Vargáné Kerékgyártó Ildikó (MSZP)

1995. május 1.

VARGÁNÉ KERÉKGYÁRTÓ ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Mindenekelőtt engedjék meg nekem, hogy megköszönjem az országgyűlési képviselőtársaimnak, hogy ilyen késő esti órában, egy hosszú szavazás után ittmaradtak és részt vesznek a munka törvénykönyve módosításának általános vitájában. Minden bizonnyal azért teszik ezt, mert velem együtt tisztában és tudatában vannak annak, hogy milyen fontos néhány ponton e törvény módosítása. Ígérem, türelmükkel nem fogok visszaélni.

Rövid hozzászólásomban elsősorban a munka törvénykönyvének tervezett módosításai közül azon rendelkezésekkel kívánok foglalkozni, amelyek a munkaviszony alanyait a mindennapok során a gyakorlatban is érintik és foglalkoztatják.

A beterjesztett törvénymódosítás egyik legjelentősebb részének tartom a munka törvénykönyve 88. § (2) bekezdésében foglaltak megváltoztatását, és ezzel összhangban a munka törvénykönyve 190. § (3) bekezdésével való kiegészítését, amely tömeges igényt elégít ki akkor, amikor a határozott időre alkalmazott munkavállaló munkaviszonyának megszüntetése esetén limitálja egy évben a munkavállaló részére kifizethető átlagkereset összegét.

A korábbi gyakorlatban számtalan esetben előfordult, hogy különösen vezetői beosztásokban, úgynevezett menedzserszerződések esetében a közvéleményt irritáló, többéves átlagkeresetnek megfelelő, milliós jövedelmekhez jutottak vezetők, ami mögött semmiféle munkateljesítmény nem állt, s így az egész rendelkezés szöges ellentétben áll a munka törvénykönyve általános elveivel és céljaival. Erről bővebben nem is kívánok beszélni, hiszen bizonyára sokan hallottak botrányszagú analóg esetekről.

A munka törvénykönyve 96. §-a (2) bekezdésének módosítását azért tartom jelentősnek és szóra érdemesnek, mert az eddigi gyakorlatban többször előfordult, hogy a munkáltató részéről alkalmazott rendkívüli felmondás oka csak általánosságban volt megjelölve, annak valósága és okszerűsége sokszor a homályba veszett, és munkaügyi vita esetén a bíróságnak kellett tisztázni a felmondás okául szolgáló körülményeket.

A munka törvénykönyve 106. § (2) bekezdésének tervezett kiegészítését annyiban tartom indokoltnak, hogy egyértelművé teszi az ideiglenesen más munkáltatónál történő munkavégzésre kötelezett munkavállalók feletti munkáltatói jogok gyakorlójának körét, illetve személyét, s ezáltal elejét veszi a különböző munkáltatók közötti hatásköri összeütközéseknek, megszünteti a más munkáltatóhoz kirendelt dolgozó bizonytalansági érzését.

Azzal is egyetértek, hogy a munkaviszony megszüntetésének jogát a kirendelő munkáltató hatáskörében tartja meg, így eleve kizárja, hogy a lényegében bérmunkát alkalmazó munkáltató akár önkényesen, akár alappal a munkavégzésre kirendelt dolgozó munkaviszonyát egyik napról a másik napra megszüntethesse.

Jelentős módosításnak és országunkban az utóbbi időben visszatérően akut problémaként jelentkező vérellátási helyzet javítására is kiható, pozitív tartalmú rendelkezésnek tartom, hogy a munka törvénykönyve 107. § e) pontja konkréttá és a munkavállaló szempontjából kedvezményezetté teszi a véradás miatt távol töltött időtartamra a munkavégzési kötelezettség alóli mentesülést. Ezzel a módosítással az egészségügy normális működése szempontjából nélkülözhetetlen, önkéntes véradásra vállalkozók érdekeltségének megteremtését, erkölcsi és anyagi ösztönzését látom megvalósulni.

