Horn Gábor (SZDSZ)

1995. április 25.

HORN GÁBOR, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A magam részéről szeretnék a csomag oktatási vonatkozású részeihez röviden szólni. De nem állom meg, hogy előtte ne jegyezzem meg: tisztáznunk kell egy dolgot. Itt mintha két csomagról lenne szó, időnként az embernek az az érzése. Hallottuk délelőtt Kis Gyula képviselőtársamat, hogy van egy pánikcsomag és van egy stabilizációs csomag. Én azt gondolom, ha ez a stabilizációs csomag nem valósul meg, akkor minden okunk meglesz a pánikra, és akkor jöhet egy jó kis pánikcsomag majd. Most az a helyzet, hogy ha ezt az egyensúlyi állapotot nem próbáljuk meg helyreállítani rövid távon, akkor tényleg nagy pánik lehet ebben az országban. És ez a pánik akkor már nemcsak a felsőoktatást amiről én szeretnék beszélni , hanem a közoktatást is, az egész magyar társadalom minden elemét és minden intézményét érinteni fogja.Hadd kezdjem azzal: talán nem véletlen sőt a magam részéről tudom, hogy nem véletlen , hogy ez a stabilizációs csomag a közoktatás egészét nem érinti. Időnként, főleg ellenzéki képviselőtársaim, interjúkban, nyilatkozatokban vagy akár itt, a pulpituson is bizonyos közoktatási problémákat, akár a kistelepülések kisiskoláinak problémáját, akár a manapság egyre inkább hangoztatott önkormányzati iskolabezárási hullámokat megpróbálják ezzel a csomaggal összekötni. Szeretném jelezni, hogy ezek a problémák, hogy tudniillik egyre kevesebb gyerek van bizonyos települések kisiskoláiban, példának okáért akár csak harminc-negyven az 1-8. osztályokba jutó korosztályban, akár pedig az a probléma, hogy milyen iskolaszerkezet alakult ki, hozzányúltak-e az önkormányzatok az elmúlt négy-öt évben a 30 százalékkal kevesebb gyereket figyelembe véve az iskolafenntartói feladatkörükhöz vagy nem, ez nem függ össze azzal a helyzettel, amit ez a csomag kezelni próbál.

Tulajdonképpen a közoktatás azon kevesek közé tartozik és ez, tudom, nagyon kevés vigasz; vagy talán nem is vigasz, de tényként meg kell jegyeznem , amit nem érint ez a stabilizációs csomag. Ebből talán érteni lehet jómagam nemcsak értem, tudom is azt a kormányzati szándékot, amely tudomásul veszi, hogy a közoktatás nem az a terület, ahol lehet további megszorításokat tenni; ez a közoktatás működését veszélyeztetné.

Sajnálatos módon a felsőoktatásra ez már nem mondható el, hogy a csomag nem érinti a felsőoktatás egészét. Jómagam ezt persze nem gondolom olyan nagyon sajnálatosnak, hiszen két kérdésben nyúl hozzá a felsőoktatáshoz a stabilizációs csomagterv. Mind a két kérdés olyan, amit magunk már az SZDSZ felsőoktatási programjában, de a kormányprogramban is megfogalmaztunk: olyan, a felsőoktatás fejlesztését szolgáló kérdésekben lép a csomag, amiben mindenképpen lépni kell az elkövetkező, nem is hosszú időszakban; de a kényszerintézkedések talán ezeket a lépéseket egy kicsit előrébb hozták.

