Kádár Béla (MDF)

1995. május 9.

DR. KÁDÁR BÉLA (MDF): Elnök Úr! Tisztelt csonka Országgyűlés! Keserű hangon szólok most, részben azért, mert egy ilyen fontos témánál, amelyben az ország pénzéről, a lakosság pénzéről, mindannyiunk pénzéről van szó, az érdeklődés ilyen csekély. És keserű és szomorú hangon szólok, mert pótköltségvetéshez kell hozzászólnom, amely nem örömünnep sem a lakosságnak, sem a politikai erőknek, sem a gazdaságnak.Új pénzügyi kormányzatunk többlépcsős felvonulást ígért a magyar gazdaság régi és új problémái ellen. Az első lépcső meghirdetésekor, a 25 pontos filozófiai irányelvek esetében sokan bizakodást tápláltunk arról, hogy végül, sokhavi tétlenkedés, cunctatorkodás után megindul a felvonulás, a gyógykezelés a magyar gazdaság bajainak kiküszöbölésére. Sajnos, a második lépcső, a stabilizációs csomag, és a harmadik lépcső, a pótköltségvetés, ezeket a reményeket szertefoszlatta. Most már csak aggályaink vannak, hogy a pénzügyi kormányzat milyen stratégiai tankönyvekből tanul, netántán a Bruszilov-féle gőzhengerre emlékezik, amely idestova 80 évvel ezelőtt 24 lépcsőben találta célszerűnek az elérendő stratégiai célok megvalósítását.

Nos, tisztelt csonka Országgyűlés, én most nem kívánok, talán várakozásoktól eltérően, olyan témákba belemenni, hogy az ellenzék miként látja a jelenlegi gondok orvoslásának módját, hiszen oly sok idő után azért nagyjából látható, hogy összecsiszolódik az ellenzék véleménye arról, hogy jelenlegi gondjaink megoldása alapvetően más megközelítést igényel, a termelőképesség-javítását, a versenyképesség-javítását, gazdasági növekedés serkentését, a szellemi tőkeképzést, tőkefelhalmozást, műszaki fejlődés ösztönzését tehát kínálatösztönzéssel, serkentéssel, gyarapítással, nem pedig keresletkorlátozással látja elérhetőnek az ország jelenlegi súlyos gondjainak megoldását. Itt alapvető szemléleti különbség húzódik, amelynek kiküszöbölésére természetesen ilyen viták nem adnak alkalmat. Én tehát abból indulok ki, talán filozófikus szemléletből, hogy ez a pótköltségvetés önmagában, in sich selbst, hogyan minősíthető. Nézzük, hogy helyesek-e a pótköltségvetésben megfogalmazott célok, és rendelkezésre állnak-e az azok megvalósításához szükséges eszközök? Ennek alapján tudunk csak minősíteni.

Nos, amikor a kormányzat gazdaságpolitikájában megfogalmazza a költségvetési és a fizetési mérleg-, egyensúlyhiány csökkentését, amikor a kormányzat bejelenti, hogy az ország közvetett versenyképességének javítása érdekében korszerűsíti az államháztartást, pénzügyi rendszert, olcsóbb kormányzatot igér, amikor vállalkozik arra, hogy megteremti a tartós növekedés feltételeit, akkor ezek mind olyan célok, amelyekkel némi felkészültséggel és felelősségérzettel rendelkező közgazdász egyetérthet. De most jön a folytatás, hogy vajon az, amit itt olvashatunk a pótköltségvetési füzetben, a célmegjelölés mellett helyesen állítja-e rendszerbe, harcrendbe ezeket a célokat, megfelelő arányokat alakít-e ki, és megfelelő eszközöket jelöl meg, itt keletkeznek bizony az aggályaink. Sokszor hivatkoztam már arra a deáki bölcsességre, hogy a gazdaságpolitika, miként a politika, az arányok művészete.

