Ungár Klára (SZDSZ)

1995. április 25.

UNGÁR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony, a szót. Tisztelt Ház! Én élek, vagy visszaélek azzal a lehetőséggel, hogy Szabad György után kaptam szót. Ha nem is a Ház működésével kapcsolatban, de egy-két gondolatára reagálnék.Azt hiszem, azzal a nagyon rossz érzéssel szemben, amit ő megfogalmazott hogy egy vacsorára hívtak meg mindannyiunkat, ahol a konyhában vannak még el sem készült ételek és van már odaégett hús , a helyzet azt hiszem, egy uzsonnára szóló meghívó volt, ahol a salátát készítik, és a vacsora még csak most fog jönni. (Dr. Kónya Imre: A feketeleves. Derültség.) Tudom, hogy a saláta vegetáriánusoknak nagyobb örömet okoz, mint a több húst, vagy igazából hústevőknek, de ez a vacsora sem fog egyértelmű sikert aratni, ami az uzsonna után jön. Ezt hívjuk most már teljesen elértéktelenedve vagy a szó, a kifejezés inflálódott államháztartási reformnak, ami bizony, még előttünk van, és ezek még csak a kezdeti hívogató, csalogató hangok, amik ebben a törvénycsomagban megfogalmazódtak.

Többen föltették azt a kérdést, hogy miért tárgyaljuk így egyben ezt a csomagot, hogyan kapcsolódnak a különböző javaslatok egymáshoz, és valójában milyen irányba is mutatnak. Én azt hiszem, nincs olyan része ennek a javaslatnak, amely a ténylegesen szükséges államháztartási reform irányától eltérne. Azt hiszem, amikor pótköltségvetés kapcsolódik egy törvénycsomaghoz, akkor tetszik, nem tetszik, tetszőleges kormánynak kötelessége a pótköltségvetéshez kapcsolódó törvénytervezeteket egyben a Ház elé tenni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy egyszerre lehessen őket tárgyalni.

Én értem, hogy nagyon nehéz hol a közalkalmazottakról, hol a felsőoktatásról, hol a családi pótlékról, hol a csődtörvényről beszélünk nagyon nehéz tárgyalástechnikát eredményez, nem könnyű nyomon követni. De Szabad Györggyel ellentétben én azt hiszem, az a politikai vita, ami a húsvéti ünnepek előtt szinte egy egész napot biztosított mindannyiunk számára, hogy gazdaságpolitikai nézeteinket vagy azokat az összefoglaló gondolatainkat megfogalmazzuk, amelyek a stabilizációs csomaggal kapcsolatosak lehetnek, ez bizony egy kicsit azt is előidézte, hogy ma az érdeklődés csappant, vagy talán sokan nem akartak ismétlésbe bocsátkozni. Azok a nagyobb ívű gazdaságpolitikai beszédek bizony már elhangzottak két hete, amelyeket talán remélt vagy várt Szabad György.

Biztos, nem nagyon szimpatikus, hogy a múltról olyan sokat beszélünk, vagy többen felemlegetik az elmúlt négy évet is, most már öt évet, de talán Szabad György is emlékszik arra az MDF által kezdeményezett és a szabaddemokratákkal megkötött politikai egyezségre, amely az alkotmány módosításához vezetett '90-ben és amely szabályozta a feles, illetve a kétharmados törvények körét. Nem volt olyan párt sem akkor, sem most, amely megkérdőjelezte, hogy a költségvetés egyszerű feles törvény volna, illetve az. Nem volt olyan párt, amelynek számára nem politikai evidencia, hogy a parlamenti többséget adó, a parlamenti többségből kikerülő kormány felelőssége, kötelessége a költségvetést és így a pótköltségvetést is az ország elé tárni. Lehet rosszallni, hogy a kormány úgy látja, 170 milliárd forint a hiány. Énszerintem valójában talán inkább 300 milliárd, de most ebbe nem érdemes belemenni. De a kormány felelőssége, és elsősorban persze a parlamentnek tartoznak felelősséggel, utána a saját frakcióiknak, hogy milyen pótköltségvetést, illetve költségvetést nyújtanak be a Ház elé. (Dr. Kis Gyula József: És milyen sűrűn.) Sajnos, ilyen sűrűn volt rá szükség.