Az egyik ilyen kérdés a kellő indulatokat kiváltó tandíjkérdés volt. Föl szeretném hívni a figyelmet, hogy kevés olyan téma van ebben a parlamentben, amellyel a pártok nagy része egyetértett legalábbis idáig, egészen a bevezetésig egyetértett vele -; ilyen például a tandíj. A tandíj ügyével az előző kormánykoalíció két pártja, az MDF és a KDNP, a '93-ban elfogadott felsőoktatási törvényben '94. szeptember 1-jére bevezetni kívánta a tandíjat; gondolom, ez egyfajta egyetértés lehetett mindenképpen, azt hiszem, ez nem vitatható. Ugyanígy a Fidesz külön kis füzetben emlékezett meg a tandíj bevezetésének szükségességéről, egész fejezetben elemezve ennek az elkerülhetetlenségét. A két kormányzó párt pedig kötelezettséget vállalt a kormányprogramban a tandíj bevezetésére rövid távon, lehetőleg 1995. szeptember 1-jére. Tehát önmagában Magyarországon annak a kérdésnek a felvetése, hogy kell-e tandíj, azt hiszem, nem indokolt; ebben egyetértés van az érintett pártok között. Az egy másik kérdés, hogy mikor kell ugye, ha éppen be akarjuk vezetni, akkor soha nem kell , és egy másik kérdés, hogy milyen környezetben kell ez a tandíj.

Mi indíthatta a pártokat abban, hogy egyetértenek, egyetértettek a tandíj bevezetésével? Én azt gondolom abban reménykedem , az a kézenfekvő felismerés lehet ennek az alapja, hogy azt a méltányosságot helyre kell állítani, amely jelenleg nem működik Magyarországon; hogy tudniillik ma a korosztályon belül minden hatodik állampolgárnak van lehetősége bekerülni a felsőoktatásba, miközben ennek teljes költségét jelenleg az egész társadalom vállalja. Jelenleg Magyarországon egy diák képzési költsége átlagosan 6545 dollárba kerül. Ennyibe kerül a felsőoktatásban egy diák képzése akkor, amikor ugyanezek a diákok, akik a felsőoktatásba járnak, az esélyegyenlőség szempontjából, ha csak a munkanélküliségi rátákat figyeljük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a diplomások körében a munkanélküliségi ráta alakulása 2 százaléknál alacsonyabb, miközben a nyolc általánost végzők körében majd' 30 százalékos.

Én magam tanáremberként tudom azt, hogy persze például az én népes táborom tehát annak a csoportnak a népes tábora, ahol magam is értelmiségiként tevékenykedem nincs túl jó helyzetben. De azért jóval biztonságosabb helyzetben van, mint mindazok, akik nem rendelkeznek ma diplomával, egyetemi, főiskolai végzettséggel. Ez tehát egy olyan magánhaszon és azt gondolom, ezt nem szabad elfelejteni, amikor ezt a kérdést vizsgáljuk , amely teljes egészében közköltségen valósul meg ma Magyarországon. Az ehhez való hozzájárulás, minimális hozzájárulás, azt hiszem, rövid távon is elkerülhetetlen.

Ugyanígy, amikor tandíjról beszélünk, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy milyenek ma a hallgatói támogatási mértékek, hogyan alakul a hallgatói juttatások rendszere. Ma Magyarországon egy közepesen tanuló, átlagos helyzetben lévő diák havi 8-10 ezer forint állami támogatást kap. És akkor ebbe még nincs beleszámítva a tankönyvtámogatás, nincsenek beleszámítva a diákigazolvány előnyei és így tovább, például azok az elemek, amik, mondjuk, a kollégiumi ellátásban sajnos csak egy szűk kör számára elérhetőek.

Én azt gondolom, hogy ez kevés pénz az egyik oldalon, sok esetben nem elegendő arra, hogy egy egyetemista, főiskolás tisztességesen fenntartsa önmagát; de sok ahhoz képest, hogy ebben az országban milyen körülmények között élnek tisztességben megőszült emberek. És akkor, amikor a tandíjról beszélünk, tudomásul kell venni, hogy ez a mérték de legalábbis itt és most Magyarországon nem tartható.

Voltak olyan kósza elképzelések, amelyek azt próbálták meg felvetni, hogy ne a tandíjat vezessük be, hanem ehelyett csökkentsük ezeket a támogatásokat ezt itt a parlamentben is néhányan már felvetették. Azt gondolom, ez olyan megoldás lenne, ami rendszeridegen, amely nem a felsőoktatás fejlesztését jelentené, hanem egy egyébként is rosszul működő támogatási rendszer megnyirbálását és annak lehetetlenné tételét, hogy azok részesüljenek ténylegesen szociális juttatásban, támogatásban, akik ténylegesen arra rászorulnak.

