Aszódi Ilona Katalin (MSZP)

1995. április 25.

ASZÓDI ILONA KATALIN (MSZP): Felszólalásomat hadd kezdjem azzal, hogy visszanyúlok Szabad György képviselőtársam felszólalásához, aki, úgy tűnik, igen megtermékenyítő gondolatokat mondott el itt nekünk, mert többen reagálunk az elmondott szavaira.Azt mondta, nehezményezi, hogy a kormány keretek közé, egy 170 milliárdos keret közé szorítja a parlamentet. Ezt én úgy értettem, hogy mintegy ultimátumként kezelte a beszédében. Én pedig ezzel kapcsolatosan úgy gondolom, hogy a társadalomban általában, az életben általában korlátokba ütközünk, tele van az életünk korlátokkal, és ezek tulajdonképpen olyan szabályok és olyan törvények, amelyeket nehéz, s nem lenne szabad, nem lenne célszerű áthágni. Ugyanakkor ez természetesen terhes, de amikor arról van szó, hogy egy ország 300 milliárdon felül többet költ, mint amennyit megtermel, ebben az esetben, ha a kormányzat azt mondja, hogy ezt szeretné a felére leszorítani, azt hiszem, belátható, hogy hosszú távon még ez is kevés. S ez még mindig egy olyan korlát, amit tovább kell korlátoznunk valahogyan, mert az sem tartható, hogy évi 170 milliárd forintot úgy kiadjunk, hogy azt nem kerestük meg.

Ezt a 170 milliárdot természetszerűen sok helyről kell összeszedni, hiszen bár lenne olyan része a gazdaságnak, ahonnan egy helyről be lehetne ezt szedni, azonban ez nálunk nem megy, tehát kényszerűen a törvénycsomag eklektikus. A társadalmi élet legkülönbözőbb területéről kell elvonni ezeket a pénzeket. Én ebben nem találok semmi hogy is mondjam... felesleges korlátot, sőt inkább azt mondanám, hogy ez szükséges, és tulajdonképpen emiatt vagyunk ma most itt, sőt nemcsak ma, hanem még néhány hétig erről fog folyni a vita, hogy ezt a pénzt honnan és milyen módszerekkel keresse meg, szedje össze az ország.

Nagyon nehéz döntések sorozata áll előttünk. Nemcsak a kormánypártok előtt, hanem az ellenzék előtt is, én ezt tökéletesen megértem, mert olyan törvényjavaslatról van szó, amely itt nagyon sokan elmondták már nagyon nehéz megszorításokat, nagyon nehéz tételeket tartalmaz. Ezeket a tételeket lehet természetesen vitatni, kell vitatni, és módosító javaslatokat kell benyújtani ellenzéknek és kormánypártnak egyaránt pontosan azért, hogy ez a törvényjavaslat a lehető leginkább elfogadható legyen.

A társadalmi reformra azonban azt hiszem, ebben egyetértünk itt a teremben, és általában a pártok egyetértenek szükség van és halaszthatatlan. Ez a társadalmi reform átfogó és lényegi intézkedéseket kíván meg több szférában, a gazdaság terén, a szociális szférában, és az államháztartás egyéb területein is szükség van ezekre az intézkedésekre. Az intézkedések következménye az kell legyen, hogy a gazdaság megélénkül, hogy megtakarításokat tudunk elérni, növekvő bevételekkel tudunk majd számolni, és mindemellett még arra is szükség lesz, hogy mindezeket az intézkedéseket a lakosság el tudja fogadni.

Borzasztó nehéz ezt a három szempontot teljesíteni, és megmondom őszintén, amikor a törvényjavaslatot átnéztem, én magam is úgy éreztem, hogy pár ponton ez nem sikerült teljesen tökéletesen, ami szintén nem csoda ebben a helyzetben. Egy kis statisztikát készítettem a különböző módosítandó törvényekről, és kiderült számomra az, hogy a törvények hatása elsősorban és túlnyomó többségében a megtakarításokat teszi lehetővé, illetve szorgalmazza, illetve a bevételnövekedéseket.

(18.20)

Persze az előbb elmondottak alapján ez egyáltalán nem csoda, és erre borzasztó nagy szükség van, hanem amit hiányoltam: nem éreztem elég erőteljesnek a törvények gazdaságélénkítő hatásait, és a választókerületemben gazdasági szakemberekkel beszélve többen kifejtették ezt a kifogásukat. Azt gondolom, hogy a gazdasági törvényeknek feltétlenül le kellene képezni egy gazdasági koncepciót, egy olyan gazdasági koncepciót, ami lehetővé teszi a gazdaság meglódulását, meglendülését, ami a gazdaság egyfajta szerkezetátalakítására utalna, ami működésének elveit átstruktúrálná.

