Tóth Pál (MSZP)

1995. május 2.

TÓTH PÁL (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Asszony! Mádi képviselő úrral szemben, aki Csehák Judit felszólalásához fűzött néhány megjegyzést, úgy gondolom, hogy a kormánypárti képviselőknek is nemcsak joga, hanem kötelessége a csomag bizonyos részelemeivel kapcsolatban akár konceptuális kérdéseket is feszegetni. Ennek nagyon egyszerű oka van: ez a csomag szerintem nem félfordulat, hanem valódi fordulat mind a gazdaságpolitikában, mind a politikában. És ha csak a szociálpolitikát nézem, ott aztán tényleg nem semmi, ami történt, tudniillik ez a csomag elképzelhetőnek tartja a szerzett jogokhoz való hozzányúlást is. Ilyen értelemben, azt hiszem, nem a demokrácia megcsúfolása, hanem egy teljesen jogos igény kormánypárti képviselők részéről is, hogy elmeditálhassanak ezeken a dolgokon, hiszen úgy gondolom, ők nem egyszerűen gombnyomogató mamelukok, hanem gondolkodó emberek.Elég tág a csomag, sok minden belefér, de én illő szerénységgel ennek a csomagnak csak egyetlen parciális mozzanatával foglalkoznék, nevezetesen a családi pótlékkal. Azért a családi pótlékkal és az ahhoz kapcsolódó néhány mozzanattal, mert ha volt valami, ami a csomag napvilágra kerülése után felzúdulást keltett, az nem utolsósorban az a sok handabandázás elnézést a kifejezésért , ami a családi pótlékkal kapcsolatosan a csomagban megfogalmazott dolgokat övezte.

Először is azt szeretném mondani, hogy a Bokros-csomagtól függetlenül, és azok körében is, akik szociálpolitikával foglalkoznak, van egy közismert paradoxon, amely úgy szól, hogy miközben nemzetközi összehasonlításban is kifejezetten sokat költünk családtámogatásra, a sokgyerekes családok mégis szűkölködnek. Ezek után felteszik a kérdést, hogy kihez jutnak el ezek a támogatások most, a jelenlegi rendszerben, és kik esnének el azoktól ezután. Gondolom, ez egy alapkérdés, és van annyira izgalmas, mint az előbb folyó vita, ezért engedjenek meg erről néhány szót.

A gyerekes családok részére nyújtott, készpénzfizetések formáját öltő családi pótlék az ipari országok szociálpolitikájának közös jellemzője, mégpedig teljesen függetlenül attól, hogy keleten vagy nyugaton vannak vagy voltak. Kelet-Európában a piaci rendszerre való áttérés, vagyis egy ilyen fordulat óhatatlanul megnövelte a családi pótlékkal és általában a szociálpolitikával kapcsolatos figyelmet szak-körökben is, a Bokros-csomagtól függetlenül. Ha jól néztem és úgy gondolom, jól néztem , ezzel a családi pótlékkal kapcsolatban két elég markáns álláspont fogalmazódott meg menet közben, tehát nem most és nem az aktuálpolitika szintjén. Az egyik álláspont úgy szól, hogy a nagyvonalú családi pótlék és úgy gondolom, hogy a magyar családi pótlék igazán nagyvonalú bármilyen összevetésben a tervgazdaság természetes velejárója és inkompatíbilis, tehát nem illeszkedik a piacgazdaságba. Ez az egyik álláspont.