(12.10)

Nos, amikor kérdezek arról, hogy egy olyan pótköltségvetés, amelynek a kiadási oldalán szerepel egy csaknem 50 milliárdos kamatfizetési költségtöbblet, amelynek csökkentését a kormányzat gyakorlatilag egy 18 és fél milliárdos szociális természetű költségmegvonással óhajtja csökkenteni - helyes-e ez az arány, hogy a kamatköltségek növekedése tulajdonképpen háromszorosan múlja fölül a szociális költségvetés megnyirbálásából fakadó hozamot? Helyes-e az, hogy ilyen nagy számú tűszúrást helyezünk el a szociális szférában egy olyan tétel csökkentése érdekében, amely önmagában, egy tétel is háromszorosan múlja fölül a szociális költségvetés megnyirbálásának a hozamát? Ezt bizony aránytévesztésnek szokták nevezni, és a régebbi minősítési rendszerben ez semmiképpen nem nevezhető művészetnek, ennek a kiadástervezési főépítésznek legfeljebb "A magyar költségvetés szóra sem érdemes művésze" név jár ki.

De ugyanez van tulajdonképpen a bevételi oldalon is. Mit látunk a bevételi oldalon? Hogy szinte a bevételek teljes egésze származik abból a hozamból, amely egyszeri hatású, a leértékelésből és az átmenetileg működtethető importpótlék kivetéséből adódik! Hol találhatunk olyan hozamot, amely netalántán a gazdaság működési rendszerének, a pénzügyi rendszer átszervezésének eredményeit tükrözi? Ez bizony aránytévesztés és az önmagában helyes célok nagyon nem szerencsés rendszerbe foglalása.

Arról nem is szólok, hogy indokolt-e ilyen esetben dramatizálni egy pótköltségvetés jelentőségét, és ezt a szélrózsa minden irányába mondom. Ha egy bevételi oldalon az összes változás gyakorlatilag 9 százalékot jelent, a kiadási oldalon az összes tervezett kiadásnak nem egészen 2 százalékát jelenti, ha a szociális költségvetésnek annyira feltupírozott megnyirbálása gyakorlatilag az összkiadásokat 1 százalékkal csökkenti, indokolt-e akkor ilyen gazdagon bánni a "történelmi jelentőségű reformok" szóhasználatával? Úgy gondolom, itt az ideje, hogy mentesítsük a pótköltségvetést és a stabilizációs csomagot a történelmiség jelzőjétől és az ehhez fűződő különféle dramatizáló nyilatkozatoktól. Itt a megszokott egyoldalú, restriktív, fiskális szemléletű gazdaságpolitika egy újabb fejezetével állunk szemben.

Végrehajthatóság... Nézzük meg akkor, van-e itt végrehajthatóság! Mi alapozza meg ennek az önmagában jól vagy rosszul, de így előadott pótköltségvetésnek a végrehajthatóságát? Nem akarok belemenni olyan nehezen számszerűsíthető és most bizonyítható fejtegetésekbe, mint a fiskális és a monetáris politika összhangja. Nem akarok most részletesen belemenni abba, hogy az a bizonyos előzetes párbeszéddeficit, az érdekképviseleti szervekkel lefolytatható párbeszéd hiánya önmagában stíluskérdés-e, stílusdeficit-e - vagy esetleg végrehajthatósági deficit-e. Egy olyan pótköltségvetés, amely ilyen erőteljesen számít a jövedelmek visszafogására, a nettó reáljövedelmek 14 százalék körüli emelkedésére, az bizony ennél nagyobb erőfeszítéseket tehetett volna annak érdekében, hogy itt legalább valamilyen támasza legyen annak a feltételezésnek, hogy az itt előterjesztett számok be is jönnek! Ez bizony nem történt meg. És nem látom ráutaló nyomát sehol annak, még nyilatkozatokban sem, hogy végiggondolta volna a gazdaságpolitika, ha sikerül a legszebb álma, hogy adott vagy várható, valóságos infláció mellett a jövedelmek, a nettó jövedelemkiáramlás csak 14 százalékos lesz, hogy mi következik be ebben az esetben a belső piacon. Hát ebben az esetben a belső piac drasztikusan zsugorodik! Talán valamivel kevésbé, kisebb mértékben zsugorodik, mint a reáljövedelmek csökkenési mértéke, ez a 10 százalék fölötti nagyságrend; de ha kevésbé zsugorodik, annak az az ára, hogy csökkennek a megtakarítások, és a lakosság a megtakarításait éli fel! Nem vet ez fel más típusú problémát? Hol van ennek a kezelésére utaló nyom? Kibírja-e azt a magyar gazdaságnak belföldi piacra termelő része, a külpiacokon mozogni még nem tudó új magyar magánvállalkozó, hogy a belső piaca ilyen mértékben zsugorodik? És ennek a várható hatásai nem fognak lecsapódni a költségvetésben?

