Pokorni Zoltán (Fidesz)

1995. április 25.

POKORNI ZOLTÁN, a Fiatal Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Mielőtt a harmadik témakörhöz, azon belül is alapvetően az oktatáshoz hozzászólnék, egy kötelességemnek kell eleget tennem. Ez pedig az, hogy mind Selmeczi Gabriella és ha megengedi , mind a pénzügyminiszter úr nevében elnézést kérnék a burundi felsőoktatástól, illetve Burunditól. A magyar parlamentben egy országot emlegetni, amelyik nyilván értő módon figyeli a különböző parlamenti vitákat és az esetleges rá vonatkozó kijelentéseket... félreérthetik a parlamentben esetleg elhangzó vicceket és tréfákat. Annyit ehhez, hogy senki sem gondolja természetesen, hogy Burundiban embert esznek, ez pusztán egy szóvicc volt bár, ahogy a tapsból hallottuk, sikeres. És senki sem gondolhatja komolyan, hogy Burundinak nincs felsőoktatása, mert mint azt egy hírlapi tudósításból vagy sajtónyilatkozatból megtudtuk Burundinak három egyeteme is van, és igen jól prosperáló felsőoktatást tudhat a magáénak. Ennyit erről.

Alapvetően az oktatáshoz szeretnék hozzászólni, és azon belül is a felsőoktatást érintő egyetlen paragrafushoz ám szabaddemokrata képviselőtársam, Horn Gábor szavai arra inspirálnak, hogy a közoktatással kapcsolatos intézkedések egy részére is vessünk néhány pillantást.

Horn Gábor azt mondta, milyen kivételesen jó helyzetben van a közoktatás, hiszen ez talán az egyetlen nagy, jelentős intézményhálózat és szféra, amit nem érintenek most a kormányzat által elhatározott megszorító intézkedések. Ez az embernek eszébe juttat egy régi viccet, ami ha jól emlékszem Lenin elvtárssal kezdődött. Egy idős tanárnő nyugdíjas éveiben még meghatódva emlékszik vissza arra, hogy Lenin, dolgozószobájában ülve, tanúja lehetett annak a felemelő pillanatnak, amikor a gyerekek bedobták egy labdával Lenin elvtárs ablakát, Lenin elvtárs pedig fölkapta a labdát, a bicskájával négy ízre vágta, noha mondja a tanárnő könnyekig meghatva lövethetett is volna.

Egy kicsit ez a helyzet, amikor szabaddemokrata képviselőtársunk megdicséri a kormányt azért, hogy a közoktatástól közvetlenül nem von el, a közoktatási intézményeket közvetlenül nem kényszeríti körzetesítésre, csak mindezt a közalkalmazotti törvény módosításával, illetve az önkormányzatok finanszírozási szabályainak a megváltoztatásával, megszigorításával kényszeríti ki. Nem lövet tehát, csak négyfelé vágja ezt az intézményrendszert. Ez kétségtelenül pozitívuma, mert megtehette volna azt is ahogyan az egészségüggyel vagy a szociális ellátó rendszerrel kapcsolatban ezt az előbb elhangzott mind kormánypárti, mind ellenzéki aggodalmak ki is fejezték.

Ha feltételezzük és miért ne tennénk? , hogy a kormányzati apparátus az elmúlt másfél hónapban erejét megfeszítve azzal volt elfoglalva, hogy a Bokros-csomag paragrafusokba öntessék, ehhez képest a felsőoktatásról szóló egyetlenegy paragrafus, bizony, gyengécske eredmény. Úgy tűnik, hogy vajúdtak a hegyek: az oktatók tiltakozó nagygyűléseket szerveztek, a diákok sztrájkot hirdettek, illetve tüntetést szerveztek és ez az egyetlenegy paragrafus arról szól, hogy '95-ben be kívánja vezetni a kormány az egységes és kötelező tandíjat a felsőoktatási intézményekben, illetve fölfüggeszti a hallgatói hitel kidolgozása érdekében folyó munkákat mint a tandíj bevezetésének feltételét, a felsőoktatási törvényből ezt a passzust kihúzni javasolja.

