Győriványi Sándor (FKGP)

1995. május 2.

DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A benyújtott törvényjavaslatról képviselőtársaim már nagyon sok dolgot elmondtak. Ellenzéki oldalról felsorolták hiányosságait, alkotmányellenességét; kormánypárti oldalról viszont kevés kivétellel csak azt hangsúlyozták, hogy a küszöbön álló államcsőd megakadályozása miatt szükséges a javaslat megszavazása, ez a jövő záloga, illetve ezzel bizonyították, hogy a kormány végre elkezdett dolgozni.Az eddigi vitában a problémát abban látom, hogy most nem a kormány létező vagy nem létező gazdaságstabilizáló koncepciójának egészét, hanem a benyújtott konkrét törvényjavaslatot kell megvitatnunk. Ez a törvényjavaslat, a benne összehordott törvénymódosítások azonban nem tükröznek sem koncepciót, sem valódi cselekvést. Ha kizárólag a törvényjavaslat szövegére összpontosítunk, látnunk kell, hogy a javaslat kidolgozói pontosan ugyanazt a gyakorlatot követték, amelyet már az 1995. évi költségvetés tárgyalásánál tapasztalhattunk: a pénzügyi szorítás néhány mondatnyi intézkedését bő lére eresztve mint a törvény megfontolt átdolgozását tálalták.

A most benyújtott vaskos köteg a törvénymódosítások összevonása egy javaslatba legalább azzal az előnnyel jár, hogy egy-egy törvényhez kevesebb körítést tálaltak, így kevesebbet is rontottak az eredeti szövegen. A törvényjavaslat terjedelmének jó kétharmada ugyanis most sem más, mint a már meglevő törvényszövegek csoportosítgatása vagy megkérdőjelezhető módosítása.

Ha a törvényjavaslatból ennek megfelelően összegyűjtjük a tényleges változásokat, jól látható az, hogy minden koncepció, társadalmi megfontolás nélkül kizárólag az a tényező érvényesül: hogyan lehet a lakosságtól még több pénzt elvonni. Hangsúlyozom: most nem a kormány egyéb, a gazdasági stabilizáció felé tett lépéseiről van szó, hanem az e javaslatban foglalt rendelkezésekről. Éppen ott található a csúsztatás, hogy sohasem az adott intézkedések érdemi kihatásáról, hanem egy globális célkitűzésről beszélünk, amelynek realitását így nem lehet megbecsülni.

A törvényjavaslathoz mellékelt pénzügyminisztériumi tájékoztató is rendkívül könnyedén átsiklik a részleteken. Szerinte a törvénymódosítások és az ebből eredő kormányintézkedések hatására a kormány forrásszükséglete 50-120 milliárd forinttal csökken, a vállalkozások pedig mintegy 80-135 milliárd forint forráshoz jutnak, a lakosságnál 15-25 milliárd forintig terjedő többletmegtakarítás jelentkezik. Az intézkedéseket vizsgálva ez utóbbi szám már önmagában jelzi az egész képtelenségét.

A törvénymódosítások közül kétségkívül azok a lépések a legkritikusabbak, amelyeket a szociális ellátás területén kíván megtenni a kormány. Ugyan állandóan a szociális ellátórendszer átalakításáról beszélnek, de nem erről van szó. Csehák Judit, tisztelt képviselőtársam, korábban már vázolta, milyen elvek alapján kellene a szociális ellátórendszert átalakítani. De itt szó sincs rendszerről, csak egyszerű szűkítésről, bármennyire is igyekeznek minket az ellenkezőjéről meggyőzni.