A munka törvénykönyve 129. § (1) bekezdése módosításának megítélése eltérő a munkáltatók és a munkavállalók szemszögéből. A jelenlegi munkaerőhelyzet indokolja, hogy a munkáltatók gazdasági feladataikat ne korlátlanul elrendelt túlmunka igénybevételével, hanem a munkaerőpiacon nehézség nélkül fellelhető további szakképzett munkavállalók alkalmazásával oldják meg, ugyanakkor a munkavállalók maguk is törekszenek a minél több túlmunkára, amely létfeltételeiket javítja és részben megélhetésük forrása is.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy a túlmunkaidő-keretet részben objektív, részben szubjektív okok miatt eddig sem lehetett megtartani, különösen nem idény jellegű munkát végző munkáltatóknál, amely megállapításomat bizonyítják a munkavédelmi felügyelőségek e tárgyban kelt vizsgálatai. Sokszor éppen a munkavállalók ösztönzésére és késztetésére történt az időkeret túllépése.

Amikor a munka törvénykönyve e pontjának módosítását tanulmányoztam, egy kicsit belenéztem én is a lelkiismeretembe, és visszagondoltam arra az időre, amikor 18 évet tudtam le egy nagy diósgyőri gépgyárban, mielőtt országgyűlési képviselő lettem. Bizony-bizony mi magunk is, munkavállalók a munkaadókkal együtt arra törekedtünk, hogy ne a munkanélküli piacról legyen bevonva munkavállaló, hanem, ha lehet, ha lehetséges és ennek érdekében azért mindent megtettünk , akkor a törzsgárda kapja meg a lehető legnagyobb mértékben a túlórát, hiszen ez számunkra komoly anyagi előnyöket jelentett, és meggyőződésem, hogy az élet és a gazdasági növekedés fogja megoldani ezt a gondot és semmi esetre sem a munka törvénykönyv módosítása. Változatlanul úgy gondolom, hogy a munkavédelmi felügyelőségeknek lesz dolguk, és kilószámra fogják gyártani a vizsgálataikat.

A munka törvénykönyvének egyik neuralgikus pontja volt a 134. § (3) bekezdésében megfogalmazott azon előírás, hogy a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, és ettől a rendelkezéstől eltérni nem lehet. Számtalan bírósági per bizonyította ezen törvényhely megváltoztatásának szükségességét, ugyanis előfordult, hogy a munkáltatók szó szerint igyekeztek ezt a kogens rendelkezést érvényesíteni, és a munkavállalók részére akkor sem adták ki az őket megillető évi rendes szabadságot, ha azt a dolgozó betegsége vagy más körülmény miatt igénybe venni nem tudta.

A munkaügyi bíróságok ilyen esetekben az elévülési idő figyelembevételével szolgáltattak jogvédelmet a rendes szabadságuktól megfosztott munkavállalóknak, amely jogorvoslatokra az előterjesztett módosító rendelkezések alapján várhatóan nem lesz szükség, hiszen a törvény megszünteti a korábban alkalmazott szigorú kogenciát.

A távolléti díj mint új munkajogi kategória bevezetése már a törvénymódosítás bejelentésének pillanatában, a közvélemény előtt ismertté válásakor érvek és ellenérvek sorozatos összecsapását hozta.

A munkaadók nyilvánvalóan üdvözölték, a munkavállalók pedig ellenezték, mivel bevezetése jövedelemcsökkenést okoz esetükben. Azonban tárgyilagosan megítélve úgy látom, hogy a távolléti díj törvénybe iktatása nemcsak gazdaságilag, hanem jogpolitikailag is indokolt, morálisan is védhető, hiszen nehezen igazolható, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelően munkavégzés nélkül szabadság vagy állásidő esetén a dolgozók nagyobb jövedelemre tettek szert, mintha effektíve munkát végeztek volna.

Az átlagkereset jogintézményének fennállta alatt esetenként még az is előfordult, hogy a keresőképtelen állományban, táppénzen lévő dolgozó vastagabb borítékot vitt haza, mintha egészségesen teljesített, dolgozott volna.

Végezetül, az elhangzottakat összefoglalva, a magam részéről a beterjesztett törvényjavaslattal egyetértek és elfogadásra javaslom képviselőtársaimnak. Talán még annyit hadd jegyezzek meg, tudom és meg is értem a szakszervezetek álláspontját, akik azt akarták, hogy egy nagyobb, átfogóbb munka törvénykönyve módosítására kerüljön sor.

Örülök, hogy ennek első szakmai anyaga a minisztériumban elkészült, és remélem, hogy ebben az évben az Érdekegyeztető Tanács már tárgyalni is fogja, s reményeink szerint a jövő év során újra tárgyaljuk a munka törvénykönyve egy komplexebb, átfogóbb módosítását. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)