A másik álláspont semlegesebb álláspont, szélesebb körben elfogadott nézet, és úgy szól, hogy a családi pótlék tulajdonképpen független a rendszertől, tehát attól, hogy milyen társadalmi rendszerekről van szó. A családi pótlék ilyen vagy amolyan színvonala e szerint a felfogás szerint kizárólag politikai döntés, politikai értékválasztás eredménye. Erre mondják, hogy ily módon a családi pótlék relatíve magas, tehát a bérekhez viszonyított arányát tekintve magas, fenntartása nálunk vagy más kelet-európai országokban akár kívánatos is lehet, ám a stagnáló vagy negatív gazdasági növekedés esetén, vagy egy rossz gazdasági helyzetben, vagy nagy költségvetési deficit viszonyai között nagyon komoly érvek szólnak amellett, hogy csökkentsék a kormányzati kiadásokat és a pénzbeli juttatásokat, ezeket az ellátásokat a leginkább rászorultak körére koncentrálják. Ez nem a nagypolitikában megfogalmazott fixa idea, hanem ez ettől teljesen függetlenül is magától értetődő és logikus módon vetül fel e szerint a másik, semlegesebb álláspont szerint.

A vita tehát nem egyszerűen arról szól, hogy legyene vagy ne legyen családi pótlék, hanem arról, hogy ezek a támogatások milyen célzottsággal bírjanak, illetve a célzásról, tehát hogy kihez szóljanak, szólhatnak csupán, amennyiben nem pusztán politikai szólamokat fújunk. Létezik egy olyan nézet vannak, akik azt mondják, hogy naiv nézet, én nem mondom, hogy naiv, csak egyszerűen egy nézet , amely szerint a juttatás célzottsága, tehát az, hogy kihez jut el, kiket érint, nem hatékony, ha a kifizetésnél nem vesszük explicit módon, tehát nyilvánvalóan kinyilvánított módon tekintetbe a jövedelmeket. Ám ha az egységes és jelenleg érvényesülő jogosultsági kritérium ami a családi pótlék esetében a gyerek megléte korrelációt mutat az alacsony jövedelemmel, akkor egy univerzális juttatás, tehát a jelenlegi célzottsága sokkal jobb is lehet, mint azt sokan feltételezik mondják azok, akik ezzel foglalkoznak.

Meg kell mondjam, tisztelt Ház, hogy a célzottság fokának megállapítása tehát például hogy mennyire hatékony ez a juttatásunk, vagy mennyire lesz hatékony, ha elfogadásra kerül ez az előterjesztés nem könnyű dolog, nagyon sok munkát, kutatást, empirikus feltárást kíván, hogy azt ténylegesen meg tudjuk állapítani. Emellett úgy vélem, hogy a családi pótlék körül folyó vitának annak ismeretében kellene folynia és nemcsak itt, hanem másutt is , hogy ténylegesen mit ért el és mit nem ért el a jelenlegi támogatási rendszer. Mindezeken túl a társadalmi biztonság rendszerének reformjáról folyó vitákat a világon mindenütt, nálunk pedig különösen igen nagy mértékben befolyásolja mindenekelőtt a szociális biztonsági rendszer eddigi története, már csak azért is, mert a változtatásokért, tehát ezekért a fordulatokért felelősök attitűdjeire, beállítódásaira a múlt igen nagy hatást gyakorolt és semmi pejoratív kicsengése nincs annak, amit mondtam. Érdemes megnézni, hogy miként alakult e rendszer jogosultsági köre, kiterjedése és a juttatás színvonala. Csehák Judit nagyon színvonalas és érdekes felszólalásában erre utalt. Én kicsit más összefüggésben, '46-tól venném sorba nagyon röviden, taxatíve a családi pótlékra való jogosultság változásait.

1946-ban a jogosultság csak és kizárólag az állami szektorban foglalkoztatottakra terjed ki, mások nem kaphatnak ilyet és nincs korlátozás a gyerekszám szerint.

A jogosultságot 1953-ban terjesztik ki a három- vagy többgyermekes mezőgazdasági szövetkezeti dolgozók családjaira, de esetükben például a pótlék alacsonyabb, ezzel szemben az állami szektorban foglalkoztatottak körében a jogosultságot a két vagy több gyermekre korlátozzák.