Hogy a Horn-kabinet, a különböző várakozásokkal ellentétben, sokkal inkább a törvényi kötelezettségek határidőinek elmulasztására tett javaslatot az elmúlt kilenc hónap alatt, semmint ezeknek a törvényi kötelezettségeknek a betartására, jól láthatjuk az oktatásügy területén. Összesen hat törvény szabta határidő eltolását, módosítását kérte a kormánypárti frakciótól megszavazni és ezt meg is tették a frakciók. A másik ilyen szemléletes példa, hogy az elmúlt kilenc hónapban, az emlékezetes Jánosi-botrány óta csak néhány napra volt teljes a Művelődési Minisztérium államtitkári gárdája. A harmadik dolog, ami talán jól mutatja a helyzetet, hogy a sokat vitatott tandíjügyben az elmúlt kilenc hónap során nyolc, egymással ellentétben álló kormányzati álláspont látott napvilágot.

A tandíj rendszere, illetve a hallgatói juttatások és szolgáltatások rendszerének megváltoztatása alapvető kérdés, és nem véletlenül áll a különböző viták kereszttüzében. Alapvető kérdés, mert a tandíj, illetve a hallgatói juttatások rendszerének a megváltoztatása érinti, megváltoztatja, meghatározza a felsőoktatáshoz való hozzáférés esélyeit. Annak a kérdése tehát a tandíj kérdése, hogy a magyar felsőoktatás egy-egy generáció számára nagyobb lehetőséget nyújt-e a felemelkedésre, nagyobb lehetőséget nyújt-e a felemelkedés által elérhető polgári létre, vagy pedig továbbra is sőt, a továbbiakban még inkább egy szűk elit újratermelését fogja célozni, és semmi mást.

Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 21. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányára. Ezt az egyezségokmányt az 1976. évi 9. törvényerejű rendelet hirdette ki hazánkban, annak 13. cikke (2) bekezdésének c) pontjában kimondja: "A felsőoktatást, teljesen egyenlő feltételekkel, a képesség alapján, mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni minden meglévő eszközzel, különösen az ingyenes oktatás fokozatos bevezetése útján." Nehezen értelmezhető az ingyenesség fokozatos bevezetése irányába tett lépésként az általános tandíj bevezetése.

Ez egy olyan probléma ha úgy tetszik: jogi probléma , aminek a feloldására mindenképpen törekedni kell azoknak is, akik a tandíjnak valamilyen típusú bevezetését elfogadhatónak tartják és ezek közé tartozom én , és azoknak is, akik a tandíjat most, 1995 szeptemberéből kívánják azonnal bevezetni. Álláspontom szerint a tandíj csak abban az esetben fogadható el, ha az lehetővé teszi, hogy a felsőoktatás a képességek és a szorgalom alapján lényegesen többek számára váljon hozzáférhetővé. Ez az egyetlenegy legitimáció a tandíj bevezetése mögött, ha figyelembe vesszük az ENSZ ajánlását, és figyelembe vesszük azt, hogy ez lassan már húsz éve hazánkban a belső jog része.

A felsőoktatási tandíjnak az állami felsőoktatásban folyó alapképzésben három lehetséges célja mutatkozott az eddigi viták alapján:

Az egyik, amit itt hallottunk és alapvetően ez volt a kormánypárti képviselők érvelésének a magja is , hogy a tandíj többletforrást biztosíthat a felsőoktatáshoz, különösen a felsőoktatás fejlesztéséhez. Tudnunk kell azonban, hogy Magyarországon a felsőoktatási intézmények kifizetési oldalán 90 milliárd forint áll, ennyit költenek el egy évben a felsőoktatási intézmények különböző okok miatt. Ehhez képest a tandíj 1995-ös bevezetésétől remélt bevételi összeg egy évre számítva valamivel haladja csak meg az 1,5 milliárd forintot. Az idei, ettől remélt bevétel 6-700 millió forint között van. Elenyésző tehát a tandíj bevezetésétől remélt többletforrás a felsőoktatás finanszírozásának egészéhez. Az a remény, az az állítás, hogy azért van szükség a tandíj bevezetésére idén, mert csak ebből valósítható meg a felsőoktatási fejlesztés, szerintem nem felel meg a valóságnak.

(16.20)

A második szempont, amit a viták során hangoztatni szoktak, hogy a hallgatók érezzék a tandíj bevezetése után, hogy amit kapnak, az nem ingyen van tehát megrendelők; illetve az intézményekben tudatosuljon, hogy egy speciális szolgáltatást nyújtanak vagyis szolgáltatók.

