Burány Sándor (MSZP)
BURÁNY SÁNDOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Tekintettel arra, hogy a téma más-más napirenden már többször a tisztelt Ház előtt volt, volt egy politikai vitanap, ami a kormányintézkedésekkel volt kapcsolatos; folyik, pontosabban tegnap zárult le a stabilizációs törvénycsomag általános vitája, most a pótköltségvetés keretében, miután egymással összefüggő kérdésekről van szó, tekintettel az eddigi hozzászólásokra, engedjék meg, hogy csupán néhány kiegészítést tegyek ezekkel kapcsolatban.Előre kell bocsátanom, egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy egy sajátos pótköltségvetéssel van dolgunk. Ugyanis, ha megnézik azokat a számokat, amelyek a pótköltségvetésben szerepelnek, és összehasonlítják az eredeti számokkal, amelyek még a pótköltségvetésben szerepeltek, akkor azt tapasztalhatják, hogy nem annyira egy likviditási problémáról van szó - bár tény, hogy az első negyedévi drasztikus hiány kényszerítette ki a stabilizációs csomagot is és ennek következményét, a pótköltségvetést is -, hanem sokkal inkább arról van szó az én megítélésem szerint, hogy az eredeti költségvetésben szereplő stabilizációs elképzelésekhez képest most egy sokkal radikálisabb, bár indokolt, stabilizációs intézkedéscsomag van pótköltségvetés formájában az asztalunkon.
Ez a pótköltségvetés egy következmény, egy helyzet következménye. Egyszerre magán viseli ugyanakkor megítélésem szerint a túlhordottság és a koraszülés jegyeit. Engedjék meg, hogy erről egy pár szót elmondjak.
Késői ez a pótköltségvetés abban a tekintetben, hogy az a problémahalmaz, aminek nekifeszül, nem először van az elmúlt néhány hónapban a tisztelt Ház napirendjén. Csak utalásszerűen szeretném jelezni, hogy már stabilizációs elemek voltak a '94. évi pótköltségvetésben, erről szólt a kormányfő őszi beszéde is, és tulajdonképpen a költségvetési vitában is megkísérelte már az előterjesztő ezeket a stabilizációs szempontokat érvényesíteni. Itt csak utalnék arra, hogy maga a '95. évi költségvetés benyújtása már több bizonytalansági tényezőt tartalmazott, melyre akkor az expozéban miniszter úr fel is hívta a figyelmet.
Ugyanakkor ezek a nekifeszülések a kompromisszumok során a kellő stabilizációhoz mégsem vezettek el. Tudniillik a kompromisszumok sorozatában eleve egy rossz felállás jelent meg; nevezetesen, hogy a gazdaság követelményei, a gazdaság teljesítménye és az ebből következő nemzeti jövedelem áll szemben a kultúra, az egészségügy és a szociálpolitika igényeivel. Ez eleve egy olyan keret, ami az optimális kompromisszumok kialakítását megnehezíti és a vitákat élessé teszi.
Engedjék meg, hogy ugyanakkor elmondjam: a kompromisszumok esetében beszélhetünk jó kompromisszumokról és beszélhetünk rossz kompromisszumokról. Tekintettel arra, hogy a három nagy hivatkozott területen - mind a kultúrában, mind az egészségügyben, mind a szociálpolitikában - több párt gazdaságpolitikai elképzeléseiben és választási programjában is tetten érhető módon egyszerre jelenik meg a hiány és a pazarlás. Én ezzel kapcsolatban azt tekintem jó kompromisszumnak, ami mérsékli a pazarlást anélkül, hogy a hiányt növelné. Sőt abban az esetben, ha egy rendelkezésre álló keretösszeget, amely mindig adott, optimálisan használunk fel, akkor éppen a pazarlás csökkentése vezethet egyúttal a területen tapasztalható hiány csökkenéséhez is.
Vannak természetesen nemcsak jó, hanem rossz kompromisszumok is. A rossz kompromisszumok az én megítélésem szerint pedig azok a döntések, amelyek védik a pozíciókat általános kulturális, egészségügyi, szociálpolitikai érdekekre hivatkozva, és ezen keresztül tulajdonképpen elősegítik azt a szerkezetet, amely az elmúlt évtizedekben elavult, és a hiány és pazarlás forrásává vált maga is.
