Csépe Béla (KDNP)

1995. május 2.

CSÉPE BÉLA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Minden költségvetés tárgyalásánál alapvetően merül fel a gazdaságpolitikai háttér, a gazdaság általános helyzete.Úgy vélem, hogy ez az 1995. évi pótköltségvetésnél az eddigieknél is jobban szükséges, mert ez lényegében a párhuzamosan tárgyalt stabilizációs törvénycsomag pénzügyi vetülete.

Nos, a gazdasággal kapcsolatban a törvénycsomag és ez a költségvetés is tömören azt üzeni a társadalomnak, a gazdaságnak: a súlyos külső és belső egyensúlyhiány miatt e javaslatok elfogadása nélkül menetelünk az államcsőd felé, így más alternatíva nincs. Ez az üzenet.

A kormány által 1994. évben átvett gazdaságban nem volt benne egy közeli államcsőd lehetősége, hiszen ha benne lett volna, feltételezhető, hogy a szakértő hírében álló kormány azonnal ilyen vagy hasonló javaslattal áll elő. Ehelyett közel egy évre majdnem befagyasztotta a privatizációt, beterjesztett egy szükségtelen, a sarokszámokban nem sokat változtató pótköltségvetést a múlt évben, valamint az 1995. évi költségvetést is még távolról sem ebben a szellemben terjesztette be, hiszen akkor most nem lenne szükség a módosítására. Ezek világos összefüggések.

Tehát a kormány hatalomra jutása óta eltelt időszakban történt mégis valami. Véleményünk szerint az amúgy is meglévő, lényegében a szocialista korszakból örökölt bajokat tetézte a kormány úgy, hogy 1995. március 12-ére egy kilátástalannak ítélt társadalmi-gazdasági megállapodás nélkül, szűk körben hozott döntés alapján erős megszorító intézkedésekkel keresi a kivezető utat. S ami még tragikusabb, a választási győzelem eufóriájában bennemaradt egy olyan pózban, hogy az elmúlt négy évet kell csak ostorozni, a valóságosnál rosszabb színben feltüntetni az ország helyzetét, s ezáltal megindult a külső és belső bizalomvesztés. Mi ezt látjuk a legnagyobb problémának: a külső és a belső bizalomvesztést. Ezért merjük azt mondani, hogy a kormány saját politikai presztízse érdekében feláldozta az ország gazdasági érdekeit, s ennek árát akarja most a lakossággal megfizettetni. (A képviselő e szavai közben az asztalt ütögeti. Mádai Péter: Akkor is halljuk, ha nem ütögeted!) Sajnos, ez ennek a költségvetésnek a gazdasági, társadalmi háttere.

A költségvetés hiányának 156 milliárd forintra csökkentése látszatra örvendetes esemény, de az előbbiek fényében és a kilátásokat illetően egyáltalán nem az. Olyan labilitás van ugyanis a sarokszámokban, hogy a hiánynak a GDP ilyen kedvező százalékában tartása sajnos egyáltalán nem valószínű.

A 150 milliárd forintos privatizációs bevétel ugyanis a pótköltségvetésben is szerepel. Ennek is ez véleményünk szerint az Achilles-sarka. Márpedig a bevételek elmaradása ismét kedvezőtlenné teheti a hiány és a GDP arányát. Mivel a most tervezett hiány nagyjából egyenlő a már eddig realizált hiánnyal, ebből a szempontból is igencsak kérdéses az, hogy az év még hátralévő túlnyomó részében ezt a már kialakult szintet meg lehet-e tartani.

A számokból az derül ki, hogy az időarányos hiány oka a privatizációs bevételek kiesése, és hogy a megváltozott körülmények fő forrása az adósságszolgálatban jelentkező kamatok drámai emelkedése.

(12.20)

Az első a kormány privatizációs tevékenységének elmaradásából, a második pedig az indoklásban is elismerten a kamatemelésekből származik; ami viszont a kormány által gerjesztett, nagymértékben megnövekedett infláció egyenes következménye.

