Gaál Gyula (SZDSZ)

1995. április 24.

GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök Asszony! Hölgyeim és Uraim! A március 12-ei kormányhatározat napja óta nagyon sok félreértés kapott nyilvánosságot. Ezek közül a félreértések közül bevezető gondolatomban egyet szeretnék kiemelni, nevezetesen azt, hogy akkor a kritikák erősen, erős hangon fogalmazódtak meg az ellen, hogy a kormány úgymond puccsszerűen eldöntött igen fontos és lényeges, a társadalom egészét érintő kérdéseket. Sőt itt a parlamentben olyan felszólalás is elhangzott egy ellenzéki párt frakcióvezető-helyettese részéről, hogy az a döntés, amit a kormány március 12-én hozott meg, felülmúl minden, a régi pártállami időkben született döntést is a maga rosszaságával és antidemokratizmusával.

(12.20)

Most, a mai napon láthatjuk meg és értheti meg mindenki, aki idáig esetleg ugyanennek a félreértésnek az áldozata volt, hogy erről szó sincs. A kormány nem döntött el olyan kérdéseket, amelyek nem tartoznak a hatáskörébe. A kormány egyetlenegy dolgot döntött el március 12-én: azt, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben döntési jogosítványai vannak, hogyan fog lépni, s azokban a kérdésekben, amelyekben a parlamentet illeti meg a döntési jog, milyen javaslatot fog a parlament elé terjeszteni.

Az a vita tehát, amit akkor nagyon sokan hiányoltak, éppen itt, a mai napon kezdődhet el a parlamentben, és éppen ezért éreztem egy kicsit furcsának, hogy jó két órán keresztül az érvek nagy része éppen arra vonatkozott, hogy miért nem lehet itt a parlamentben tárgyalni ezeket a javaslatokat. Azt gondolom, annak az igénynek, hogy a parlament döntsön ezekben a fontos kérdésekben, éppen ezzel az előterjesztéssel tesz eleget a kormány, és éppen az önök közreműködését kéri ahhoz, hogy ez a javaslat a tárgyalások eredményeképpen valóban olyan törvényhez vezessen, amely mögé talán valamiféle konszenzus vagy egyetértés is felsorakoztatható.

Azt gondolom, ha azt a kérdést vetjük fel és túl nagy teret szentelünk neki, hogy hány törvény módosítható egy ilyen törvénycsomagban, nagyon nehéz helyzetbe hozzuk a mindenkori kormányokat a mindenkori költségvetésük megalkotásakor, hiszen törvényi kötelezettségük, hogy minden olyan javaslatot benyújtsanak a költségvetéssel és pótköltségvetéssel együtt, amelyek a bevételi és kiadási előirányzatokat megalapozzák.

A mondandóm további részében a következő kérdésekre szeretnék kitérni:

Először is arra, hogy szükség van-e erre a stabilizációs csomagra; s ha igen, akkor van-e a stabilizációnak valamilyen másik útja, azaz vannak-e egyéb mozgósítható források az egyensúlyhiány átmeneti finanszírozására. Persze külön alkérdése a dolognak, mit jelent az, hogy átmeneti, s mióta vagyunk átmeneti korszakban ebből a szempontból is.

Végül szeretném érinteni azt a kérdést is, hogy mi a gazdaságpolitikai csomag filozófiája, mi az a mögöttes gazdaságpolitikai szándék, ami egységes egésszé képes gyúrni ezeket a javaslatokat.

Azt a kérdést, hogy szükség van-e stabilizációs csomagra, végül is könnyen elintézhetnénk azzal, hogy ez a stabilizációs csomag nem más, mint egy pótköltségvetés; azaz a már benyújtott pótköltségvetési törvény új bevételi és kiadási előirányzatait megalapozó törvényi háttér. Ezekben a javaslatokban foglalja össze a kormány azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megvalósíthatóak legyenek az új előirányzatok. Hogy ilyen kiigazító lépésekre szükség lesz, már Békesi pénzügyminiszter úr jelezte a költségvetési törvény novemberi expozéja során, és az ellenzéki hozzászólások közös nevezője is leginkább a pótköltségvetés előrevetítésében határozható meg; igaz persze csak zárójelben jegyzem meg , hogy ők a minden területen történő többletkiadások igénylése mellett jósolták meg a hiány tarthatatlanságát. Ezt a stabilizációs csomagot azonban mégsem a költségvetési törvényben elfogadott 283 milliárd forintos hiány veszélyeztetettsége indokolja, hanem az, hogy ezt a hiányt, a hiány mértékét jelentősen csökkenteni kell. A kérdés tehát úgy hangzik, hogy indokolt-e a hiány csökkentése.