Kérdések, amelyekre a pótköltségvetésben választ nem kapunk, legfeljebb csak a szél susogásától...

És hol vannak azok az eszközök, amelyek reményt adnának arra, hogy ezek a célok megvalósulnak? Látunk-e, hallunk-e exportösztönzési programról, amely egyébként sok éve hever - sajnálatos módon csak részleges megvalósítás formájában - egy minisztériumban, vagy strukturális átalakítási programról? Van valami? Valami növekedésösztönző? Sajnos nincs. A külkereskedelmi kirendeltségek bezárásától nem fog javulni a magyar fizetési mérleg. Attól legfeljebb tovább romlik nemzetközi megítélésünk, külgazdasági manőverképességünk.

Én sajnos akármilyen buzgalommal olvastam ezt a pótköltségvetési füzetet, nem láttam érdemi végrehajtási eszközöket nevesíteni, és nem tudok szabadulni attól a gyanútól, hogy pénzügyi kormányzatunk egyetlen végrehajtási eszköze az, hogy el kívánja inflálni a közelmúltban bekövetkezett jövedelemkiáramlást.

Elinflálás... Nem egyszerűen tévedés, hogy a kormányzat esetleg ismerethiányból - mint egyes rosszhiszemű bírálói mondják - megfeledkezett a bevezetett eddigi intézkedések inflatorikus hatásáról. Ahogy visszanézek az elmúlt tíz hónapra, több olyan esemény van, amely gyanúmat nem megalapozatlanul táplálja. Önmagában a kormányzati cunctatorkodás. Fabius Maximust 2200 évvel ezelőtt Rómában a cunctator jelzővel minősítették; dicsőítették, hiszen a csatából való kitéréssel, a nehéz feladatoktól való elhatárolással megmentette Hannibáltól a Római Köztársaságot. De az a cunctatorság, ami az elmúlt tíz hónapban volt tapasztalható bizonyos szükséges és népszerűtlen lépések megtételében, az annyit jelentett, hogy az inflatorikus hatások most egy időben, egy negatív koncentrációs hatással jelentkeznek!

(12.20)

És bizony inflációgerjesztő hatású voltak a múlt évi osztogatások mindenfelé, és inflációs hatásúak a pénzdrágítás politikája, amely természetesen jövedelmeket csoportosít át a pénztulajdonosok és a pénzfelhasználók javára. De hát ez már 46 milliárd forintos kamattöbbletet jelentett. Vagy ez is csak a Pénzügyminisztérium rossz becslési képességének tudható be?

És végül a fő inflációgerjesztő hatás, tisztelt képviselőtársaim, az a nagy számú és teljesen szerencsétlen nyilatkozat, amely az ország pénzügyi helyzetéről elhangzott, amely bizalmatlanságot gerjesztett nemcsak a nagyvilág üzleti, pénzügyi köreiben, hanem a lakosságnál is, ami felerősítette az inflációs várakozásokat. Ezt még szinte számszerűsíteni is lehet! Éppen itt lenne az ideje ezeket abbahagyni és takarodót fújni az ilyenfajta riogatásokhoz, amelyek mind inflációt erősítenek. De ha egyszer egy infláció kikerül az ellenőrzési zónából, annak viszont nagyon súlyos következményei vannak.

Nos, mit jelezhetünk előre a jövőbe? Mennyire lehet sikeres ez a pótköltségvetés? Nem vitatom, hogy a jelenlegi nemzetközi konjunktúrális helyzet alapján a fizetésimérleg-javítási cél reális, el is érhető, és különösen biztos talajra tudjuk helyezni, ha ehhez megfelelő, végrehajtható exportösztönzési, intézkedési terv kerül. Tamás vagyok abban, hogy a költségvetési deficit-előirányzat teljesül. Nagymértékű bizonytalanságok vannak a költségvetés bevételi oldalán, nemcsak a privatizációban, hanem egyéb exogén hatásokból adódóan. Akik ismerik az elmúlt évtizedek tervezéstörténetét, azok nem igényelnek bővebb bizonyítást arról, hogy exogén hatásokat nem lehet tervezni. A Magyar Tudományos Akadémia se tudta soha megtervezni előre a jövő évi vagy az elkövetkező ötéves tervidőszak tudományos eredményeit. Ugyanígy nem lehet - és nem lehet pontosan - megtervezni a privatizációs bevételeket, külkereskedelmi folyamatokból, lakossági magatartásformákból várható hatásokat. Itt bizony mindannyiunknak számolnia kell azzal, hogy ez a deficit nem 156 milliárd lesz, hanem annál lényegesen több, és aligha lesz lényegesen alacsonyabb, mint az eredeti összeg. Ezt bizony jobb lett volna megalapozni.