A költségvetés igazi problémáit tehát bevételi oldalon a privatizáció leállása, kiadási oldalon pedig a kamatok emelkedése jelenti. Megoldásul a kormány a pótköltségvetés bevételi oldalán legfőképpen a vámpótlékot, kiadási oldalán pedig a keserves kínnal összehozott kiadáscsökkentéseket javasolja, amelyeknek zömét a szociális szférában akarja végrehajtani.

Ezek közül a vámpótlék bevezetése, a drasztikus leértékelési sorozattal együtt, egy 1991 óta nem látott inflációs hullámot fog generálni legalábbis ez a veszély nagyon benne van a levegőben.

Vagyis ha egyáltalán lehetséges a hiány fő okát, a kamatszintet fogja még feljebb nyomni, holott éppen ennek az ellenkezője lenne szükséges.

A humánszféra megnyomorítása pedig miközben a léptékkülönbségek miatt nevetségesen kicsi megtakarításokat hoz a költségvetésben és soha nem látott terheket ró a bérből, fizetésből élőkre a hazai piac pangását és a gazdasági növekedés leállását idézheti elő. Ezekre a veszélyekre kell mindenképpen felhívni a figyelmet, azzal a hangsúllyal, hogy mindezek a lakossági terhek amelyeket most a kormánycsomag, a pótköltségvetés kiró nem állnak arányban a fő problémával. És minden ilyen irányú szándékot elsöpörhet egy nagyobb arányú infláció. A kamatterhek csökkenését kellene elsősorban mindenképpen megcélozni, az infláció szintentartását, az exportorientált gazdasági növekedést. Ezek azok a fő területek, ahol végül is az egyensúlyhiányt mérsékelni lehet.

Az elmondottak alapján a költségvetés valamilyen végzetes aránytévesztést tükröz. A kormány néhány milliárd forint összekaparásával mint például a várandóssági pótléknál 1,5, a gyesnél 2, a gyednél 3 milliárd akarja ellensúlyozni az adósságszolgálatban megjelenő kamat évi, durván 150 milliárd forinttal növő terheit. Ehhez képest még a családi pótlék csökkentéséből nyert 9 milliárd forint is rendkívül alacsony szintű.

Ha már a kormány a szociális érzékenység nyomait sem mutatja, legalább a politikai racionalitásnak kellene benne működnie; hogy a marginális összegekért hangsúlyozom, ezért marginális, mert a fő probléma az előbb említetteknél van , tehát a marginális összegekért ne törjön össze családokat, ne vágjon a társadalom eleven húsába, és ne okozzon közfelháborodást.

Nyilvánvaló, hogy a kamatterhek csökkentésének egyetlen útja van: az infláció megfékezése. Annak az inflációnak a megfékezése, amely 1992 óta folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott, és amely tavaly már 20 százalék alá csökkent. És csökkent volna tovább, ha a kormány áldásos tevékenysége idén nem vinné fel a 30 százalék körüli szintre.

Szinte komikus stabilizációnak hívni ennek az inflációs hullámnak a mesterséges megindítását. Ha valami igazán mutatja egy gazdaság egyensúlyhiányát, akkor ez éppen a infláció nagysága.

A kormány inflációkeltő intézkedései rekordokat döntenek. Az eredmények már az utcán is látszottak nemcsak a piaci árakon: a bankok előtt a forintot devizára váltó, majd a devizát kiváltó tömegek mutatják, hogy mennyi bizalmat szerzett magának a kormány, és hogyan erősítette meg a forintba vetett bizalmat. Ez az infláció lesz a költségvetés és a gazdaságpolitika igazi problémája a jövőben, valamint a bevételi oldal labilitása, az előbb ismertetettek alapján.

Amint látható, ez a pótköltségvetési vita valójában nem a költségvetésről szól. A pótköltségvetés mögött egy, a gazdasági folyamatokba erőszakosan, meggondolatlanul és rögtönző módon beavatkozó kormánypolitika akarja legitimálni rögtönzéseit; amelyek már eddig is mérhetetlenül sok kárt okoztak.