1959-ben egy újabb változás: a jogosultságot kiterjesztik a gyereküket egyedül nevelő anyákra. 1966 és '83 között négy alkalommal változik a jogosultsági kör: 1983-ban terjesztik ki a jogosultságot az egygyermekes családokra is, a gyermekek hatéves koráig; 1990 áprilisában válik ez az egész dolog univerzálissá, tehát munkaviszonytól független jogosultsággá. A jogosultságot kiterjesztik az egygyerekes családokra, a gyermek hatéves korán túl is. A jogosultság kiterjesztése tehát a jelenlegi állapotig több évtizeden keresztül ment végbe.

Elmondható tisztelt Ház, kedves képviselőtársaim, hogy a családipótlék-rendszer Magyarországon tényleg hosszú múltra tekinthet vissza, ami teljesen érthető módon roppant nagy hatással van mind a választópolgárok várakozásaira, mind pedig a politikusok döntéseire, épp e miatt a múlt miatt és a családi pótléknak kitüntetett, fontos, jelentős szerepe és nagyságrendje okán.

Ha a háború utáni időszak egészét vizsgáljuk, akkor igen jelentős növekedés tapasztalható mind a rendszer által lefedett gyermekek számában, mind pedig a fizetések átlagbérhez viszonyított arányát tekintve.

(17.00)

(A jegyzői székben dr. Kiss Róbertet Nahimi Péter váltja fel.)

Itt azért megjegyeznék valamit a nemzetgyilkossági szólamok hangoztatói felé, hogy miközben valóban imponáló volt az a fejlődés, ami végbement ebben a néhány évtizedben, azonközben legalább ugyanilyen negatív irányú volt az a trend, amelyik a termékenységi mutatókat, a születési ráta alakulását jellemzi. Éppen ellentétes volt. De ez egy másik dolog.

A következő dolog, amit szerintem számba kell venni mindenkinek, aki ezzel a kérdéssel a politika síkján és a politikai terepen foglalkozik és dönt majd, az pedig a családi pótléknak az illeszkedése vagy incidenciája csúnya idegen szóval.

Ha valaki azt állítja, hogy ez a juttatás meglehetősen jól célzott volt az alacsony jövedelmű háztartásokra, akkor ezzel kapcsolatban én a következőket mondanám: a családipótlék-kiadásoknak csaknem egynegyede, tehát az összes kiadásoknak egynegyede került a népesség legszegényebb, tíz százalékát alkotó egyénekhez, amennyiben az egy főre jutó jövedelem alapján számoljuk ezt a hányadot. Kétötöde került a legszegényebb 20 százalékhoz, tehát a két legalsó jövedelmi csoporthoz. Ezen közben a kiadásoknak egytizenkettede jut a népesség leggazdagabb 20 százalékának. De ha most valaki amellett kívánna érvelni, és nagy a hajlam erre, hogy a családipótlék-kifizetéseket elpocsékoljuk a magas jövedelmű háztartásokra, az a teljes háztartási jövedelem eloszlását használhatja érvként vagy akár érveinek az alátámasztására is. Tudniillik az egyének leggazdagabb 20 százaléka kapja a kiadások egyötödét ma Magyarországon, ami másfélszer több, mint amennyi az alsó 20 százaléknak jut, és az alsó 10 százaléknak jut a legkevesebb.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a rendszer kiterjesztése, tehát univerzálissá válása feltehetően megnövelte az alacsony jövedelmű háztartásokra jutó kiadásoknak a részarányát. Ez teljesen biztos, vagyis azt mondjuk, hogy valamit javult az ellátás célzottsága. Egy biztos, hogy a családi pótlék incidenciájáról adott vázlatos áttekintés jól példázza, milyen fontos az, hogy a háztartási jövedelmek különböző mérőszámai mögött lévő feltevéseket nyilvánvalóvá, világossá, nyílttá, egyértelművé tegyük.

Vizsgálhatjuk, tisztelt Ház, hogy az összes családipótlék-kiadás milyen hányada jut a családi pótlék felvétele előtti jövedelemeloszlás egyes tizedeire, tehát deciliseire. Eszerint a mérőszám szerint a családi pótlék célzottsága javul minden olyan reform során, amely csökkenti az eloszlás felső részeire jutó kiadások részarányát. Ezt elérhetjük úgy is, hogy a magasabb jövedelmű háztartások részére folyósított családipótlék-kifizetéseket csökkentjük vagy az alacsonyabb jövedelmű háztartásokra jutó kiadásokat növeljük, illetve a két módszer kombinációjával.