A költségvetési hiány vajon valóban a legnagyobb gondja-e a magyar gazdaságnak? Erre a kérdésre különböző válaszok születnek a különböző szakmai és politikai körökben. Az egyik oldalon nagyon erőteljesen és egyértelműen fogalmazódik meg az az igény a legkülönbözőbb körökben , hogy az állami túlfogyasztást, az állami újraelosztás mértékét csökkenteni kell. A másik oldalon ugyanakkor azt az érvet tudják felsorakoztatni, hogy a költségvetési hiányt elsősorban nem a költségvetés túlterjeszkedése okozza, hanem a jövedelemtermelő képesség gyengesége; azaz az a tény, hogy a költségvetés elsődleges egyenlege tehát az adósságszolgálat nélkül számított egyenlege egyensúlyt mutat. Ez azt jelenti, hogy nem az állami kiadások lefaragásával lehet ellensúlyozni a versenyszféra elégtelen jövedelemtermelését.

Az elmúlt évek költségvetési gyakorlatát, úgy gondolom, kimondatlanul, de mégiscsak ez az utóbbi szemlélet hatotta át; legalábbis félig, mert a költségvetési kiadások reformját valóban rendre elhalasztotta a kormányzat, bár meg kell jegyezzem, hogy a gazdasági növekedés érdekében elég kevés dolog történt. Az eredmény meglett: az egyensúlyhiány minden korábbi elképzelést felülmúló mértéke, úgy, hogy a világgazdasági konjunktúrára rákapaszkodó gazdasági növekedés ma nem képes a lyukakat betömni. Márpedig nyilvánvaló, hogy a hiányokat valamilyen módon el kell tüntetni; a kifizetendő pénzeket azokat, amelyeknek a folyósítására nagyon indokolt és jól alátámasztott érveket szoktunk hallani valahonnan elő kell teremteni.

Mégis, milyen megoldások között válogathat egy kormányzat, amikor az állami feladatokhoz kapcsolódóan a forrásokat biztosítania kell? Az egyik kézenfekvő megoldás a pénzteremtés, a bankópréshez való folyamodás. Szerencsére egy fejlett gazdaságú országban s ami a gazdasági jogrendszerünket illeti, azért okkal mondhatjuk azt, hogy e tekintetben a fejlett gazdaságú országok közé tartozunk erre igen kevés a lehetőség, igen korlátozottak az eszközei a kormányzatnak arra, hogy pótlólagos pénzteremtéssel pótolja a hiányokat és fizesse ki a számláit. Ha erre nincs lehetőség, akkor nem marad más hátra, mint hogy más jövedelemtulajdonosoktól kell az őáltaluk megtakarított jövedelmet valamilyen módon bevonni a közkiadások finanszírozásába. Milyen más jövedelemtulajdonosok jöhetnek számításba? Természetesen a lakosság mint végső jövedelemtulajdonos, a vállalkozói kör, illetve a külföldi megtakarítók.

Én úgy ítélem meg, hogy a kormány a gazdasági növekedést szolgáló egyetlen lehetséges megoldást választotta; azaz elsősorban is elutasít minden olyan fölvetést, amely a megoldást az adósságterhek nemvállalásában látja. Nyilvánvalóan ez lenne az egyik lehetséges logikailag lehetséges megoldás, hogy bizonyos kiadásokat, amelyek adósságtörlesztést jelentenek, nem vállal a kormányzat, s nem fizetné azokat. Ahogy erre már a múltkori politikai vitában az SZDSZ vezérszónoka is utalt, a valódi sokkterápiát ez jelentené a magyar gazdaságnak. Egy olyan helyzetben, amikor az export képtelen fedezni a folyó termeléshez, a gazdaság folyó működéséhez szükséges importokat, akkor minden ilyen típusú megoldás a gazdaság azonnali összecsuklásához vezethetne, és pótlólagosan lényegesen nagyobb terheket jelentene a lakosság számára, mint egy stabilizációt célzó intézkedéssorozat.

Elutasítja ugyanúgy a kormány ahogy az előbbiekben utaltam rá a pénzteremtés technikáját, és vállalja azokat a törvényi kötöttségeket, amelyek e tekintetben őt korlátozzák. Nyilvánvaló, hogy gazdaságpolitikai értelemben is érdeke, hogy ezt tegye. Nem véletlenül születtek erre jogszabályi, törvényi korlátozások sem, hiszen a legnagyobb veszélyt egy ilyen megoldás során az infláció jelentené, s azt gondolom, hogy az infláció az, amivel szemben a leginkább védtelen és a leginkább kiszolgáltatott a lakosság jelentős köre, amelynek nem áll módjában jövedelmeiben ellentételezni az inflációt; nem áll módjában olyan tevékenységeket folytatni és bevételeit olyan módon alakítani, hogy az az inflációs veszteségeket korrigálja.