A 170 milliárd forint szükségességéről el lehet gondolkodni, de ezt egy diktátumnak vagy a demokrácia elleni lépésnek tekinteni azt hiszem, egy kis túlzás.

Amikor Szabad György azt mondja, hogy nagyon kevesen ülünk itt a Ház üléstermében, soraiban, akkor engem borzasztó mód megnyugtat, hogy a gyorsírók dolgoznak, a jegyzőkönyvek elkészülnek. És ahogy módunkban van a XIX. század nagy gondolkodóinak és nagy politikusainak gondolatait fölhasználni, olvasni, úgy és itt nem véletlenül említem a XIX. századot, hiszen Szabad György híres professzor, aki nagyon járatos ebben a korban , szerencsére az írásbeliség miatt tudjuk hasznosítani a múlt gondolatait. Azt gondolom, így van ez még a közeljövőben vagy a jelenben is, hogy el lehet olvasni. Mindenki, akit érdekel, elolvashatja az itt elhangzottakat. Ezért van szerencsére a televízió és a rádió, az újságírók is a körünkben, hogy tudósítsanak, tájékoztassanak erről a vitáról másokat is.

Egyrészt elnézést kérek, hogy visszaéltem azzal, hogy Szabad György után beszélhettem és reagálhattam. Most valójában már arról beszélnék, amiért szót kértem a mai politikai, illetve törvénytervezet-vitán, de általános vitanapon. Ennek a törvényjavaslatnak, amelynek az a címe, hogy "A gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosítás" amelyet sokan vitattak már, hogy helyes-e ez a cím , a második része az, amely a családi pótlékról, a gyermekgondozási támogatásról, illetve segélyről, a szociális juttatásokról szól, és amiről azt hiszem, talán a legnagyobb érdeklődést váltotta ki, vagy a legtöbb ember kíváncsi arra, hogy valójában mi is van ezek között a sorok között.

Kicsit vitatkoznék egy képviselőtársnőmmel, aki nincs itt. Csehák Judit ma föltette azt a kérdést, hogy ez egy átmeneti, gyors intézkedéscsomag, vagy pedig az irányát, a politikai irányvonalát fogja most ez a törvénycsomag meghatározni. Nem kérdezett kevesebbet és nem kevesebb a kérdés egyébként, mint az, hogy a szociális juttatásokat rászorultsági elv alapján vagy alanyi jogon fogja-e Magyarországon ez a kormány és a következő kormány adni. Ez egy nagyon fontos gyakorlati kérdés is, még ha elméleti síkon is fogalmazzuk meg.

Azt hiszem, az a lépés, ami most ezzel a stabilizációs programcsomaggal megtörtént, az az üzenet, amit megpróbál az emberekhez eljuttatni, a törvénytervezetnek eme fejezetében a legfontosabb, vagy itt íródott le a legfontosabb üzenet. Ez az, hogy rászorultsági elv alapján kell szociális juttatásokat adni.

Nagyon bízom benne, hogy a hosszú távú folyamatokban, a hosszabb távra tervezett törvényekben ez az alapkoncepció megmarad. Ha evidenciának tekintjük, hogy a teherbíró képesség alapján adózzunk, progresszíven és sávosan adózzunk, ugyanilyen evidenciának kellene évek óta lenni, hogy rászorultsági alapon jussunk vagy jussanak szociális juttatásokhoz a rászorulók.