A különbségtétel fontos. Ha ugyanis a célzottság egy olyan definícióját használjuk, amely a szegénység csökkentéséhez kapcsolódik, akkor a magas jövedelmű háztartások részére nyújtott támogatások csökkentése az égvilágon semmivel nem javítaná a célzottságot.

A konklúzió a magam számára és úgy gondolom, hogy ezt el kell mondanom e vita során -: a családi pótlék vitathatatlan a magyar szociálpolitika egyik fontos, ha ugyan nem a legfontosabb eleme. Amennyiben valóban komolyan gondoljuk a dolgot, akkor az mondható, hogy a családi pótlék jelenlegi alapvető jogosultsági kritériumának megváltoztatása nélkül, pusztán a rendszer igazgatásának alkalmas átalakításával is lehetne javítani a célzottságán.

Az egyik lehetőség az és úgy gondolom, ez módosító indítvány formájában meg is fog jelenni , ha a demográfiai jellemzők felhasználásával valósítanák meg a juttatás hatékonyabb célzottságát vagy célzását. Ez azt jelenti, hogy a családipótlék-kifizetéseknek jóval differenciáltabbaknak kell lenniük szerintem és mások szerint is, a családméret és a családösszetétel szerint. Egy ilyen családi támogatási rendszer lényegesen vonzóbb lenne mondjuk a gyermekek után igénybevehető, adóalap-csökkentő, tehát taxcredit kedvezménynél, melynek logikája egyébiránt sok mindennel összeegyeztethetetlen.

Vannak olyan vélekedések, miszerint Magyarországon a juttatások jobb célzására volna szükség. A lényeg, hogy a családi pótlék adózás alá vonása önmagában nem csökkenti, sőt akár még növelheti is a szegénységet. Első látásra a családi pótlék bevonása az adóalapba egy nyilvánvalóan adódó és logikus lépésnek tűnik, ha az a gondunk, hogy a kiadásoknak túlságosan nagy és elég jelentős része jut el a magas jövedelmű háztartásokhoz.

Az IMF egyik tanulmánya az ilyen irányú lépés megtételét javasolta. Ámde számos probléma merül fel, melyek azt sugallják, hogy a családi pótlék célzottságának az adórendszer segítségével történő javítása egyrészt sem nem olyan könnyű, sem nem annyira kívánatos, mint amennyire az az első pillantásra látszik.

Ezzel kapcsolatban felmerülhet tisztelt Ház, igen tisztelt képviselőtársaim, és fel is bukkant mostanában, a mostani vita során is ha jól emlékszem Csépe Béla képviselőtársam vetette fel a családi adózás kérdése.

Ha megengedik közbevetőleg, kétpercesben akartam Csépe képviselő úrhoz csatlakozni, amikor ezt felvetette, most közbeszúrnám erről a véleményemet.

A családi jövedelemadózásról nagyon sokféle véleményt hallottam, sokan valamilyen gyógymód-javaslatként tárják a közvélemény elé. Az adó- és devizajogban járatos jogászok véleményét olvasnám fel nagyon röviden és nagyon visszafogottan, mert nagyon sokat lehetne mondani arról, hogy mi a hátránya a családi jövedelemadózásnak a vitathatatlan előnyei mellett is.

Egyszer: A családijövedelemadó-rendszer hátránya, hogy a nagy jövedelmű családoknak nagyobb kedvezményt ad, mint a kisjövedelműek.