Azt gondolom, esetleg szükség lenne arra is, ha ezek a törvényjavaslatok megmutatnák, hogy milyen gazdasági prioritások vannak, melyek azok a területek, amelyeket feltétlenül és ebben a szűkös gazdasági helyzetben is fejleszteni kell, és oda több pénzt, több szellemi energiát kell invesztálni. Tehát olyan új technikák kidolgozására lenne szükség, amely, még egyszer mondom, a gazdaság fejlődését általában meglódítaná bizonyos területeken, hiszen arra pénzünk nincs, hogy a gazdaság minden területét egyszerre tudja a kormányzat meglökni, tehát bizonyos prioritások szerint. Úgy érzem, itt vannak hiányosságok, és én arra buzdítanám a kormányzatot is, és azokat a szakembereket is, akik itt a parlamentben helyet foglalnak, hogy ezen feltétlenül gondolkozzanak el. Tudom jól a saját frakciómból, hogy ezen gondolkodnak is a szakemberek, és nagyon remélem, miután nagyon sürgős a dolog, hogy még a törvénytervezet tárgyalása során ilyen értelmű módosító indítványok bekerülnek, és ezáltal maga az egész törvénycsomag egyensúlyba kerül. Tudniillik a hármas szempontnak ilyenformán nehezen felelne meg, vagyis hogy a gazdaságot élénkítse, ugyanakkor az elvonásokat megértesse az emberekkel. Ha az emberek látják azt, hogy ez a törvényjavaslat, ezek a törvények azt szolgálják, hogy a jövőben valamifajta élénkülés, gazdagodás, előrehaladás várható, akkor sokkal hamarabb el tudják fogadni azokat a megszorító intézkedéseket, amelyekre azért van szükség, hogy a bevételeket növeljük, hogy a költségeket csökkentsük.

A másik téma, amiről szeretnék röviden néhány gondolatot mondani, a szociális csomaggal kapcsolatos. Nagyon sokan támadták a szociális csomagot, még mielőtt megszületett volna. Ma már, miután látható, hogy mi van benne, sokkal kritikusabban szemléli a képviselőtársadalom ezt a csomagot, úgy érzem, talán kevésbé támadja, sokkal inkább kritizálja, s ennek nagyon örülök, és nagyon remélem, hogy ez a következő hetekben is majd így lesz.

Kétségtelen, hogy megszorítások történnek, kétségtelen, hogy lesznek, akik a szociális ellátásból a jövőben kimaradnak. Számomra ez a csomag akkor lesz elfogadható, ha a szegény rétegeket nyilvánvalóan nem érinti és az alsó középosztályt sem. Tehát nem megengedhető véleményem szerint az, hogy olyan szociális megszorításokat alkalmazzon a törvénycsomag, amely az alsó középosztályt esetleg lejjebb nyomná, s az lekerülne a szegény rétegek közé.

Ennek a javaslatnak az én véleményem szerint feltétlenül érdeme, hogy igyekszik vagyoni szempontokat is figyelembe venni. Én nem gondolom, hogy ez a kritérium, amit itt most a Pénzügyminisztérium és a pénzügyminiszter beletett, a tökéletes lehetőség. Én ezt gondolom, hogy maga a pénzügyminiszter sem tartja azt a tökéletes lehetőségnek. De az a tény, hogy vagyoni szempontok egyáltalán bekerültek ebbe a kritériumrendszerbe, számomra nagyon elfogadható. Tudniillik az a véleményem, hogy a fizetés nem feltétlenül kell hogy az egyetlen kritériuma legyen a gazdagság megállapításának. A jelen világunkban az a helyzet, hogy a bérből és a fizetésből élők tartják el szinte az országot, mert az ő fizetésük teljes egészében nyilvántartott. Ugyanakkor a vagyon tabutémaként kezelendő. Nem értem teljesen, hogy a vagyon mitől kell legyen titkosabb, mint a fizetés.

Itt egyáltalán nem tudok egyetérteni az előttem szóló képviselőtársammal, amikor a vagyonadót emlegette. A vagyonadó nem egyenlő a családiházadóval, és azt gondolom, nagyon sokaknak érdeke, hogy a nagyközönség elé úgy vigye a vagyonadó kérdését, mint ami a kisember újabb megadóztatása lenne, holott éppen nem erről van szó. Arról lenne szó, hogy a nagy vagyonokat lehetőség legyen megadóztatni, mert a nagy vagyonok léteznek, és a nagy vagyonok mögött pedig nem jelentkeznek fizetések. Gyakorlatilag az a helyzet Magyarországon, hogy szinte a legnagyobb vagyonnal rendelkező emberek fizetik a legkevesebb adót és járulnak hozzá legkisebb mértékben az ország eltartásához. Még egyszer mondom, a vagyon, úgy gondolom, nem kevésbé titkos, mint a fizetés. Tehát mind a kettő éppenséggel nyilvánosságra hozható, és kérhető a nyilvánosságra hozatala. Ha az egyik igen, akkor a másik miért nem?