Ennyiben tehát későinek tekintem a benyújtott költségvetést, ugyanis ezeket a stabilizációs intézkedéseket korábban kellett volna meghozni. Ugyanakkor szeretnék ezzel kapcsolatban egy illúziót eloszlatni: ezek az intézkedések valószínűleg nem lettek volna kevésbé radikálisak egy korábbi időpontban, hiszen az előbb említett okok miatt erre lehetőség nem volt. De talán azt a koraszülöttség-jelleget, amit az előbb említettem, csökkenthették volna, tudniillik az az első negyedévi hiány, ami ilyen mértékben és ilyen időbeli korlátok mellett ezt az intézkedéscsomagot kikényszerítette, egy olyan törvénycsomagot eredményezett, tisztelt képviselőtársaim, amely bizony ellentmondásokat is rejt magában.
(12.00)
Ezekre külön nem hívnám fel a figyelmet, több ellenzéki és kormánypárti képviselő is felhívta ezekkel kapcsolatban a figyelmet, ezeket a hozzászólásokat én a magam nevében is köszönöm.
Abban az értelemben is korainak nevezhetjük, talán koraszülöttnek nevezhetjük ezt a törvénycsomagot, hogy hozzálát ugyan elavult rendszerek lebontásához, de az idő hiánya miatt temészetesen nem lehetett szó egy konzisztens új rendszer létrehozásáról, ez még a jövő feladata.
Ezek után engedjék meg, hogy néhány szót mondjak azokról a dilemmákról, amik bennem közgazdászban és szocialista képviselőben is feszülnek a törvénycsomag és a pótköltségvetés kapcsán. Több ellenzéki képviselőtársam idézett a szocialista párt választási programjából, én ezt Pokorni Zoltán képviselőtársamhoz hasonlóan szintén köszönöm, és ezek az idézetek pontosak voltak. Elsősorban a szociálpolitikai fejezetekből történtek ezek az idézetek. Ugyanakkor a szocialista párt választási elképzelései igen komoly gazdaságpolitikai elképzeléseket is tartalmaztak.
A mostani dilemmának nem az a fő oka az én megítélésem szerint, hogy a szociálpolitikai elképzeléseinket elavultnak tekintjük, inkább arról van szó, hogy két koncepció: az egyik a gazdaság rendbetételének koncepciója és igénye, és egy másik koncepció és igény, a szociálpolitikai koncepció és igény került egymással feloldhatatlan ellentmondásba. Egy ilyen helyzetben nem tehetünk mást, nincs más hátra, mint előre, ez az egyetlen menekülési útvonal. Ugyanis minden halogatás, minden elhalasztott döntés ebben a helyzetben azzal a következménnyel járhat, hogy az egész gazdaság, a fizetési mérleg, s ezen belül a szociálpolitikai rendszer olyan drámai módon omlik össze, amely a problémát már végképp kezelhetetlenné teszi.
Ezért én úgy ítélem meg, hogy rövid távon nincs más út, mint előtérbe kell helyezni a gazdaság rendbetételét, de ezt viszont jó kompromisszumokkal kell megtenni, s amennyiben ezen a stabilizációs szakaszon túljutunk, lehet szó elveink, szociálpolitikai elveink gyakorlati érvényesítéséről is.
Engedjék meg végezetül, hogy a szakma felelősségét említsem, és a szakma segítségét is kérjem. Említettem ezeket a kompromisszumokat. Hiszen ha csak az egészségügyben nézzük meg, akkor világos, hogyha kevés a pénz, akkor egy nagyon átgondolt standardnek kell léteznie, mely választ ad arra a kérdésre, hogy adott társadalombiztosítási bevételek, szociálpolitikai bevételek mellett melyik az az egészségügyi ellátásminimum, mely valamennyi állampolgárát megilleti az országnak, és ezen felül melyek azok az egészségügyi szolgáltatások, amelyeket lehet biztosítási, illetve piaci alapokra helyezni.
Még egyszer mondanám, a szakma felelőssége ezekben a kérdésekben óriási, és ahogy az elején megköszöntem több ellenzéki és kormánypárti képviselőtársamnak hozzászólásában a megalapozott szakmai észrevételeket, hadd kérjem mindnyájuk közreműködését a jó kompromisszumokhoz. A jó kompromisszumokhoz, amelyek csökkentik a pazarlást, csökkentik a hiányt, s ezen belül adott rendszer mellett egy optimális megoldást szülhetnek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Bár az órám újra indult, ahogy látom, türelmükkel nem kívánok visszaélni. Köszönöm szépen figyelmüket. (Szórványos taps.)