Azonban azt kell lássuk, hogy az a 6500 dollár, amit valóban átlagosan ebben az országban egy felsőoktatásban részt vevő hallgatóra költenek Magyarországon , azaz 780 ezer forintot, ez összehasonlíthatatlanul magas összeg ahhoz képest, amit egy bármilyen magas tandíjbevételtől remélhet a felsőoktatási intézmények vezetője vagy akár a Pénzügyminisztérium. Tehát önmagában a tandíj bevezetése nem jelenti azt, hogy megjelenik, tudatosul a megrendelői szerep a hallgatókban, mert nagyságrendi különbség van a képzési költségek és a tandíjtól remélt éves forrás között.

A harmadik szempont, amit hangoztatunk vagy elhangzik a vitákban: azért kell tandíj Magyarországon, hogy a hallgatók a tanulmányaikat minél gyorsabban végezzék el, vagyis csökkenjen és ne nőjön az átlagos képzési idő. Ez az egyetlenegy szempont, ami szerintem elfogadható, akceptálható a tandíjvita során. De ez is csak akkor, hogyha figyelembe vesszük azt, hogy mekkora a képzési idő ma Magyarországon. Az átlagos képzési idő öt és fél év. Nyugat-Európa sok országában viszont azt látjuk, hogy nyolc évig járnak a felsőoktatásban részt vevő hallgatók egyetemre vagy főiskolára, de Finnországban vagy Amerika néhány államában 11 évet is elér a felsőoktatási átlagos képzési idő hossza.

Mi a különbség oka? Az, hogy ezekben az országokban egy nyitott, kreditrendszerű, átjárható felsőoktatás van, és ezzel összefügg sajnos az, hogy a hallgatók megnyújtják a tanulmányaikat. A tandíjnak tehát akkor van értelme, hogyha Magyarországon szintén egy nyitott, kreditrendszerrel működő, átjárható felsőoktatás van, és ekkor talán a legkevésbé rossz eszköz a tandíj alkalmazása, hogy ezzel párhuzamosan ne nyúljon meg az átlagos képzési idő, hanem a hallgatók a lehető leghatékonyabban, legütemesebben végezzék el a tanulmányaikat, és adjanak helyt azoknak, akik ma kiszorulnak a felsőoktatási intézmények kapuin kívülre akiknek a száma tavaly 50 ezer volt, és félő, hogy idén 60-65 ezer lesz a számuk. Hiszen tudnunk kell, hogy közel 105 ezer diák jelentkezett idén felsőoktatási intézménybe, és ezeknek alig egyharmadát fogják felvenni valamelyik intézménybe.

A tandíj így jelenthet költségmegtakarítást, ha figyelembe vesszük azt, hogyha nem nyújtják meg másfélszeresére-kétszeresére egy kreditrendszerű oktatásban a hallgatók a tanulmányi idejüket, ez a költségmegtakarítás a 780 ezer forint/fő/év, nem pedig az évi 20 ezer forintos tandíj ez lehet tehát az alapja. Azonban mindez csak akkor értelmes, hogyha valóban nyitott és kreditrendszerű a felsőoktatás. Mindez csak akkor értelmes, ha van fejlesztett felsőoktatás, ha létezik egy felsőoktatási fejlesztési törvény. Márpedig azt látjuk, hogy a kormány visszavonta a felsőoktatás fejlesztésére vonatkozó törvénnyel kapcsolatos javaslatait, sőt ma azon az állásponton van a kormánypárti képviselők nagy része, hogy a felsőoktatás fejlesztéséről nem is lehet törvényt alkotni, erre egyedül egy országgyűlési határozat alkalmas erre a formára. Elfelejtjük persze azt, hogy magát a fejlesztési törvényt mint technikát az előző ciklusban, a felsőoktatási törvény idején az MSZP képviselői a ma igazságügy-miniszteri posztot betöltő Vastagh Pál és az egykor volt, politikai államtitkári posztot betöltő Jánosi György javasolták.

Ők tehát akkor nem egészen két évvel ezelőtt azt gondolták, hogy a fejlesztésre törvény kell.

