Bauer Tamás (SZDSZ)

1995. május 8.

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Ha megengedik, akkor most a Hyde Parkról visszatérnék a parlamentre és azokra a valódi vitákra, amelyek a kormányprogram körül lefolytathatók és lefolytatandók. Mert volt ebben az Országgyűlésben valódi vita is, és van valódi vita is arról, hogy ez a fajta program jól szolgálja-e a gazdaság jövőjét. A másik három ellenzéki párt részéről egy olyan valóságos kritika hangzik el, amely egyoldalú fiskális szemlélettel vádolja a kormány politikáját, és azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy ezzel szemben a növekedés alternatíváját a jelenlegi ellenzék képviseli. Ilyen jellegű volt Szabó Iván iménti hozzászólása, aki azt állította, hogy a kormány egy rossz diagnózisból jutott el rossz terápiához.

Mi is úgy gondoljuk, és ebben egyetértek azzal, amit Puch László elmondott, hogy azok a korlátozó intézkedések, amelyeket a kormányprogram tartalmaz, nagyon sok hátránnyal járnak a felsőoktatástól a közoktatáson keresztül a szociális ellátásokig. Ezt mi is tudjuk, szocialisták, szabaddemokraták ugyanúgy, mint az ellenzéki pártok képviselői.

A kérdés az, hogy az államháztartás kiadásainak a szűkítéséről itt és most le lehet-e mondani. Ez az igazi kérdés.

Az ellenzéki pártok azt állítják, hogy igen, nincs szükség az államháztartási kiadások mérséklésére. Tovább folytatható az a növekedés, amit alapjában véve a kereslet bővülése indukál, és amelyik '93-94-ben jelentkezett a magyar gazdaságban.

Ez egy olyanfajta növekedés, amelyik keresleti oldalról hívja, vonja maga után a növekedést, miközben elvonja a pénzt a beruházások, a korszerűsítés elől, a kamat emelkedésével, az infláció emelkedésével nehezíti, gátolja a befektetéseket, gátolja a külföldi tőke bejövetelét, tehát változatlan struktúrában, versenyképesség javítása nélkül, sőt a versenyképesség romlásával járó növekedés, és ez a növekedés óhatatlanul eladósodáshoz, inflációhoz vezet.

Ezzel szemben a kormánykoalíció úgy vélekedik, hogy ahhoz, hogy ez a növekedés ne ilyen legyen, és ne kelljen fél év, egy év után megint megszakítani, mint ötször, hatszor a magyar gazdaság elmúlt 25 éves történetében, ahhoz bizony beruházásokra van szükség, ahhoz a versenyképesség javítására van szükség, ahhoz arra van szükség, hogy a nemzeti termékből átcsoportosítsunk a beruházások javára, és nem lehet máshonnan átcsoportosítani, mint elsősorban az állami fogyasztás, másodsorban a lakossági fogyasztás rovására, ezért van szükség átmenetileg az összkereslet és ezen belül a fogyasztói kereslet, köztük a lakossági fogyasztói kereslet korlátozására is. Ezt képviseli az a program, amit a kormány beterjesztett, ami teljes összhangban van a tavaly nyáron elfogadott kormányprogrammal, ennek a gyakorlatba való átváltása, ezért ezt a programot mi támogatni tudjuk.

Még egy megjegyzés Szabó Iván imént elhangzott szavaihoz: ő is tudja, mint volt pénzügyminiszter, ha a kormány elhatároz valamilyen intézkedést, amelyik költségvetési kiadásokat szűkít az intézmény átalakításával, akkor annak a hatása elsősorban nem az adott évi költségvetésben, tehát az idei pótköltségvetésben jelentkezik, hanem a következő évek helyzetét könnyíti meg, ha ugyanis egy kormány vállalja azt, hogy olyan népszerűtlen intézkedéseket is hoz, amelyek a következő évekre teremtenek kedvező feltételeket.

Hozzá kell tennem, hogy az ellenzéki pártok képviselői bírálták a kormányt, de nem fogalmaztak meg a kormány előterjesztésével szemben valóságos alternatívát. A magyar gazdaságpolitikai közéletben az elmúlt hónapokban a megszorító csomaggal szemben egyedül bizonyos szakszervezetek igyekeztek alternatívát állítani.

Békesi László hozzászólásában elég alaposan elemezte ezeket a javaslatokat, én ezért csak egy megjegyzést szeretnék ezekhez a szakszervezeti javaslatokhoz fűzni.