Mert mi is a szűkítés logikája? Először is a jövedelemkorlát bevezetése. Ezt tekintik tulajdonképpen a rendszer átalakításának. Ennek lényege az egy főre jutó bruttó 25 ezer forintos jövedelemhatár bevezetése a szociális ellátásoknál. Hivatkoznak arra, hogy az e fölötti jövedelmek idézem "az átlagot lényegesen meghaladó jövedelmek", így logikus, hogy ne részesüljenek szociális ellátásban. Hogy ezeknek a idézem "magas jövedelmű" gyermekes családoknak a száma mekkora, arról nincs pontos adat, csak találgatás. Valószínűleg igaz a tájékoztató azon állítása, hogy elhanyagolható számról van szó. De miből lesz ebben az esetben megtakarítás? A családi pótléknál a jövedelemkorlátról szóló szövegek eltakarják, hogy az egygyermekes családoknál erről Csehák Judit részletesen szólt a hatodik életévet követően megszűnik a pótlék, akár magas a család jövedelme, akár alacsony. És ma Magyarországon az egygyermekes családok száma a legnagyobb. Semmi másról nincs szó, mint egy döbbenetes és igazságtalan korlátozásról. De a tervezet kegyes is abban az esetben, ha az egygyermekes családban mindkét szülő munkanélküli.

(17.20)

Egy munkanélküli a családban még nem elegendő. Az ilyen változásokat végképp nem lehet az ellátó rendszer érdemi módosításának tekinteni, amit viszont a változások adminisztratív előírásai idéznek elő a családi pótlék területén, azt úgy hívják, hogy bürokrácia.

Az előző felszólalásokban képviselőtársaim megpróbálták megbecsülni az évenkénti igénybejelentés és elbírálás költségeit, de mivel általában a valóság rosszabb, mint a becslés, nem lehetünk optimisták.

Ez az új rend egyébként teljesen értelmetlen. A családi pótlékról szóló 1990. évi XXV. törvény a felelősséget a folyósító szervre helyezi. A folyósító szervnek felelőssége alapján értelemszerűen kötelessége jelezni, ha a dolgozó jövedelme meghaladja az adott határt. Sokkal egyszerűbb lenne, ha azokat köteleznék a bejelentésre, akik éppen kiesnek a jövedelemhatár következtében, mint másfél millió, évente ismétlődő kérelmet kezelni és elbírálni, hiszen önmagában csak az adatfeldolgozás is iszonyú munkát jelent. Gondoljuk csak végig: a tervezetnek megfelelően a kérelem az előző évi személyijövedelemadó-bevalláson alapul, az ellenőrzésre és az esetleges jogtalan igénybevétel kiszűrésére csak az APEH listái alapján van mód. Abból viszont csak a magasabb jövedelműek körét lehet megvizsgálni.

A társadalombiztosítás éppen eleget költött eddig számítástechnikára, hogy az ellenőrzést gépre szervezzék. Rendkívül hasznos lett volna, ha a törvényjavaslat készítői igénybe veszik az ügyvitelszervezési szakemberek munkáját, ugyanis, ha az államháztartás reformjára az ilyen megoldások lesznek a jellemzőek, nem sok jóra számíthatunk.

A családi pótlékról szóló törvény módosítása egyben mintapéldája a felesleges változtatásoknak. Erre az 59. §ban található, a törvény 1. §-át módosító rész a legjellemzőbb. A (3)-(6) bekezdésekben foglalt feltételrendszer eddig még minden évben módosításra került fogalmazási szempontból, most ismét átfogalmazták. A korábbi rendelkezés a (3) bekezdésben foglalt felsorolást egy mondatban kezelte, és valamennyi esetben a szociális intézmény vezetőjét tette jogosulttá a családi pótlékra. Az új fogalmazás, illetve csoportosítás következtében az ideiglenes hatályú beutaltak után járó családi pótlék jogosultja nem állapítható meg, azaz a módosítás nem javított, hanem valóban rontott a törvény szövegén.

A családipótlék-törvénybe most belegyömöszölték a gyermekgondozási segélyt és az anyasági támogatást mint új II. fejezetet. Sajnos, ez sem kellően átgondolt. A lényeg itt is az volt: a költségek bármi áron történő csökkentése, mert eléggé megkérdőjelezhető, hogy a gyermekgondozási segély összege független lehet a gyermekek számától, vagyis úgy kell annak a nőnek, aki felelőtlenül ikreket szül! És mindezt a társadalmi igazságosság nevében.