A ma kormányzó pártok a választási ígéreteik során azt gondolták, hogy a fejlesztésre törvényt kell alkotni. Ugyanezt tartalmazza a kormányprogram is, de ugyanezt tartalmazta még a március 12-én megszületett kormányhatározat is. Csak néhány hete derült ki, hogy nem modern jogelméletet tükröz az, hogyha a fejlesztésről törvényt akarunk hozni. Ma tehát az a helyzet, hogy szemben azzal, amit a kormány képviselői mondtak: tandíj csak fejlesztési törvénnyel együtt, mondta Kuncze Gábor, George Bush után szabadon, olvassátok le a számról, csak fejlesztési törvénnyel együtt lesz tandíj csak a tandíj marad, fejlesztési törvényről pedig szó sincs.

Egy országgyűlési határozat nem az a forma, ami pótolni tudja a fejlesztési törvény által várt célokat; nem felel meg annak jogilag, újból csak terveket, célokat tűz ki, nem pedig lép, intézkedik ezzel egy időben.

Az én véleményem az, hogy ha figyelembe akarjuk venni az ENSZ ajánlásait, ha figyelembe akarjuk venni a magyar jogrendbe beemelt szempontot, ha figyelembe akarjuk venni a magyar hallgatók vagy a hallgatói sorba még be sem léphetett állampolgárok érdekeit, akkor tudnunk kell azt, hogy a tandíj akkor morális, akkor erkölcsös és pénzügyileg is akkor éri meg , hogyha egy fejlesztési törvénnyel párosul. Önmagában csak a negatívumait látjuk, önmagában csak szembefordítja a hallgatókat egy modern felsőoktatást szolgáló fejlesztési programmal, politikával. Túl nagy az ár, amit ezért ez az ország fizet, mert nem a kormány fizeti meg az árat, nem a Pénzügyminisztérium, hanem az ország egésze.

Egyetlenegy utalás csak arra, ami az előbb ebben a teremben elhangzott: Magyarországon 135 ezer hallgató jár egyetemre. Emellett 58 500 foglalkoztatott van a felsőoktatási intézményekben, ezek közül 18 700 az oktató. Nem felel meg tehát az én matematikai ismereteimnek az, hogy egy oktatóra 1,52 hallgató jut, amit épp az előbb Horn Gábor képviselőtársam mondott. Lehet, hogy én rosszul osztom el a 135 ezret 57 ezerrel de lehet, hogy ő téved. Fontosnak tartom, hogy ezt hangsúlyozzuk. Természetesen nem jó ez az arány, de tudnunk kell, hogy ez az arány nem összehasonlítható a nyugat-európai vagy a tengerentúli egyetemekkel. Mást jelent a hallgató Magyarországon, mást jelent Németországban, Finnországban vagy Amerikában és mást jelent az oktató is. A legszebb arányúnak feltüntetett egy oktatóra jutó 40 hallgatót produkáló olasz felsőoktatási rendszerben csak a tudományos minősítéssel rendelkező oktatókat számítják be ennek az aránypárnak az osztójába. Tehát egy virtuális, nem létező aránypárhoz kívánja igazítani a magyar felsőoktatás oktató-hallgatói arányát az a kormányrendelet, amely ennek az elérését tűzi ki elérendő célnak. Nincs mihez hasonlítani. Ha az oktatókhoz arányított, egy tanulóra jutó hallgatott órát tanult órát tekintjük, akkor a magyar felsőoktatás terhelésében bőven eléri sőt hatékonyságában néhol meg is haladja a Nyugat-Európában ismertet vagy szokásosat.

Azt gondolom, hogy a kormánynak ma azt kell tennie, hogyha el akarja kerülni a mulasztásos törvénysértés lehetőségét márpedig ezt sajnos szinte lehetetlen lesz elkerülnie, hiszen április 30-áig kellett volna ide, elénk terjeszteni a felsőoktatás fejlesztéséről szóló törvény tervezetét, ezt nem tette meg, ezt nem függesztette föl, erre vonatkozó törvénymódosítást nem nyújtott elénk, ezt nem pótolja az az országgyűlési határozat, amely a felsőoktatás fejlesztéséről szóló programot tartalmazza tehát a kormánynak most azt kell tennie, hogy a felsőoktatási törvény benyújtásának határidejét június 30-ára kérje módosítani.