Másodszor: A családijövedelemadó-rendszer ellenkezik a társadalom és a jogrendszer fejlődési irányával, együttadózásra kényszeríti a ténylegesen önálló státuszúakat és csak igen korlátozott mértékben teszi lehetővé egyéb ösztönzők működését. Nem akarom vég nélkül sorolni. Az is vitathatatlan, hogy ettől a családi adózástól, nem a splittingtől, a legtöbb nyugat-európai ország visszavonul vagy nem is alkalmazza ezt az adórendszert. Ezt csak közbevetőleg jegyzem meg.

Mindenesetre a családi adózás kérdése a családi pótlék kapcsán felvetődött. Bár a személyi jövedelemadó külön kezeli a férjet és a feleséget, de már a rendszer bevezetése óta, tehát a '88-as év óta valamelyest jelen volt, benne volt a törekvés, hogy a családot vegyék tekintetbe, és ez úgy működik, hogy a gyerekek után nyújtott adóalap-csökkentő kedvezmény formájában ölt testet. Ez a kedvezmény a magasabb jövedelmű házastársat illette meg. 1988-91 között a kedvezmény meglehetősen csekély volt, később nőtt, majd jelentősen kiterjesztették, de ezt, gondolom, itt mindnyájan tudják.

A gyermek utáni adókedvezmény a legmagasabb határadókulcs szerint adózó jövedelméből vonható le. Ez semmit sem ér azon személyek számára, akiknek nincs adókötelezettségük, abszolút értelemben is azoknak nyújtja a legtöbbet, akik maximális határadókulcs szerint adóznak.

Befejezném erről a dologról a mondandómat: pillanatnyilag azt látom és erre Csehák Judit már utalt , hogy itt egy gyors és szükségszerű takarékossági intézkedésre van szükség. Ezt célozza meg a Bokros-csomag, és emiatt olyan univerzális rendszerekből is, mint amilyen ez a roppant nagy hagyományokkal bíró családipótlék-rendszer, vissza kell vonulni.

(17.10)

Ámde annak, hogy milyen irányban mozdulunk el, hogyan akarjuk a családi ellátások célzottságát, célzását, illeszkedését ennek ellenére javítani, legfeljebb a körvonalai láthatók csupán.

Ha ez a stabilizációs csomag a hazai jóléti rendszerben tényleg paradigmaváltást jelent, akkor valóban nem tehetünk egyebet és ismét csak a képviselő asszony szavaival élnék , akkor ezt kell optimalizálni. És ez lehetséges ha lehetséges.

Végül, igen tisztelt képviselőtársaim, általánosabban is szólnék ezekről a dolgokról, amiket a Bokros-csomag néven elhíresült stabilizációs program jelent. A napokban olvastam egy általam igen nagyra becsült és tisztelt közgazdásznak egy nagyon eredeti szövegét valamelyik folyóiratban. Ő azt mondta, azt mondják a népek, a sajtó, az ellenzék és mások, hogy ebben az országban egy véreskezű kormány működik. Annak ellenére mondják a népek, a sajtó, az emberek és az ellenzék, hogy még voltaképpen semmi sem kezdődött el. És tényleg nem kezdődött el semmi sem. Azt mondja ez a neves közgazdász, hogy mindenesetre a társadalmat ezzel a csomaggal sikerült jól megijeszteni, és ettől sokan közülük mármint a kormánypárt tagjai közül elrémültek. Folytatja: most, egy kritikus ponthoz értünk tényleg kritikus ponthoz értünk , mert '93-ban még el lehetett azt mondani, hogy pardon, kérem szépen, a fizetésimérleg-hiány mértéke csak egy egyszerű malőr volt, mostanra azonban már nem megy: itt a feszültségek a folyamatokba vannak beépítve.

A koalíciós kormány pedig, ha cselekedni akar, akkor ehhez nagyon rövid idő áll rendelkezésére. Ezért, noha számos szakmai észrevételem, felvetésem vagy konceptuális kérdésekben is nüanszbeli vagy akár jelentős ellenvéleményem van, a magam részéről mert valóban az utolsó előtti pillanat az, ami most adódik támogatom és a parlamentnek támogatásra és elfogadásra javasolom ezt a stabilizációs csomagot. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)