A korábbi rendelkezések alapján az anya a gyermek meghatározott életkorának elérése után vállalhatott ugyancsak meghatározott feltételek között munkát. Az új rendelkezés ezt nem teszi lehetővé. Ez teljesen érthetetlen akkor, amikor a szabályozások egésze arra irányul, hogy lehetőleg minél inkább ösztönözze az embereket arra, hogy munkát szerezzenek maguknak.

A szociális ellátórendszer további elemeinek változását tartalmazza a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény módosítása. Az itt tervezett változások jó része már ismert, bár ezeknek a módosításoknak az összefüggése a gazdaságstabilizációval meglehetősen csekély. A családi pótléknál bevezetett jövedelemhatár érvényesítése sem jelent problémát, hiszen a törvényben meghatározott korábbi értékhatár alig valamivel magasabb.

A jövedelempótló támogatás folyósításának 24 hónapban való korlátozása azonban kemény érvágás a munkanélkülieken. A támogatás felét eddig is az önkormányzatok fizették, álszent dolognak tartom ezért azt a megfogalmazást, amely megengedi, hogy a települési önkormányzatok saját költségvetésük terhére a határidőt követően is folyósíthatnak jövedelempótló támogatást. Közismert az önkormányzatok anyagi helyzete, az ilyen célra fordítható keretek rohamos csökkenése, így valójában ez csak jókívánság. Még szerencse, hogy a megkezdett folyósítások 1996 szeptemberéig megmaradnak viszont akkor nem érthető, hogy a törvénymódosítás hogyan járul hozzá a jelenlegi költségvetési hiány csökkentéséhez és a gazdasági stabilizációhoz.

A szociális ellátás jelentős csökkentését fogalmazzák meg az 1975. évi II. törvény, vagyis a társadalombiztosításról szóló törvény módosításai. Itt már elfogyott a készség annak leplezésére, hogy kizárólag megszorításokról van szó. Meg sem kísérelték a javaslat kidolgozói, hogy valamiképpen biztosítsák a legkedvezőtlenebb szociális helyzetben lévők, a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők védelmét; szegényt és gazdagot egyaránt szorítanak az intézkedések.

Természetesen tisztában vagyok mindazokkal az okokkal, amelyek a társadalombiztosítás területén a takarékosságra ösztönöznek. Tisztában vagyok azzal, hogy kellő fedezet nélkül szükségszerűen csökkenteni kell a kiadásokat, de nem tudom elfogadni azt, hogy alapos elemzés, átgondolt differenciálás nélkül, pusztán adminisztratív intézkedésként menjen mindez végbe. Az ilyen eljárás nem méltó a magát demokratikusnak tekintő társadalomhoz.

A javaslat általános indoklása rendkívül egyszerűen intézi el az egész problémakört: a módosítások a társadalombiztosítási alapok egyensúlyának megteremtése szempontjából szükségesek. De emlékezzünk vissza: a társadalombiztosítási alapok egyensúlyának problémája elsődlegesen a vagyonátadás elhúzódásából, s az ebből eredő költségvetési terhekből adódik. Kétségtelen, hogy könnyebb megoldás a beteg emberektől pénzt elvenni, mint gazdasági problémákat megoldani.

Emlékeztetni kell arra is, hogy számos egyéb költségcsökkentő intézkedés történt, különösen az egészségbiztosítás területén, és ha így folytatódik az alapoknak a költségvetési méretekben nem is túl jelentős hiánya, megtakarításba csap át. De elkerülve az iróniát: egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy miért pont a táppénzek csökkentésén vagy a terhességi, gyerekágyi segély megtakarításán múlik a gazdaság stabilizációja. A társadalombiztosítás korábban benyújtott költségvetési törvényjavaslatából az derül ki, hogy pusztán az ellenőrzés fokozásával, a szabálytalanságok kiszűrésével többmilliárdos megtakarítást lehet elérni a táppénzek területén.