Nagyon sokan azt mondják, hogy nem humánus, nem emberséges egyik rendszer sem, amely a rászorultságot megpróbálja felmérni, megpróbálja szabályozni. Így van, nagyon kevés helyen találtak ki illetve most már a művelt világban egyre több helyen olyan megoldást, ami ne lenne a rászorultaknak kellemetlen érzés: be kell vallani a jövedelmüket, kérni kell vagy nyilatkozni kell. Ezért én nagyon örültem annak, hogy a március 12ei kormánydöntés után a tényleges törvénytervezet egy önbevallásos rendszert biztosított. Tehát mindenki a kifizetőhelyeken, a munkahelyeken, illetve a társadalombiztosítási pénztáraknál kitölt egy ívet, amelyen maga nyilatkozik a jövedelmi helyzetéről. És ha megváltoznak a körülményei munkanélkülivé válik, a családtagok száma változik, lényegesen módosul a jövedelmi helyzete , akkor kitölthet egy új ívet.

Én örülök annak is, hogy szúrópróbaszerűen fogják csak ellenőrizni, ugyan az a kockázata megvan ennek a rendszernek, hogy olyanok is igénybe veszik majd, akik valójában nem rászorultak.

(17.20)

Nagyon sokan azt mondják, hogy minden ilyen önbevallás, minden ellenőrzés drága, és mennyivel olcsóbb, ha alanyi jogon mindenkinek járna családi pótlék. Tulajdonképpen valóban minden ellenőrzés drága. Ennek ellenére azt hiszem, ha valamiben van konszenzus itt e Házban, akkor az a feketegazdaság elleni küzdelem, ami nagyon sok pénzt fog felemészteni, adatrendszerének, nyilvántartási rendszerének rendbehozatalától kezdve az erre hivatott hivatalok szervezetének a felépítéséig. Azt hiszem, mégsem fogjuk hiábavaló befektetésnek tartani. De ugyanígy van ez a személyi jövedelemadóval is. Ott van az APEH, amelynek ellenőrzési funkciói is vannak, és ezt a költséget a társadalom meg akarja, meg akarta és a jövőben is meg akarja tartani azért, hogy az adókat beszedjük, és abban a mértékben szedjük be, ahogy kell.

Sokat gondolkoztam azon, ha ellenzéki sorokban ülnék, akkor mit támadnék meg, s bizony akkor a gyermekgondozási segéllyel és a gyermekgondozási támogatással kapcsolatos elgondolásokat támadnám meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy olyan kompromisszumot terjesztett elénk a kormány, ami nem konzisztens. Nem konzisztens a családipótlék-rendszerrel, tehát nem egyértelműen a rászorultsági elv alapján jár; nem konzisztens a hároméves ciklust tekintve. Tehát egy olyan törvénytervezet van előttünk, amiben nem látom azt a fajta igényességet, hogy ennek a II. fejezetnek az összes része egymással összehangolt volna és egymással beszélgető viszonyban lenne.

Ha még ellenzékiként meg kellene támadnom a II. fejezetben írottakat, akkor nem azt támadnám meg, hogy a jövedelmi helyzet és az ingatlantulajdon alapján kik kapnak vagy hogy kapnak-e az emberek családi pótlékot vagy nem, hanem bizony a mértéken gondolkodtatnám el a kormányt. Azon a mértéken, hogy ma Magyarországon az erre hivatott társadalmi szervezetek hol húzzák meg a létminimumot, és valóban 14, 15, 16 vagy 17 ezer forint-e ma Magyarországon a létminimum. S akkor azt a kérdést tényleg fel kell tenni, hogy a humánum, a tűzoltás, a gyors intézkedés a fontosabb vagy pedig egy perspektivikus rendszerben gondolkodjunk.

A szociálpolitikusok közül nagyon sokan azt mondják, az lett volna a jó, ha a személyi jövedelemadó alá vonnánk a családi pótlékot, vagyis mi mindannyian, akik, valljuk be, minimum nettó 80 ezer forintot viszünk haza, a családi pótlék 44 százalékát adóban odaadnánk a költségvetésnek. Nem hiszem, hogy nekünk szükségünk van a családi pótlékra. Tehát mindaz, aki azt gondolja, hogy a jelenlegi adórendszerbe bevonva a családi pótlékot egy finomabb, árnyaltabb rendszert lehetne kidolgozni, az akkor őszinte, amikor azt mondja, hogy a felső, sőt a legfelsőbb középréteg anyagi helyzetének megőrzéséért száll síkra.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)