A szakszervezeti javaslatok képviselői azt állítják, hogy ők abban térnek el a kormánytól, hogy míg a kormány csak restrikciót akar, ők növekedést. Ugyanakkor mit tartalmaz ez az alternatív javaslat? Mindenekelőtt a forrásadó, az osztalékadó, a minimumadó bővítését, vagyis a piacgazdaságban, ahol a növekedés elsősorban a tőkefelhalmozástól függ, a tőkefelhalmozáshoz pedig megtakarítások és beruházások kellenek, ezek az úgynevezett alternatív szakszervezeti javaslatok éppen a tőkefelhalmozást, a megtakarításban való érdekeltséget, a beruházásban való érdekeltséget kívánják aláásni.

(10.40)

Ezek a javaslatok tehát nem növekedéspárti javaslatok, vagy ha igen, akkor az olyan keresletorientált és kínálati oldalon nem megalapozott növekedést mozdítanák elő, amilyet az ellenzéki pártok is képviselnek, és amilyet '93-94-ben az akkori kormány valósított meg. Ugyanúgy a szakszervezeti ellenállás a béremelkedések korlátozásával szemben a magyar gazdaság versenyképességét ássa alá, és erről az oldalról is a keresletet kívánja bővíteni, mielőtt a kínálat korszerűsítésének és versenyképessé tételének az alapjait megteremtenénk. Nyugodtan elmondhatjuk tehát, hogy ezek az állítólagos szakszervezeti alternatív javaslatok nem növekedéspárti, hanem növekedésellenes javaslatok, és ilyen értelemben indokolt kezelnünk őket.

A legsúlyosabb viták az előterjesztett törvénycsomag kapcsán természetesen a szociális és családtámogatásokkal kapcsolatban jelentek meg. Látnunk kell, hogy itt valójában nem egy vita folyik, hanem kettő. Az egyik vita arról folyik, hogy kell-e egyáltalán szűkíteni a magyar jóléti rendszert ahhoz képest, ami az elmúlt évtizedekben kialakult és ami az elmúlt négy évben nem alakult át, nem szűkült, csak bővült, aminek tulajdonképpen örülhetnénk, ha ennek a bővülésnek meg lettek volna az alapjai. Ez az egyik vita: kell szűkíteni, kell felülvizsgálni, kell ésszerűsíteni és igazságosabbá is tenni a jóléti rendszert, vagy pedig szabad hagyni úgy fönnmaradni, ahogy jelenleg van? A másik kérdés pedig az, hogy ha egyszer egyetértésre jutunk ebben már akik egyetértünk benne , hogy tetszik, nem tetszik, szűkíteni kell, akkor ezt miképpen tegyük meg.

Ami az első kérdést illeti, én úgy látom, hogy ebben nincs egyetértés ebben a Házban, hiszen az ellenzéki hozzászólások egész iránya az volt, hogy nem kell szűkíteni a jóléti rendszert. Itt van például Kis Gyula képviselőtársunk hozzászólása, aki élesen vitatta azt az állítást, miszerint Magyarországon a jóléti kiadások nemzeti termékhez, GDP-hez viszonyított aránya aránylag magas, és hogy, amit ma Szolnoki Andrea is megismételt, ez az arány Svédországot, Hollandiát, Luxemburgot, Dániát követően Belgiummal egy szinten alakult a kilencvenes évek elejére, és a többi, számos fejlett országnál, nem is beszélve a közepesen fejlett országokhoz képest, ez az arány Magyarországon a kilencvenes évek elején magas volt. Természetesen nem azért, mert mi nagyon sokat költöttünk ezekre a jóléti kiadásokra, hanem azért, mert a magyar GDP alacsony volt, s ehhez képest a magyar jóléti rendszer magas volt.

Kis Gyula képviselőtársunk vezérszónoklatában cáfolni igyekezett ezt az állítást, és azt állította, hogy az összehasonlítás nem stimmel, a magyar adatokban benne van a nyugdíj, az OECD-adatokban nincs benne a nyugdíj; ha összehasonlítható lenne, akkor a svéd 27 százalékhoz képest Magyarország csak 8 százalék lenne. Kis Gyula állítása, amit ma is elmondott volna, ha kapott volna két percre lehetőséget, téves. Itt van a kezemben a Közgazdasági Szemléből idézek a Társadalomkutatási Információs Egyesülés igazgatóhelyettesének összehasonlító tanulmánya, az első olyan tanulmány, amely a magyar adatokat az OECD-adatokkal teljesen összehasonlíthatóvá teszi, ahol az adatok tartalmazzák mind az egészségügyi közkiadásokat, mind az idősekre fordított kiadásokat, tehát a nyugdíjat, mind az összes egyéb népjóléti jellegű kiadást, és e szerint az összehasonlítás szerint bizony Magyarországon 1990-ben 25 százalék fölött volt a GDP-ből a jóléti kiadások hányada, ami azonos a belga szinttel, magasabb a német, a francia, az osztrák, az angol, a norvég és a finn szintnél, és '92-ben a GDP további visszaesése után egészen a svéd mögé emelkedett. Ezek összehasonlítható adatok és vitathatatlan adatok.

Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem volna önmagában baj. Tehát annak, hogy Magyarország itt foglal helyet a fejlett országok között a GDP-ből jóléti kiadásokra fordított összegek arányában, ennek én mint magyar állampolgár és gazdaságpolitikus csak örülnék, és ez az egész dolog nem számítana. Azért hozom csak elő, mert Kis Gyula képviselőtársunk és a vele egyetértő Varga Mihály képviselőtársunk, aki tegnapelőtt értett vele egyet, erre hivatkozva azt állítja, hogy nincs szükség Magyarországon a jóléti kiadások szűkítésére. Sajnos van. A jóléti kiadások magyarországi szintjével nem az a baj, hogy magasabb, mint Angliában vagy Németországban, hanem az a baj, hogy ma a magyar gazdaság nem tudja finanszírozni, s a következő tíz évben sajnos nem fogja tudni finanszírozni, és ezért nem mondhatunk le arról, ami benne van a kormányprogramban. Egyébként a Kupa-programban is benne volt sok-sok évvel ezelőtt, hogy fölül kell vizsgálni ezt a jóléti rendszert. És szemben Szabó Ivánnal, aki azt állítja, hogy igen, államháztartási reform igen, nagy rendszerek felülvizsgálata igen, ez nem jelent szűkítést ezt próbáltam most is érzékeltetni , mi bevalljuk, hogy ez sajnos szűkítést jelent. Nem jelenthet mást, és ebben egyetértés van érzésem szerint a kormánypárti koalícióban.

Amiben vita van, az az a kérdés, hogy hogyan. Hogy vajon az a módszer, amit a kormány előterjesztése tartalmaz, különösen annak az az eleme, hogy jövedelemhatárhoz kívánja ezt kötni, jó módszer-e? A szabaddemokrata frakció jelentős része úgy gondolja, hogy ezzel nem sikerült fején találni a szöget, hogy keresnünk kell más, jobb módszereket. Mindazt a bírálatot, amit például Kis Gyula arról elmondott, hogy ez nem jó módszer, el is fogadnám, ha hozzátette volna, hogy más módszerrel viszont kell szűkíteni. Mi úgy gondoljuk, hogy erre más módszert lehet és kell keresni, és a következő hónapokban meg kell találnunk azokat a módszereket a jóléti rendszer felülvizsgálatára, amelyek hosszabb távon megnyugtató, működőképes és társadalmilag igazságos módon fogják helyére tenni a magyar jóléti rendszert.

Ezt hangsúlyozva most, amikor néhány héten belül kellett intézkedni, el fogjuk fogadni, és meg fogjuk szavazni azt, amit a kormány előterjeszt, azzal, hogy együtt fogjuk keresni az utat más, jobb megoldásokra.

Miután lassan lejár az időm, engedjék meg, hogy három dolgot jegyezzek meg.

Az egyik: ez a stabilizációs csomag, aminek a beterjesztése és csomagként való beterjesztése szerintünk helyes és indokolt, egyetlenegy hibája van, hogy későn jött; ez a stabilizációs program természetesen nem azonos a kormány gazdasági programjával, hiszen a kormány gazdasági programja tartalmazza a vállalkozások fejlesztését, tartalmazza a pénzügyi rendszer átalakítását, az export ösztönzését, az egész külgazdasági politikát, a privatizációt de ez a stabilizációs program előfeltétele a kormány gazdasági programjának!

Az ellenzéki fölszólalók, vezérszónokok azzal kezdték, hogy azt mondják a kormánynak, hogy vonja vissza, és azzal folytatták. Így történt ez Torgyán Józseftől Csépe Bélán keresztül Für Lajosig tegnap. Mi azt gondoljuk, hogy ha az ellenzék azt mondta volna, hogy ezt nem, de most azonnal ehelyett mást, akkor ez egy elfogadható ellenzéki álláspont lett volna. Az azonban, hogy a kormány vonja vissza ezeket az elképzeléseit, az, hogy a kormány tétlenül nézze a külkereskedelmi deficit, a fizetésimérleg-deficit, a költségvetési deficit növekedését, úgy, ahogy tétlenül nézte az előző kormány '93-ban és '94 első felében, számunkra elfogadhatatlan nem lehet visszavonni!

Még egy utolsó megjegyzés: azt mondta itt Szabó Iván, hivatkozott arra, hogy Horn Gyula azt mondta, hogy nem fog egyoldalúan a társadalom kárára hozott intézkedések mellé állni. Én azt hiszem, hogy egyoldalúan a társadalom kárát ezeknek a lépéseknek a héthónapos halogatása okozta. Az, hogy most a kormány elszánta magát ezekre a lépésekre, a társadalom egészének a hasznára van.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a bal oldalon.)