(12.30)

Végezetül természetesen a vállalkozói kört is kiszámíthatatlan gazdasági feltételek közé szorítaná egy gyorsuló mértékű és korlátok közé nem szorított infláció.

A harmadik megoldás, amelyre tehát a kormány vállalkozik és amelyet egyedül a gazdaság növekedését szolgáló lehetséges megoldásnak neveztem, a hitelfelvétel révén történő finanszírozás. Csakhogy ennek van egy lényeges nehézsége, nevezetesen az, hogy lennie kell valakinek, aki hitelt hajlandó kölcsönadni az állam számára.

Az előbb felsorolt jövedelemtulajdonosok közül vegyük először a lakosságot. Nyilvánvaló, hogy a lakosság mint végső jövedelemtulajdonos rendszerint megtakarít, a normális gazdálkodói tevékenységéhez, életformájához tartozik, hogy megtakarításokat végez, és rendszerint kevesebb hitelt vesz igénybe, mint amennyi megtakarítást felhalmoz a bankrendszerben.

Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy az elmúlt időszakban ez a lakossági megtakarító hajlandóság vagy képesség jelentős mértékben csökkent. Az idén például, az év első negyedében meg sem közelíti az államháztartás hiányát. Azt a lyukat tehát, amelyet az államháztartás finanszírozási igénye jelent, nem lehetséges hazai belföldi lakossági megtakarításokkal betömni.

A másik lehetséges jövedelemtulajdonos kör a vállalkozók köre. De hát éppen erről van szó: ha gazdasági növekedést akarunk és feltételezünk, akkor azt is tudomásul kell venni, hogy egy ilyen helyzetben levő vállalati kör nettó hitelfelvevő, nem pedig megtakarító. Ahhoz, hogy a vállalati körben fejlesztéseket lehessen finanszírozni, ahhoz, hogy a jövő beruházásait lehessen végezni és egy növekedési pályát lehessen bejárni a vállalati szektorban, ahhoz bizony a vállalatok hitelfelvételi többletére van szükség. A gazdaság pangását és dekonjunktúráját, visszaesését mutatná az a tény, ha a vállalkozói kör nettó megtakarító lenne, több pénzt helyezne el a bankban, mint amennyit bevon a saját üzleti tevékenységébe. Nyilvánvalóan az az érdekünk, hogy a vállalati kör többlethitel-forrásokhoz jusson hozzá, nem pedig az az érdekünk, hogy a rendelkezésére álló forrásokat is elszívja az állam.

Ma mégis az a helyzet, hogy még a költségvetési kiadások finanszírozására sincsen elegendő lakossági megtakarítás. Tehát mindenképpen más jövedelemtulajdonosokhoz kell fordulni, külföldi hiteleket kell felvenni ebben a helyzetben. Ezt részint megteszi a vállalati kör, amelynek közvetlen külföldi hitelfelvételi lehetősége bővül, és ez is egy lehetőség számukra, hogy hozzájussanak fejlesztési forrásaikhoz, részint természetesen megteszi az állam, illetve az állam nevében a Magyar Nemzeti Bank is.

Mindamellett és mindebből következik: alapvető érdekünk, gazdaságpolitikai célunk az, hogy az államháztartás hiteligénye a lehető legcsekélyebb legyen. Nyilvánvaló, ha a belföldi kölcsönt nyújtók nem elégségesek és nem tudnak felmutatni elegendő kölcsönt, ha az elmúlt hónapok, évek eseményei után a külföldi hitelezők alaposabban megnézik, hogy hová helyezik ki a pénzüket, kinek adnak kölcsönt és kinek nem, akkor egyszerűen nincsen más választási lehetőségük a gazdaságpolitikáért felelősöknek, mint az, hogy minden lehetséges eszközzel minimalizálják az államháztartás hiteligényét.

Ez azonban nemcsak egy elvont szükséglet. A praktikus kényszeren kívül van gazdaságpolitikai értelme is. Nevezetesen az, hogy ez a magatartás az egyetlen olyan magatartás, amely lélegzetet enged a vállalati, vállalkozói körnek ahhoz, hogy valóban stabilizálni tudja a saját tevékenységét, és valóban hosszabb távú fenntartható növekedést alapozzon meg.

Az elmondottak alapján bármilyen kiábrándító is, nem hihetünk azoknak a csodadoktoroknak, akik azt sugallják, hogy a stabilizációval és a gazdasági növekedés megalapozásával járó terheket bárki másra lehetne hárítani, akár külföldre vagy akár csak a jövő esetleges reményeink szerint gazdagabb generációira lehetne továbbhárítani.

Az alternatív megoldást ajánlók javaslatainak legnagyobb hiányossága éppen az, hogy alternatív pénzügyi forrásokat nem tudnak felmutatni sem hazai megtakarítások terén, sem pedig a nemzetközi hitelpiacokon. S ez a terület az, ahol lépéskényszerben van a gazdaságpolitika.

