ennek a március 12-ei intézkedéscsomagnak a kialakításával pontosan az történik, hogy egyszerre teszünk a stabilizáció irányában lépéseket, és egyszerre teszünk részben ugyanezekkel az intézkedésekkel, részben másokkal egy olyan lépéssorozatot, amely valóban a fenntartható gazdasági növekedésnek teremti meg az alapjait.
Itt szeretnék mindössze két percben szólni arról, hogy mi lesz ennek a vége. Mert ugye, sokan kérdezik azt, hogy jó, jó, most ezeket az intézkedéseket megtesszük, de mi a biztosíték arra, hogy az ország valóban elindul a kibontakozás útján. Én azt gondolom, hogy a kibontakozás útja egyedül a növekedés, a fenntartható gazdasági növekedés útja lehet. Ugyanis azt tudja mindenki, hogy ha és amennyiben az infláció lemegy, a kamatok lemennek, netán a költségvetési adósság után fizetendő kamat kicsi is lesz, akkor is legalább törleszteni kell azt az adósságot. Most, ilyen körülmények között nyilvánvalóan ez a törlesztés is egy teher. Ezt a törlesztést meg lehet oldani természetesen úgy, hogy újabb hiteleket veszek föl, aminek nyilvánvalóan az az eredménye, hogy a kamatfizetési kötelezettség végső soron nem csökken, ha és amennyiben az inflációt most figyelmen kívül hagyjuk.
Magát az adósságállományt kicsivé tenni egyetlen dologgal lehet. Azzal, hogyha a belföldi jövedelmekhez képest ez az államadósság relatíve egyre kisebb mértékűvé válik. Tehát egyfajta "előremenekülő" gazdaságpolitikáról van szó. Növekedni kell annak érdekében, hogy ez az államadósság amelyet nem lehet soha visszafizetni, hölgyeim és uraim, de nem is kell! relatíve egyre kisebb súllyal szerepeljen részben a magyar bruttó hazai termékben, részben pedig az ennek százalékában jól, rosszul, de valahogy meghatározott magyar költségvetésben és államháztartásban.
Ilyen körülmények között tehát azt gondolom, ha most egy pillanatra félretéve azokat az egyébként meglévő politikai és egyéb ellentéteket, amelyek természetesen kifejezik a társadalom érdektagoltságát is végiggondoljuk szakmai alapokon, hogy ez az intézkedéscsomag akár tulajdonképpen egy nemzeti növekedési programnak is megágyazhat, akkor úgy gondolom, hogy sokkal közelebb fogunk járni annak megértéséhez, hogy most valóban egy olyan jövőt tudunk az ország számára megteremteni, amely akár az elkövetkezendő évtizedben egy nagyon magas gazdasági növekedést is tudna eredményezni; egy olyan magas gazdasági növekedést, amivel meg tudnánk közelíteni a nyugat-európai országok színvonalát, és akkor már nem pusztán szegény rokonként, rászorulva mások támogatására, tudnánk belépni az európai országok közösségébe, hanem tényleg olyan egyenrangú partnerként, amely nem azért egyenrangú partner, mert így mondják, hanem mert az ő exporttermékei, az ő gazdasága nélkülözhetetlen, integráns részévé vált ennek a közösségnek.
Köszönöm a türelmüket. (Taps a bal oldalon.)