Ebben a helyzetben a kivezető út még egyszer és újra hangsúlyozva csak az exportorientált növekedés lehet, a belső piac megőrzése mellett.

Az 1994-ben megindult, kedvezőnek ítélt növekedési százalékokat kell tovább folytatni, természetesen exportorientált módon. De mi a belső piacot azért hangsúlyozzuk, mert a magyar gazdaság szerkezete még nincs átállítva egy olyan exportoffenzívára, amely valóban nagyon jó lenne. Tehát az mindenképpen pangást eredményezne, hogyha a belső piac szűkülne és valami olyan helyzet keletkezne, hogy egyszerűen a vállalkozóknak nincs kinek eladni a termékeket. Tehát a fizetőképes kereslet csökkentését mindenképpen el kellene kerülni.

Ezért merjük mi most is azt mondani, hogy az alacsonyabb jövedelmű, az alacsonyabb szinten élő rétegeknél igenis még ilyen körülmények között is emelni kellene az életszínvonalat, hiszen ezek a rétegek vásárlásaikkal nem importigényes árukat fognak vásárolni. Védeni kellene mindenképpen a hazai piacot, és a hazai piac védelme mellett, az alacsonyabb jövedelmű rétegek jövedelmének nem csökkentése, hanem emelése mellett lehetne biztosítani a belső piac védelmét és fejlődését úgy, hogy ez ne gyakoroljon kedvezőtlen hatást a külső egyensúlyra ahol valóban arra kell törekedni, hogy lehetőleg az importot leszorítsuk és az exportot növeljük. Ugyanakkor az exportoffenzívához mindenképpen kellenek importigényes áruk.

A költségvetés egyes területeit érintve: mindenképpen fel kell emelnünk a szavunkat az oktatást, a kultúrát, a gyermeknevelést, jövőnk szempontjából e létfontosságú területeket érintő tételek ellen. Ezeket nem lehet feláldozni egy rövid távú egyensúlyjavítás miatt. Mert itt ez a fő probléma. A kormány most gyors intézkedést hozott, ami látszatra valóban azt eredményezheti de csak látszatra , hogy egy gyors csökkentéssel lehet majd távolabbi kitörési pontokat megteremteni és a lakosság életszínvonalát is akkor és megalapozottan növelni.

Igen ám, de ha ezeket a területeket tehát a kiemelteket: az oktatást, a kultúrát, a gyermeknevelést valami ilyen cél alapján feláldozzuk, akkor tulajdonképpen a jövőnket adtuk el. És ez nem lehet semmiféle rövid távú intézkedésnek a célja; hiszen akkor értelmét veszti a rövid távú intézkedés is.

Tehát az előbb mondottak alapján meg kell találni a kitörési pontokat a gazdaság teljesítményének a növelésével. Mi úgy véljük, hogy ebben az országban még most sincs olyan válsághelyzet, hogy ilyen intézkedésekre kellene sort keríteni még egyszer hangsúlyozom az oktatás, a kultúra és a gyermeknevelés területén.

(12.30)

A költségvetéshez is nemzetpolitika és jövőkép szükséges. Az a benyomásunk, hogy a kormánycsomag és a pótköltségvetés beterjesztésénél, ennél a valóban villámgyors döntésnél tulajdonképpen nem érvényesült egy nemzetpolitikai koncepció és jövőkép, de sajnos nem érvényesült egy olyan gazdaságpolitikai koncepció sem, amelyet a kormány már bejelentett és modernizációs programnak hirdetett meg.

Úgy véljük, hogy ilyen fordulatot okozó intézkedésekhez mindenképpen csatolni kellett volna a gazdasági kibontakozás útjának, az infláció fékezésének is valamiféle programját, hiszen enélkül az egész elcsúszhat. Ez csak erősíti azt a benyomásunkat, hogy a pótköltségvetésben és a kormánycsomagban rengeteg a hevenyészett és rögtönzött terület, megcéloztak olyan valóban hozzáférhető lehetőségeket, amelyekkel könnyű-szerrel lehet produkálni egy ilyen egyensúlyhiány-csökkentést.

