Szabad György (MDF)

1995. április 25.

DR. SZABAD GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnöknő! Tisztelt Pénzügyminiszter, Népjóléti Miniszter Úr és a hadilétszámra emelt államtitkári kar jelen levő ügyeletese, tisztelt jelen levő ha jól számoltam huszonegy képviselőtársam!Egy nagyon jelentős törvényjavaslat tárgyalásában elérkeztünk a vezérszónokok utáni körhöz. Másodikként tehát nagyon előkelő helyen van alkalmam szólni önökhöz a szabad vitában.

Nem véletlenül soroltam fel a jelenlevőket, a jegyzőkönyv számára is megörökítendő, nem személyemhez kapcsolva a jelenlét vagy nem jelenlét kérdését, hanem a nagyon jelentős törvényjavaslat vitájának ma délutáni, 16 óra 40 perces állapotát rögzítve.

Az ülés körülményeit meghatározza nyilván az is, hogy nincs tv-közvetítés, tehát a karzatok megfelelően üresek. Kérem szépen, megtisztelő módon jelen van azért néhány tollforgató, és a rádió hűségesen közvetíti a fejleményeket.

Mégis engedjék meg, hogy megálljak ennél, mert tanárként megszoktam azt, hogy ne higgyem el, amikor azt mondják, óh, hát a diákok olyanok, hogy élnek a lehetőséggel és nem mennek be a tanterembe, mert hát ilyen világ van.

Merem mondani, általában nem üres termeknek beszéltem és mindig tudtam, annak, ha a hallgató nem megy be, oka van. Ha rossz időpontban van, az is lehet ok. Ha nem törődnek vele, az is lehet ok. De legfőbb ok az, ha nincs értelme, hogy bemenjen az ülésre vagy az előadásra, mert ott jelenlétével nem befolyásolva semmit, nem kap olyat, ami az ő számára fontos lehet. A dolognak nincs tétje.

És itt nagyon kérem, nem kell álszerénynek lennünk. Itt ma délután is és a megnyilatkozások más alkalmai során is nagyon sok fontos dolog hangzott el. De ezek a fontos dolgok úgy hangzanak el, mint magyar szólás szerint a falra hányt borsó. Ha az ember megszokta, hogy a jelenségeket nemcsak tudomásul veszi, hanem az okait is kutatja, és egy bizonyos szinten felül az emberi tevékenységnek csak akkor van értelme, akkor az okokat kutatva két fontos okra bukkantam itteni tépelődéseimben.

Az egyik fontos ok az vissza fogok térni rá , hogy bebizonyosodott az, amit néhányan nem is kevesen a bizottsági tárgyalásokon és a korábbi megnyilatkozásokon jeleztünk, jósoltunk: ez a csomag így majdnem tárgyalhatatlan. Vissza fogok rá térni, megindokolom.

A másik ok, hogy a felvezetés, amellyel ide került a kormányzati előterjesztés, hogy még pontosabb legyek: a kormányfőnek különösen egy jelzése, a dolog tétjét alaposan leszállította. S ez az a határozott bejelentés, hogy a sarokszámokon nem lehet változtatni.

Akkor most vegyük sorba mind a kettőt. Megígérem, hogy lehet érdemi kérdéseket egy második felszólalás alkalmára téve el, most egy kis időt rászánjak arra Pandora szelencémet, tehát a dologgal kapcsolatos feljegyzéseim tömegét fel sem hozva ide , hogy néhány tanulságot levonjak belőle, mert azt hiszem, túlmutat az adott pillanat korlátain.

A dolog amiatt nem szerencsés, mert egy bizonyos szellemi szint felett egy olyan vita, amely az adott esetben 21 kényszerűen összekalapált, egy keretbe összekalapált, de nagyon is szétágazó témát vitat, nem lehet vita. Ki az, akinek a figyelme egy kongeniális megszerkesztőtől eltekintve, képes egymástól igen távol álló 20-21 témán úgy áttekinteni, hogy az általánossal és a részletekkel foglalkozó vitában fenn tudja tartani az érdeklődést? Aligha valaki.

A vezérszónokok iránti engedményből három részre tagolás valamit talán még segített, de nem sokat, a távollét ezt mutatja.

Egy konkrét témának a vitája, legyen az bármilyen kis egység, már Parkinson tudta ezt, mondjuk a vízlefolyócső ügye. Az az aziránt érdeklődőket összetoborozhatja egy terembe, megtarthatja egy tárgyalóasztalnál. De egy egyveleg nem. Megjósoltuk. Íme a bizonyíték.