(17.30)

Nem egyes törvények módosítására, hanem a társadalombiztosítás gazdálkodásának alapos és rendszerszemléletű vizsgálatára volna szükség.

A kérdéseknek összefüggéseikben történő vizsgálata azonban szemmel láthatóan nem erőssége a javaslat kidolgozóinak. Jó példa erre a társadalombiztosítási járulékfizetés szélesítéséről szóló javaslat, amely például a végkielégítés után is fizetési kötelezettséget ír elő. Az elgondolás rendkívül figyelemre méltó, különösen, hogy a kormány alapos leépítéseket tervez a köztisztviselők és közalkalmazottak körében, hivatkozva a szükséges költségvetési megtakarításokra. Tehát az így kifizetett végkielégítésekre rögtön járulékot ír elő, ami lehet, hogy éppen jó a társadalombiztosításnak, de egyáltalán nem biztos, hogy jó az érintett intézményeknek vagy például az önkormányzatoknak.

Hasonlóan átgondolatlan a járulékfizetés kiszélesítésére tett többi javaslat is. Természetesen elő lehet írni, hogy a munkáltató 44 százalékos járulékot fizessen minden létező, a dolgozó felé nyújtott juttatására, s így el lehet érni, hogy a munkáltató rákényszerüljön ezek mielőbbi felszámolására. Hiszen munkanélküliség van. Ha a dolgozónak ez nem tetszik, jön másik.

Járulékot kell fizetni a ruhapénz után akkor nem fizet ruhapénzt, de előírja, hogy dolgozója meghatározott öltözékben jelenjék meg. Magyarán: a társadalombiztosítás sem jár jól, de az érintett foglalkoztatottak köre sem. Az ilyen apróságok azonban kit érdekelnek?

Több képviselőtársam szóvá tette a szerzői díjak, az előadóművészi tevékenységek utáni megrendelői járulékfizetés előírását. Valóban igaz, hogy ezen a területen a gazdasági helyzet romlásával a megrendelések száma erősen visszaesett, és ez szinte törvényszerű. Hiszen éppen ezek azok a területek, ahol elsődlegesen érvényesül a takarékoskodás. Senki sem számolta ki, és nem gondolta végig, hogy mi lesz a következménye, ha megjelenik egy ilyen jelentős költségtényező. Vajon a kulturális és tudományos következményekért ki vállalja a felelősséget?

A törvényjavaslat szociális részét az ebben foglalt törvénymódosításokat áttekintve megállapítható, hogy ismét nem kellően kiérlelt, megfontolt munkával állunk szemben. A korábbiakban elmondottak alapján erősen kétséges, hogy a módosítások jelentős része valóban megtakarítást eredményez-e, illetve kétséges, hogy a megtakarítást a módosításokban meghatározott úton el lehet-e érni. Nem elhanyagolható az a negatív társadalmi hatás sem, amelyet az embereket, az emberi sorsokat figyelmen kívül hagyó törvénymódosítások kiváltanak. Nem engedhető meg, hogy törvények, törvénymódosítások szülessenek oly módon, hogy megfogalmazóik elvonatkoztatják magukat a társadalom mindennapi életétől.

Mindezért valóban hasznos lenne, ha a törvényjavaslatot a kormány visszavonná. Ez a Független Kisgazdapárt véleménye.

Az Országházzal szemben, a Földművelésügyi Minisztérium sarkán áll egy emléktábla: Balásházy Jánosé, a magyar agrártudomány egyik úttörőjéé. Ez a tábla szinte csak egy idézetet tartalmaz: "Mákszemnyi praktikus elv és ismeret többet ér mázsányi teóriánál." Ezt a gondolatot tudnám ajánlani az esetleges átdolgozáshoz. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kisgazdák padsoraiban.)