Szolnoki Andrea (SZDSZ)
DR. SZOLNOKI ANDREA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselőtársaim! A magyarországi szociális és egészségügyi rendszert már tíz-húsz évvel ezelőtt is két oldalról jövő bírálatok érték mind külföldről, mind belföldről. Szavahihető és komoly szakmai testületek Magyarországon kívül szerte a világon, ha a magyar szociális ellátó rendszert elemezték, első és legfontosabb vádként annak túlköltekező voltát fogalmazták meg. S valóban, Magyarországon a GDP 33,9 százalékát költjük jóléti és szociális kiadásokra, ezzel megelőzve a közepesen fejlett európai országokat és megközelítve a jóléti államáról híres Svédországot.
E külföldi vádakat még el tudtuk volna viselni, ha mi, magyarok, itt e hazában jónak és igazságosnak éreztük volna a nagy elosztási rendszerek működését. A szociálpolitika mindenkori célja a piaci kapcsolatrendszerből kimaradó csoportoknak és egyéneknek is kapcsolódási lehetőségeket, feltételeket teremteni ahhoz, hogy legyen közük a közügyekhez, s a társadalom nemcsak vér, izzadtság és könnyek elviselésében osztozik velük, hanem abban a szűkösen rendelkezésre álló jóban, ami még maradt és ami esetleg majd keletkezik.
Magyarországon jelenleg több mint harmincféle ellátási forma létezik. Ebbe természetesen a társadalombiztosítási ellátásokat is beleértem. Ezek egyike sem tiszta. Vannak átfedések, jellemzőiket tekintve sokszor bonyolultak. Pillanatnyilag túl sokan részesednek Magyarországon túl sok szociális juttatásban, miközben a magyarok egyre nagyobb száma kerül a minimális megélhetési szint alá egyebek között azért, mert a juttatások nagysága elégtelen ahhoz, hogy a leginkább rászorulók körében megelőzze a nyomort. Hány orvos képedt el, amikor a közgyógyellátott beteg hálapénzt adott a kezelés után, s aztán Mercedesszel távozott.
A közgyógyellátottak száma '93-ban még csak 385 ezer fő volt, míg '94-ben már 452 ezer fő. Ez közel 35 milliárdos kiadást jelent ma a magyar társadalombiztosításnak. Érthetetlenül, de elviseltük, hogy, úgymond, jómódú családok szinte aprópénzként családi pótlékot vehetnek fel egyke gyermekük után. Míg 1990-ben a családi pótlék 64,3 milliárdot tett ki, ma, '94-ben már 111 milliárdot jelent. Szemet hunytunk, hogy mentő szállítsa a saját lábán is elsétálni tudó beteget a kórházból, mikor kevés volt a mentő egy nagyobb közúti balesetnél, vagy későn ért oda egy, az életéért küzdő szívinfarktusos beteghez. '93-ban a mentőszállítások több mint fele, 58,3 százalék lakásból vagy lakásba való szállítás volt, míg a sürgősségi mentőszállítások csak a 28 százalékot tették ki a közterületekről, és a közlekedési balesetek helyszínéről 10,1 százalékot.
Pironkodva, de elviseltük, hogy a munkanélküliség elől tartós táppénzbe vagy rokkantnyugdíjba meneküljenek dolgozóink. Az új rokkantnyugdíjasok számának legnagyobb ugrása '85 és '90 között következett be, '91ben tetőzött, amikor a jelentkező új rokkantak száma 71 871-re emelkedett. Láttuk és dühöngtünk sokan azon, hogy betegállományban adómentes feketemunkát végez a szobafestő, s a háztájiban kapált a tsz-tag. A táppénzesek száma 3 millió fő körül mozog évente, a táppénzes napok száma pedig 80-90 millió naptári nap évente.
Tisztelt Képviselőtársaim! 1989-90-ben a változást nemcsak a nagy politikában, a gazdasági életben, de az élet mindennapjait érintő szociális és egészségügyi ellátó rendszerben is kívántuk. Sokan megelőző nyilatkozatokban, felszólalásokban és a médiában csak a gazdasági kényszerrel s az ország nehéz pénzügyi helyzetével magyarázták a változások szükségszerűségét. A kényszer pedig nem jó tanácsadó. Függetlenül minden gazdasági kényszerűségtől, a szociális és egészségügyi ellátó rendszer változtatása elkerülhetetlen Magyarországon. Elkerülhetetlen azért, mert a piacgazdaság körülményei között nem lehet a korábbi egyenlősdi és igazságtalan elosztási elveket fenntartani, annak belső ellentmondásai a pazarlás és az ínséges állapotok egymás mellett élésével.
A korábbi parlament már döntött, hogy a nyugdíj és az egészségügyi ellátás biztosítási alapon illeti meg a magyar állampolgárt. A döntés abszolút helyes volt, a végrehajtás kezdő lépéseit az előző kormány megtette, s a jelenlegi kormány folytatni kívánja.
Korábban már megkezdődött az alapellátásban a háziorvosi szolgálat teljesítményfinanszírozása. Ma ennek folytatása következik be, amikor a fogorvosi ellátásban annak privatizációjáról beszélünk, és éppen e stabilizációs csomag nyitja meg a lehetőséget a fogorvosi ellátás várva várt privatizációjára.
Az alternatív mentőszolgálatok, de maga az Országos Mentőszolgálat is képes a betegszállítás ellátásra, hogy mind több mentőautó és mentőorvos szabaduljon föl és jusson a sürgősségi betegellátásra. Már az előző kormány megfogalmazta, hogy a magyarországi betegellátást a kórházakból a járóbeteg-szakellátás és a háziorvosi ellátás felé kell irányítani.
Most meg kell teremteni az otthoni ápolás s az ápolási otthonok rendszerét, hogy csökkentsük a kórházi ágyak számát. Nemcsak azért, mert ez gazdaságos. Nemcsak azért, mert pénzt takarít meg az államháztartásnak, a társadalombiztosításnak, hanem elsősorban azért, mert ez jó a betegnek, aki otthonában gyorsan és humánusabb környezetben gyógyul.
Tisztelt Képviselőtársaim! A magyarországi szociális és egészségügyi rendszerek átalakítása megkezdődött. Nemcsak a külföldi pénzintézetek jóindulatú tanácsára és fenyegető dorgálására, hanem azért, mert senki nem volt megelégedve hatékonyságával, belső szerkezetével és elosztásának igazságosságával. A kormány olyan kiszámítható újraelosztásra tesz kísérletet, ahol a lehetőségekkel arányban a rendszerváltás veszteseinek támogatását vállalja, és nyíltan bevallja: nincs mód mindenkinek egyenlően osztani.
A kormány által kijelölt átalakítási irány a szabaddemokraták szerint jó, vállalása bátornak mondható. A szociális és az egészségügyi rendszer átalakulásának technikai részleteiről további vitákat kell folytatnunk nemcsak itt a parlamentben, hanem szakmai szervezetek és civil testületek bevonásával. Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)