Az egyensúlyhiányt véleményünk szerint is valóban javítani kell. S itt vagyok még adós azzal, hogy mi is felvázoljunk valamiféle konkrét alternatívát. Lényegében megjelöltük a kivezető utat az exportorientált gazdasági növekedéssel, a kamatszint csökkentésével, az infláció mérséklésével, ezek a legfontosabb tényezők. Ezen túlmenően azonban szeretném még elmondani, hogy az egyensúlyhiányt valóban javítani kell, mégpedig elsősorban egy valódi államháztartási reform útján ez is a kormány késlekedései és mulasztásai közé tartozik. Véleményünk szerint ahogy rögtön meg kellett volna indítania, illetve folytatnia kellett volna a privatizációt a szakértő hírében álló kormánynak, úgy az államháztartási reformot pedig el kellett volna indítania, hiszen az nyilván időigényes, azt nem lehet gyorsan megoldani.

Felvetjük azt, hogy a kincstári gazdálkodásban rejlő tartalékokat is fel kell tárni. Egy állampénztár jellegű intézményre gondolunk, amelynek útján igenis milliárdokat lehet megtakarítani, és ha ezt összehasonlítjuk az előbb felsorolt területek összességében nem túl nagy, de érzékenységében óriási milliárdjaival, akkor nyilvánvaló a következtetés: először ehhez, egy ilyen lehetőséghez kell nyúlni, meg kell szervezni az állampénztárt, amivel milliárdokat lehet megtakarítani.

Felvetjük a belső államadósság kamatterhei csökkentésének kérdését is. A belső államadósságra gondolok.

Ezek a konkrét felvetéseink még tovább folytathatók. Délután, a kormánycsomaggal kapcsolatos vitában is rendelkezésemre fog állni egy felszólalási lehetőség, akkor szeretnék ezekre visszatérni, mert az időm vészesen közeledik a végéhez.

Tehát nem udvari bolond módjára ellenzünk mindent és csak kritikát mondunk, hanem van gazdasági alternatívánk, konkrét intézkedésekkel, és óvjuk a kormányt attól, hogy ezen az úton továbbmenve még jobban elszakadjon a társadalomtól, hiszen a társadalmi-gazdasági megállapodás elmaradása véleményem szerint az a legnagyobb politikai hiba, amely jelenleg is felettünk tornyosul. Nem lehet az érdekképviseletek, a társadalom nélkül kormányozni.

Végül egy menetrendet mondanék, ami sajnos elmaradt. A mi megítélésünk szerint a kormány menetrendjének a hatalomátvételtől kezdődően a következőnek kellett volna lennie a legfőbb dolgokat említem természetesen, ez egy kiemelés -: minél hamarabb privatizációs törvény, annak alapján a privatizáció megindítása; társadalmi-gazdasági megállapodás; költségvetés, ahogyan az egyensúlyhiányt látja a kormány. Lényegében tehát azt lehetne mondani, hogy e pótköltségvetés helyett egy normális költségvetés, és mellette természetesen a tb-költségvetés. Ezzel szemben mi történt?

A privatizációs törvény akkor elmaradt, most, rövidesen lesz megszavazva; a társadalmi-gazdasági megállapodás elmaradt és nincs a láthatáron; a pótköltségvetés be lett terjesztve tavaly, de nem kellett volna; a költségvetés be lett terjesztve, de nem olyan módon, ahogy a tények szükségessé tették volna; a tb-költségvetés pedig akkor elmaradt és még mindig elmarad, és az az egészen különleges helyzet alakult ki, hogy a parlament már egy pótköltségvetést tárgyal, a tb-költségvetés pedig még egyáltalán nincs meg. Ez a menetrend, illetve a menetrendhiány szomorú, mert ha ez a menetrend érvényesült volna az általunk javasolt módon, akkor meggyőződésem most itt nem kellene tárgyalni erről a pótköltségvetésről.

Az elmondottak alapján az egyensúlyjavítást, az ország helyzetének javítását igen, de ezt a pótköltségvetést nem tudjuk támogatni. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)