S engedjék meg, hogy egy kicsit továbbmenjek és rövid időre, de ironizálva a magyar művelődéstörténet egyik legnagyobb ironikusát idézzem, egyik legkegyetlenebb kritikájában, az általam nem különösen szeretett, de szellemességében mindig elismert Gyulai Pált.

Ő a XIX. század egyik legkegyetlenebb kritikáját írta meg egy fiatal tudós munkájáról, akit tanítva és bírálva, körülbelül a következőt mondta. Minket meghívtak egy lakomára. S amikor odaérkeztünk, kiderült, hogy a dolgok még a konyhában vannak. Egyik elemét a lakomának még nem főzték elég puhára, a másik már odakozmált, van, ami a fogyaszthatóság állapotában van, de aminek híre volt, hogy itt egy lakoma következik, az így semmiképpen nem fog megvalósulni.

Kérem szépen, lehet, hogy ezzel konsternálom önöket, hogy illetlen vagyok.

(16.50)

De én szeretném elgondolkoztatni önöket. Az előterjesztésnek számos pontja s talán majd egy második felszólalásban citálni is fogom, de most nem akarom a gondolati egységtől elvonni a figyelmüket nincs készen, vagylagosságok vannak benne. Mások mindjárt visszatérek rá már annyira túlhaladottak, már annyira odakozmáltak, hogy menet közben kapjuk a jelzéseket, hogy változtatások lesznek és így tovább.

S ami a legszörnyűbb, a tárgyalásban nem külön tányérokban, tálakban szervírozva kapjuk őket, hanem valami módon összeöntve. Ott van, lehet egy eljövendő vagy előkészített lakomának sok eleme, de majdnem fogyaszthatatlan állapotban. Hogy alakuljon ki az, amit egy jó parlamentről valamennyien feltételezünk, és amit most, ha szerencsénk van, s ha az előterjesztőknek szerencséjük van, akkor a nép feltételez, hogy ezt a nagyon fontos törvénysorozatot most beható vita alá veszi az Országgyűlés?

Hogy folyik ez a vita? A pénzügyminiszter úr érdektelenségét kétszeresen jelezve, engedje meg nekem, hogy mégis folytassam... Hogy folyik ez a vita? A pénzügyminiszter úr egy elővágással él, s azt mondotta, hogy ő mint előterjesztő jelen van, de természetesen a kormány nevében, és a személyes jelenlétére szűkülés akkor valaki fölvetette, hogy miniszterként csak ő van jelen nem jelenti azt, hogy a szaktárcák ne vennék rendre-sorra figyelembe az elhangzókat, hogy azután annál tüzetesebben megválaszolják.

"A dolgozó nép okos gyülekezetében..." természetesen idézet azonban nem ez a vita folyik. Itt, aki a sorrend szerint eléri, hogy fölléphet erre a dobogóra, mondja a magáét, a dolgok elmennek egymás mellett, nem kapcsolódnak; majd lehet, hogy a kongeniális válaszokban valahol ezek egymás mellé fognak kerülni, de most ha nagyon tapintatos akarok lenni a lakoma vonatkozásában valami módon ezek egy ételegyveleget alkotnak, amelyben gusztus dolga, hogy ki tudja a magának való falatot kibökni. (Szórványos derültség.)

Valóban elképzelhető, hogy az adott időkeretben, az adott feltételek mellett itt a nagyon fontos kérdéscsomagot görgető előterjesztési együttes így folyó vitája érdemleges eredményt hoz? Nem. Talán még abban lehet reménykedni, hogy magánirodákban és így tovább , frakcióirodákban készülnek a módosítványok, amelyek ide-oda illesztésre kerülnek. Bámulatos lesz, ha majd a részletes vita idejében ezek valamiféle racionalizált szerephez tudnak jutni. Ha őszinték vagyunk, ezzel kell szembenéznünk, s egyfelől ezért vannak kevesen a teremben, mert érdemleges vita nem alakulhat ki, amikor az egyik felszólaló a felsőoktatásról beszél, a másik felszólaló az államtitkárok számának a szövegben való izgalmas megjelenítésén, a harmadik az anyasági segély elapasztásán, a negyedik az infláció következményein, az ötödik a különböző adónemek közötti válogatási lehetőségen csemegézik és így tovább.