Mi a csomag gazdaságpolitikai tartalma, és mégis milyen lehetséges kiutat mutat ebben a helyzetben? Sokan felvetették azt, mint esetleges lehetséges más megoldást, hogy a kormánynak a feketegazdasággal szemben kellett volna határozottabban fellépnie, s akkor elkerülhető lett volna, hogy végső soron a lakosságra hárítsa a terheket. Hiszen a feketegazdaságban nagyon nagy számjegyekkel jelezhető jövedelmek vannak kint.

Szeretném azt hangsúlyozni, hogy a kormány egyrészt eltökélt a tekintetben, hogy a feketegazdasággal szemben is fellép, másrészt nyilvánvalóan lényegesen nehezebb dolog nem látható és nem megfogható jövedelmeket integrálni a gazdaságba, harmadrészt úgy integrálni a gazdaság legális szektorába ezeket, hogy ne tegye tönkre ezeket a gazdasági tevékenységeket, hanem valóban megmaradó és továbbélő gazdasági tevékenységek legyenek.

Mindamellett a kormány benyújtott gazdasági csomagja elvszerű akkor, amikor minden jövedelemtulajdonos csoportot érintő korlátozásokat irányoz elő, minden területen vállalja azt, hogy szembenéz a megfelelő érdekcsoportokkal. Hiszen minden területen vannak jogos érvek a tekintetben, hogy miért igaz úgy általában, hogy korlátozni kell, miért igaz úgy általában, hogy stabilizálni kell a gazdaságot, csak éppen az én területemen nem szabad, mert hiszen az komoly problémákhoz vezet.

A kormány mindezeket a konfliktusokat felvállalva egységes volt a tekintetben, hogy mindenhol érvényesíti a szigorú gazdálkodás követelményeit. Így például fellép az állami közigazgatási és központi költségvetési szervek túlköltekezésével szemben is. Csak szeretném jelezni, e területen az APEH-nek és a VPOP-nek éppen a feketegazdasággal szembeni hatékonyabb fellépése érdekében adott kiegészítő támogatás ellenére is tízmilliárd forintos nagyságrendű megtakarítást irányoz elő, ami összegszerűen magasabb, mint a családi pótléknál tervezett megtakarítás. Ugyanakkor erről sokkal kevesebbet szoktunk beszélni. Általában elkerüli a figyelmet az, hogy saját magán kezdte meg az államigazgatás a takarékosságot.

Természetesen kikerülhetetlenül érinti a lakosságot a megszorító intézkedések jelentős része. Ugyanakkor a vállalati szektornak próbálja megadni a növekedési többletlehetőségeket. Ez illeszkedik abba a kormányzati gazdaságpolitikába, amely már tavaly ősz óta megfigyelhető volt. Ennek során csökkentették a társasági adót, eltörölték a minimáladót, eltörölték a forrásadót, bevezették az átalányadót mint az egyéni vállalkozások egy új és kedvezőbb adózási lehetőségét , új befektetési kedvezményeket teremtettek, az önkéntes biztosítópénztáraknak soha nem látott kedvezmény nyújtásával adnak lehetőséget arra, hogy jelentősebb tőkéket gyűjtsenek össze és intézményi befektetőként megjelenhessenek a gazdaságban.

Mindez azt jelenti-e utolsó felvetésem , hogy maradéktalanul támogatja-e az SZDSZ képviselőcsoportja a benyújtott csomagot? Azt kell mondanom, hogy nem. Vannak olyan pontok, amelyekben az SZDSZ képviselőcsoportja is kezdeményezni és természetesen a Ház előtt lefolytatni kíván megbeszéléseket, vitákat.

Mindenekelőtt azt szeretnénk kezdeményezni, hogy a kétharmados többséget igénylő módosítások tekintetében tartsunk hatpárti egyeztetéseket. Ne a két kormánypárt többsége döntse el kizárólag, hogy mi legyen a parlament döntése ezekben a kérdésekben. A javaslatot több olyan kérdésben is érdemes újragondolni, amelyek a gazdasági élet kiszámíthatóságát, tervezhetőségét, az önkormányzatok tekintetében az előrelátható tervezhetőséget, biztonságot szolgálják, vagy éppen a szerencsejátékok területén az állami monopóliumok kérdésének felvetését.

(12.40)

Azt kérem tehát visszakanyarodva a legelső megjegyzésemhez , hogy ne ügyrendi vitákra használjuk fel ezt a lehetőséget a parlament előtt, hanem arra, hogy együtt a viták során kiérlelt és talán közösen jobban vállalható döntéseket hozzunk. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a bal oldalon.)