Nem árt talán felidézni azt a helyzetet sem, ahogy ez az egyébként tényleg jelentős egy diákra jutó támogatási rendszer kialakult. Jelenleg a tízhónapos egyetemi, főiskolai hallgatói időszakra 65 ezer forint jut minden egyes diákra az állami költségvetésből. Ez a 65 ezer forint egy 1991-92-ben lefolytatott alku alapján jött létre a hallgatók és az akkori kormányzat között, amely alkunak része volt az, hogy lehet, hogy már '93-ban, de '94-ben mindenképpen Magyarországon bevezetik a tandíjat. Ez nem történt meg tehát akkor az alkunak csak az egyik fele valósult meg. Itt és most, ha minden igaz és a csomag működni tud, akkor '95. szeptember 1-jétől a másik része felé is elindulunk egy kis lépést, ha nem is túl nagyot.

A jelenlegi költségvetési szükséghelyzetben a kormánydöntés persze azt eredményezi, hogy szeptembertől kezdve ez a tandíjbefizetés ez a kétezer forintos összeg a költségvetési hiány egy kis rését fogja betömni. A vita során többen jelezték, hogy ez egy olyan jelentéktelen összeg, hogy el lehetne éppen hagyni. Hát egyrészt azt gondolom, hogy 5-700 millió forint azért nem jelentéktelen összeg; ide azzal a pénzzel, éppenséggel a felsőoktatásban is lehetne vele mit kezdeni. Másrészt azt hiszem, nem tekinthetünk el attól a helyzettől, amiről már az elején beszéltem; és nem tekinthetünk el attól a helyzettől sem, hogy ebben az állapotban, amiben ez az ország van, minden társadalmi csoport, amely ezt teheti és a felsőoktatásban részt vevő hallgatók meggyőződésem szerint tehetik , vállaljon részt ebből a nehéz helyzetből ők ezzel a kétezer forintos havi összeggel.

Bízom a pénzügyminiszter úr remélem, nemcsak a pénzügyminiszter úr, hanem a Pénzügyminisztérium azon ígéretében, hogy '96-tól kezdve a tandíjbevételek már az egyetemi-főiskolai fejlesztésekre tehát helyben maradnak, lehetővé téve annak a fejlesztési politikának a megvalósulását, ami megfogalmazódott már önök előtt van egy felsőoktatás-fejlesztési határozattervezetben; ennek a megvalósítását fogja szolgálni '96-tól már a tandíj bevezetése.

(14.50)

Összességében tehát a tandíjról én azt gondolom olyan intézmény, aminek bevezetése elkerülhetetlen, szükségszerű, az én meggyőződésem szerint nem is rossz, hanem jó elem, amely megrendelővé teszi a hallgatót, amely új viszonyokat hoz létre a felsőoktatásban. Ennek azonban az előrehozása, '95. szeptemberi bevezetése meggyőződésem szerint nem az az elem, amit mindenkinek nagy hurráoptimizmussal kellene fogadnia, de elkerülhetetlen, tudomásul vehető, tudomásul veendő lépés.

A másik kérdés, amiről röviden szeretnék beszélni, az oktatói létszámleépítések problémája a felsőoktatásban. Azon sem szoktunk szakmai körökben vitatkozni, sőt még pártok is, ha erről beszélnek, nagy egyetértésben beszélnek arról, hogy ma túl sok az egyetemi, főiskolai oktató ahhoz képest, ahány diák jár ezekbe az intézményekbe. Ha a számokat nézzük, elképesztőek az adatok. Ha most nem az egyetemi, főiskolai oktatók számát, hanem az alkalmazotti számokat nézzük, egy egyetemi, főiskolai alkalmazottra, felsőoktatási alkalmazottra 1,52 hallgató jut. Ez azt jelenti, hogy majdnem meg tudjuk valósítani azt a fantasztikus elvárást, ami "Minden állampolgár mellé egy rendőrt!" című, minden egyetemi polgár mellé lassan oda lehet állítani egy oktatót vagy egy adminisztrátort.