Summázatul: hogyan minősítem én ezt a pótköltségvetést? Már jelentősen eltértünk az eredeti szándékoktól, és ilyenkor - megbocsátanak, tisztelt képviselőtársaim - az ember időnként némi intuíciónak is helyt ad. Ez a pótköltségvetés olyan, mint egy álarcosbáli felvonulás. Az újkori vagy a középkori egyetemtörténet azzal a nagy filozófiai vitával kezdődött a párizsi egyetemen a XIII. században, hogy mi fontosabb, a dolgok neve vagy a dolgok tartalma. Nagy csemege lett volna ez a pótköltségvetés a párizsi egyetem akkori tudós doktorainak, mert ekkora távolságot a kettő között bizony én még nem láttam az utóbbi évben. (Derültség a jobb oldalon.)

Miről beszélünk, kérem, stabilizációs tervről, stabilitási csomagról, egyensúlyjavítási pótköltségvetésről, aminek inflációgerjesztő hatása van, és az inflációs ráta 60-70 százalékkal nagyobb lesz, mint tavaly? Ezt hívjuk stabilitásnak? Ez bizony nem az! Minek nevezhetjük ezt a költségvetést: államháztartási reformsorozatnak, államműködtetési költségolcsóbbításnak? Mekkora hányada a pótköltségvetésnek az, ami államháztartási reformot, jövőbemutató reformot, a jövő megélését megkönnyítő reformot jelenthet? Még értelmezni is nagyon nehéz: tördelék.

Nem találhatunk ebben a költségvetésben nyomot arra, hogy megalapozzuk a tartós növekedés előfeltételeit; felzárkózunk Európába; olyan gazdaságot teremtünk, amelyet befogadhat Európa fél évtizeden belül, ami a kormányzatnak is nemes célja. Lehet úgy ilyen folyamatokat elindítani, ha megsarcoljuk pont a jövőépítés hordozóereit; a szellemi tőkefelhalmozást; az oktatást; olyan restrikciókat tételezünk fel, amelyek az ez évi beruházások visszaesésével vagy legalábbis stagnálásával járnak; olyan egyensúlyjavító lépésekre támaszkodunk, melyek időbeli hatása korlátozott? Hiszen ami itt hatásjavító, azzal két év múlva nem számolhatunk, a privatizációs bevétel nem örökzöld bevételi forrás! Hol van itt a jövedelemtermelő képesség erősödéséből várható többletbevétel?

Bizony ez nem más, mint a török hódoltság korából megismert harácsgazdálkodás, egyszeri jövedelemlefölözés, vagy ha modernebb szóhasználattal akarok élni: a felperzselt föld taktikája. Mert amit elvontam, amit felperzseltem, ott többet fű már nem terem az elkövetkező években. S nagyon nehéz örökség hárul így a jövőre. Elnézést kérek ezért az utolsó intuícióért.

Erősödik az emberben a gyanú a nagy számú prezentációs, összeállítási, koncepcionális hiba nyomán, amelyet még a tisztelt kormánypárti képviselők is elismernek időnként. De lehet-e ennyi hibát elkövetni csak egyszerűen ismerethiányból, időzavarból, a helyzet kényszerítő hatása alatt? Nagy kérdés, mert vannak olyan gonosz manók, akik azt mondják, hogy ha valaki le akarja járatni Magyarországon a stabilitásteremtés, egyensúlyjavítás, felzárkózás céljait, akkor talán így kellene ezeket a lépcsőket felvonultatni.

Itt lenne az ideje, hogy a kormányzat küszöbölje ki ezeket a gyanakvásokat. Igen, megkésett, elhamarkodott lépéssorozattal állunk szemben. Nem kellett volna, ha csak ennyi tellett ki! Ha ezt a kormány előtte mérlegelte volna, akkor várhatott volna még egy-két hónapot annak érdekében, hogy az ország sorsát jobban szolgáló pótköltségvetést kapjunk. Sajnos nem ez történt. Még pislákol valami remény, hogy a vita során javíthatjuk ezt. Kérem tisztelt képviselőtársaimat, ne oltsák ki ezt a reményt!

Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)