Vajon mindez hogy viszonyul ahhoz a programhoz, amelyet, többek között az előző parlamenti ciklust ebben a teremben, az általa éltetett sajtóban annyiszor minősítő megnyilatkozásokban, egy parlamenti szintemelés igényével és ígéretével fellépve, elénk vetítettek? S hogy áll összhangban azzal a felelősséggel, amellyel azok, akik meg fogják szavazni ezt a csomagot, választóik elé lépve be fognak számolni azoknak a vitáknak a tartalmáról, amelyek végül is meghatározták a törvényszöveg kialakulását?

Vajon nem azoknak van-e igazuk s itt merem mondani, például nekem , akik azt mondották, hogy még ha az időkereteket szigorúan szabják is meg az egyes javaslatok megtárgyalására, érdemlegesen csak akkor jutunk valamire, ha az egy kérdésre vonatkozó jogszabályt önmagában tárgyaljuk, s legföljebb a nagyon szorosan kapcsolódókat társítjuk össze?

S még hol vagyunk a bizottsági állásfoglalásoktól, amelyek be tudnak-e kapcsolódni akkor, amikor ezekkel a gyorsított ülésekkel párhuzamosan üléseznek a bizottságok, és ott kell képviselők és minisztériumi küldöttek párbeszédében kialakulnia annak, amivel javítani akarjuk az előterjesztést. Hogy fog ez menni, uraim, hölgyeim? Hogy fog ez menni? S különösen, ha rátekintünk arra, hogy a részletes vita céljára micsoda időkereteket szabott meg nem tudom, milyen mérlegelés alapján a házbizottság okos gyülekezete...

Kérem, én nagyon félek, hogy okkal vagy nem okkal ennek a vitának a lezárulása után a bűnbak szerepében fogunk osztozni.

Adná az ég, hogy a felelősség arányában...

A másik tényező s nem akarom ezt továbbfűzni a sarokszámok dolga. Kérem szépen, le lett szögezve, hogy az a deficit, amit fedezni kell a szigorító intézkedésekkel, 170 millió... (Közbeszólás: Milliárd!).., milliárd bocsánatot kérek, köszönöm a finom jelzést , 170 milliárd igen, jó lett volna... Le lett szögezve, s lehetnek kombinációk, de ez a keret megszabott és megváltoztathatatlan. Mi akkor a tét itt? A sakkozás ezen belül? Mi legitimálja egy népszuverenitásra alapuló parlamentnek a játékterében egy előre kimondott sarokszámnak a mindent lebíró jelentőségét?

S amikor a többséget biztosító pártok nyilatkozó felelősei ezt evidenciaként fogadják el, és amikor a kormány nevében előterjesztő pénzügyminiszter csak annyit enged meg, hogy ha ez nem realizálható, akkor jön egy második megszorító sorozat?

(17.00)

Mi akkor a tét? A jófiúság? Egy parlamentnek javaslatokat lehet tenni. De nem lehet fenyegetésekkel biztosított menetet és célt meghatározni. A parlamentben minden lehetséges, éppúgy, mint a bíróság előtt. A bíróság előtt bebizonyosulhat, hogy a vádlott ártatlan. A parlamentben bebizonyosulhat, hogy az előterjesztést az ilyen korlátokon túlra kell fejleszteni, hogy megfeleljen annak, ami a demokráciákban a parlamentnek a funkciója. De ha önök eleve vállalva, és játékteret csak a megszabott keretek között engedve szabnak meg sarokszámokat, akkor kérem, maga a képviselőtestület, pártoktól függetlenül nem akarok most pártkérdést csinálni a kérdésből, nagyobb kérdés ez, mint pártkérdés kiüríti a termet a vita kezdetén, mert nincs érdemleges tét. Schiffer János sokkal kisebb kérdésben föltette nekem a kérdést, hogy parlament ez, elnök úr?

Mert úgy érezte, hogy valami hajdani házszabálybeli sérelem történt. Hol van ez ettől? Kérem, én úgy gondolom, tisztában kell lenni azzal, hogy egy olyan kelepcébe vergődte magát, ismétlem, pártkülönbség nélkül, a parlament, ahol a nagyon fontos kezdeményezés, most nem minősítem, majd egy másik felszólalásban a tartalmát, egy nagyon fontos kezdeményezés, ennek nevezte mindenki, érdektelenné váló vitát gerjeszt, mert a vitatechnika feltételeinek meg nem felelően lett előrebocsátva; másrészt, mint a paradicsomban az Úristen kijelölte, hogy melyik fának a gyümölcséhez nem lehet nyúlni, itt is kijelentésre került, igaz, egy más szintről, hogy van, ami nem vitatható. Köszönöm. (Taps.)