Ez az adat mindenféle nemzetközi összehasonlítással szembenáll. Ha csak a hallgatói-oktatói arányokat nézzük, ezek az arányok ma Magyarországon az Állami Számvevőszék jelentése szerint egy a hathoz. Tehát minden egyes oktatóra hat hallgató jut. Mondjuk a tőlünk jóval "fejletlenebb" angol felsőoktatásban ez az arány egy a tizenhathoz.

Jómagam tudok olyan budapesti egyetemi tanszékről, ahol a 30 oktatóra 27 diák jut. Ez is elég megalapozott és jó szám. A létszámcsökkentés tehát a felsőoktatásban azt hiszem, nem az a kérdés, amin általában vitatkozni szoktunk. Természetesen nagy kérdés, hogyan történjék ez a létszámcsökkentés. Itt nagyon komoly veszélyek lehetnek a sokak által fűnyíró elvnek minősített megoldások kapcsán. Hiszen ezek az adatok, amikről én beszélek, aminek eredményeképpen a magyar felsőoktatás iszonytatóan drága, félelmetesen sokba kerül, az összehasonlítások alapján mondjuk az osztrák felsőoktatáshoz képest elnézést pontosan ugyanannyiba kerül egy hallgató, mint Ausztriában, vagy háromszor annyiba, mint mondjuk Portugáliában, és így tovább, sorolhatom az adatokat. Tehát a helyzetünkhöz képest indokolatlanul magas költségek megváltoztatása elkerülhetetlen.

Az a kérdés, hogyan történik ez, még egyszer mondom. Én a magam részéről úgy látom, ennek a létszámváltoztatásnak egyik lehetséges útja, hogy a minőség javítása érdekében programok mentén kezdődjön meg a főiskolákon és egyetemeken az alkalmazotti létszámok újragondolása. Igenis, meg kell azt gondolni, kell-e, jó-e ekkora létszám bizonyos egyetemeken, főiskolákon, mint ahogy más egyetemeken, főiskolákon ezt már évekkel ezelőtt végiggondolták. Nagyon különbözőek az adatok. Vannak olyan egyetemek és főiskolák, ahol átlagban az arányok rosszabbak mint egy a hathoz, és vannak olyanok, ahol ennél sokkal jobbak az arányok.

Féltve a felsőoktatást, a pénzügyminiszter úr figyelmét is fölhívnám arra, hogy itt nem egy egységes, minden felsőoktatási intézményre egyformán érvényesíthető leépítési rendszerről lehet szó, hanem egy árnyalt, a helyzetet, a tényleges helyzetet vizsgáló és ágazatonként, tehát felsőoktatási típusonként vizsgáló megoldásra kell mindenképpen gondolni. Csak ez lehet, ami a felsőoktatás fejlesztését és ezzel az ország érdekét szolgálja.

Azt gondolom, hogy egy ilyen létszám-újragondolás talán végre lehetőséget biztosít ebben az országban arra is, hogy a fiatalabb oktatók és a doktoranduszképzésben résztvevők is szerepet vállalhassanak, szerepet vállaljanak a felsőoktatásban oktatóként, ezzel utat nyitva egy új korosztálynak a felsőoktatáson belül.

Összességében úgy gondolom, hiszem, hogy a csomagnak a felsőoktatásra vonatkozó része egyrészt elkerülhetetlen, másrészt akár csak rövid távon, tehát egy-két éven belül is azoknak a lépéseknek a szerves részét jelenti, amelyeket egyébként is meg akartunk hozni, amelyek a felsőoktatásban mindenképpen végrehajtandók. Ennek megfelelően nemcsak egy szükségszerű negatív intézkedéssorozat kezdetét jelentik ezek a lépések, hanem a felsőoktatás-fejlesztési törvény, a felsőoktatás-fejlesztési koncepció megvalósításának első elemét. Még akkor is, ha ez a fejlesztési törvény most csak egy országgyűlési határozat formájában fog elénk kerülni, de mindenképpen körvonalazva azokat a lépéseket, amelyek elkerülhetetlenek. Még egyszer mondom: azokat a lépéseket, amelyek ebben a két pontban a tandíj bevezetésében és a felsőoktatásban egy létszámgazdálkodás újragondolásában ennek szerves részét kell, hogy képezzék. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)