A szociális törvényjavaslatnak tehát nagy érdeme, hogy differenciálni igyekszik, méghozzá vagyoni szempontok szerint is. Ami itt a törvényjavaslatban tárgyalási alapként benne van, tehát ez a 25 000 forintos bruttó/fő kritérium, illetve az előbb említett 2 millió forintos autó, 10 millió forintos lakás, ezeken a részleteken el lehet vitázni, és ezeket a részleteket lehet majd módosítani. Alapjában véve azonban kétségtelen, hogy pozitívum, ahogy differenciál ez a javaslat.

Engedjék meg, hogy végül még néhány szót mondjak a tandíj kérdéséről, egy egészen más szempontból, mint amiről eddig szó volt. Nem népszerű manapság a hátrányos helyzetről beszélni, pedig létezik. Azt kell mondjam, hogy a Kádár-rendszerben a munkás, parasztgyerekek beiskolázása, felsőoktatásba való beiskolázásának segítése nagyon pozitív dolog volt, és persze ezen sokan mosolyogtak, az úgynevezett F-es kérdést nagyon sokan kigúnyolták. Én azonban, aki vidéken lakom és nagyon jól ismerem a vidéki paraszt, munkásemberek hátrányait, kulturális hátrányait, az ilyen családban felnövekvő gyerekek mérhetetlen hátrányát a városban, polgári családban felnövő gyerekekkel szemben, azt mondom, hogy igenis kell beszélni a hátrányos helyzet csökkentéséről. A hátrányos helyzetet nem csökkenti a tandíj bevezetése, ez meggyőződésem. Tudniillik a vidéki Magyarországon olyan emberek élnek, akik eleve megijednek attól, hogy fizetni kell, és amúgy sincs nagy motiváció a családban arra vonatkozóan, hogy küldjék a gyerekeiket tanulni.

(18.30)

A tandíj bevezetése némiképp feltétlenül vissza fogja tartani az ilyen családokat a gyerekek iskolázásától. Erre vonatkozóan már eddig is nagyon sok jelzést kaptam. Én magam nem értek egyet a tandíj bevezetésével, ugyanakkor el tudom fogadni, hogy különböző meggondolásokból, amelyekről itt nagyon sok szó esett, erre mégis szükség van.

Amennyiben a kormányzat bevezeti a tandíjat, feltétlenül csak úgy tudom ezt elfogadni, ha hasonlóképpen a törvény szelleméhez itt is differenciálni fog. Az egységes tandíj számomra elfogadhatatlan. A tandíjmentes sáv úgy gondolom, feltétele annak, hogy a tandíj bevezethető legyen. Azt sem gondolom, hogy mindenkinek egyforma nagyságú összeget kell fizetni. Vannak olyan családok, akiknek a kétezer forint félnapi zsebpénz a gyerekeik számára, és vannak olyan családok, akiknek a kétezer forint igen nagy összeget jelent. Lehet, hogy még ők vannak többen. Aki pedig arról beszél, hogy a hitelfelvételi lehetőségeket a kormányzat nem fogja tudni biztosítani és ez milyen hátrány, azzal én vitatkoznék. A vidéki Magyarországon élő emberek általában nem szívesen vesznek föl hitelt. A magyar ember mondása, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaró ér. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy parasztcsalád azért hitelt vegyen fel, hogy a gyerekét taníttassa. Kizárt dolognak tartom. Az én lelkem különösebben nem sír a hitel után. Úgy gondolom, a hitel lehetősége inkább a városi polgári rétegek gyerekeinek segítene. Természetesen nem vagyok ellene, tehát örülök neki, ha mód nyílna segítésre. De egyelőre úgy néz ki, hogy erre banki segítség nem lehetséges.

Összefoglalva tehát: három dolgot tartanék fontosnak. Azt, hogy a gazdaság élénkítése is megtörténjen ezáltal a csomag által, ne csak egyszerűen az elvonások történjenek meg, illetve a kiadáscsökkentések. Az, hogy az elvonások igazságosak legyenek, mert ha az elvonások igazságosak, vagyis differenciálnak a különböző tehetőségű rétegek között, akkor nagy valószínűséggel a lakosság el fogja tudni fogadni ezeket a megszorító intézkedéseket, abban a hitben, hogy ezek a megszorító intézkedések, illetve a gazdaságélénkítés odavezet, hogy az ország gazdaságilag néhány éven belül talán stabilizálódik, és az életszínvonal is belátható időn belül javulni fog. Még egy harmadik: a törvény legyen konzekvens abban, hogy differenciál a különböző rétegek között, tehát vonatkozzék ez a tandíj kérdésére is. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)