Ebben a fejlesztési törvényben a fejlesztési feladatok minimumaként három dolognak szerepelnie kell. Szerepelnie kell azon intézkedéseknek és megtételük határidejének , amelyek azt biztosíthatják, hogy az adott korosztálynak legalább egyharmada bekerülhessen a felsőoktatásba az ezredfordulóig.

A második: szerepelnie kell a teljesítményelvű finanszírozás bevezetésének, a felsőoktatási törvény 4. fejezetében foglaltak alapján úgy, hogy a javaslat határidőket állapít meg az egyes lépések megtételére és nemcsak távlati célként fogalmazza meg ezeket.

A harmadik minimális célként egy fejlesztési törvényben szerepelnie kell a tanegység vagy ha úgy tetszik: kreditrendszerű oktatás bevezetése lépéseinek.

Természetesen nem elegendő mindez, de ez a három a minimum, ez a három az, amely a tandíj elhatározása mellé téve egy morálisan is elfogadható, indokolt mérlegelést jelent ennek a parlamentnek, a hallgatóknak vagy a szülőknek. A kormány számára a felsőoktatásról szóló törvény több kötelezettséget írt elő. Ezek túlnyomó részét a mai napig nem sikerült a Horn-kabinetnek teljesítenie, holott immár lassan tíz hónapja hatalmon van.

(16.30)

Nem sikerült megoldania először, hogy a hallgatói juttatások csak a felsőoktatási törvényben meghatározott módon, a képzési időszakra járjanak. Nem sikerült megoldania másodszor, hogy csak a tanulmányaikat megfelelő ütemben végző hallgatók részesedhessenek a juttatásokból és a kedvezményes szolgáltatásokból. Nem sikerült megoldania harmadszor, hogy csak a valóban, ténylegesen hallgatói jogviszonnyal rendelkezők jussanak diákigazolványhoz, azok vehessék igénybe az ezzel járó kedvezményeket. S nem sikerült megoldania az egyéb, a felsőoktatásban szokásos díjak és mértékek szabályozását sem. Pedig csak ezen lépések megtétele a tandíjbevételhez hasonló nagyságú kiadáscsökkentéssel járt volna ebben az évben, s ráadásul előremutató lépések lehettek volna.

Mindezekre a hallgatók képviselői, az OFÉSZ képviselői is felhívták mind a miniszterelnök, mind a művelődési tárca, mind pedig a pénzügyminiszter képviselőjének figyelmét. Ám nem ezeket az amúgy törvény által előírt kötelezettségeket teljesíti a kormány, hanem értelmetlen módon politikai kárt okozó hatással a tandíj bevezetéséhez ragaszkodik.

Az oktató-hallgató arányról már volt szó, egyetlenegy pont miatt szeretnék erre visszautalni, noha már nincs itt a teremben Szabó Zoltán, a politikai államtitkár, akivel itt, a parlamentben vitám volt arról, hogy miért nem úgy módosítja a kormány ezt a bizonyos arányt, hogy a felsőoktatásból kiszoruló 50 ezer hallgatóból beenged néhányat az intézményekbe. Akkor az államtitkár úr kifejtette, hogy a kormány szándéka pontosan ez. Sajnos, ha a kormány rendeletét olvassuk, akkor nem ez tűnik a szemünkbe. Idézem a március 12-ei kormányhatározat idevágó részét: "Az oktatói létszámot úgy kell alakítani, hogy a hallgató-oktató arány nemzetközi szinten kialakult mértékétől való eltérés az első ütemben 3050 százalékkal mérséklődjék."

Ha jól tudom, Szabó Zoltán matematikus, így pontosan tudja azt, hogy ha egy tört értékét növelni akarjuk és csak a nevezőjét módosítjuk, akkor azt csak csökkenteni lehet; vagyis ki kell rúgni az oktatókat, legalábbis azoknak egy bizonyos százalékát, információink szerint egyötödét. Ez pedig nem pont ugyanaz, mint amit az illetékes tárca államtitkára elmondott.

Az időm lejárt, köszönöm a figyelmüket. Ez az egy paragrafus elég sok kérdést vet fel és elég sok olyan megválaszolatlan kérdést, amit megválaszolni szerintünk nem az ellenzék felelőssége, hanem a kormányé. Ezt hiányoljuk, ezt kérjük számon e helyett a kárt okozó paragrafus helyett. (Taps a jobb oldalon.)