Surján László (KDNP)

1995. május 14.

DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! A dolgok szerencsés alakulása, hogy nem oly késői órán kell elmondanunk ezeket a gondolatokat, mint ahogy az a múlt héten terveződött. Bár, akik kivártuk azt a tíz órát, azt hiszem, túlestünk volna rajta.A túlesés talán azt jelenti, hogy nem is olyan könnyű ez a nem is túlságosan nagyon hosszú módosítás. Elhangzott már a vita folyamán, és le is van írva az anyagban: mintegy kétéves tapasztalat összegzéseként látták az előterjesztők szükségesnek, hogy bizonyos pontokon módosuljon a munka törvénykönyve. Elhangzott az is, hogy másféléves egyeztetés van e mögött az anyag mögött. Akik ismerik az egyes fázisokat, azt látták, hogy a módosítás mértéke fokozatosan csökken. Magyarán: az volt a kormányzati taktika, hogy amiben nincs egyezmény, azt kihagyjuk és eltesszük későbbre. Ezek után tényleg érthetetlennek tűnik, miért nem sikerült végül is megszerezni az érintett partnerek egyetértését.

Végül is, ami a kezünkben van, nem a munka törvénykönyvének valóban átfogó módosítása, és nem nyerte el a szakszervezetek megítélése szerint egyébként kötelezően elnyerendő egyetértést. Képviselői minőségemben ezen a "kötelezően elnyerendő" kifejezésen el tudok mélázni egy kicsit, hiszen egyetlen törvényhozó szerv létezhet Magyarországon, ez az Országgyűlés, s nem föltétlenül bölcs dolog kiadni a jogosítványokat más testületeknek. Ez az érem egyik oldala.

Az érem másik oldala viszont az, hogy egy szocialista vezetésű kormánytól valóban elvárható, hogy a munkavállalók támogatását meg tudja szerezni. Munkaadói támogatása ugyanis többé-kevésbé a beterjesztett módosítványoknak van. Munkaadói oldalról azt halljuk, hogy jó, ha ezt gyorsan meghozzátok, de ez még kevés annak érdekében, hogy valóban jobbá legyen Magyarországon a munka világa.

És itt van egy elem, amiről szeretnék egy kicsit beszélni. Nem tisztem ugyan, de talán felelhetek azokra a költői kérdésekre, hogy miért erőlteti úgymond a kormány, hogy menjen át ez a módosítás. Magam is azok közé tartozom erről a részről sokat nem mondanék , akik azt mondják, hogy teljességgel értelmetlen most megváltoztatni azokat az üzemi tanácsi választási szabályzatokat, amelyekről az előbb Lévai Katalintól is hallottuk, talán nem is biztos, hogy még egyszer sorra kerülnek, magyarán, hogy lesznek-e üzemi tanácsok egyáltalán. Akkor ki fogja használni ezeket a paragrafusokat?

Erről a részről talán annyit hadd mondjak: igen, ha az üzemi tanácsok kérdését komolyan vesszük ebben a törvényben, akkor az üzemi tanácsokról, azok feladatairól, azok jogosítványairól kell szólni, és vagy azt mondani, hogy nem kellenek, s akkor most mért vannak egyáltalán benne azért, hogy a szakszervezetek eloszthassák a maradék vagyonkát vagy pedig azt kell mondani, hogy ezek fontosak, mint ahogy ezt a törvény indokló része mondja is. És akkor a fontos jogosítványaikat kellene megmondani, nem pedig azt, hogy milyen sormintát kell írni a választási jegyzőkönyvre, mert szinte végrehajtási utasításszerű részleteket hoz. Magam előtt látom az Érdekegyeztető Tanács valamelyik albizottságát, ahol kicirkalmazzák ezeket a pontokat, tulajdonképpen pótcselekvés formájában, mert nem a munka világának valódi problémáiról tárgyaltak. S ezekből egy kis ízelítő van a többi paragrafusban. Itt térek vissza az előbbi gondolatmenetemre: mifajta változásokra van szükség egy országban, egy Európai Közösség felé törekvő országban konkrétan itt Magyarországon a munka világában?

(18.30)

Két kihívással kell szembenézni, tisztelt képviselőtársaim. A szociális biztonság, a munka világában valamiképpen egy stabilitás képe, a szolidaritás különféle szintjeinek megvalósítása az egyik oldal és egy ország iparának, vállalkozásainak a versenyképessége a másik oldal. Nem hiszem, hogy egy felelős politikai tényező érzelmi alapon állhat az egyikhez és a másikhoz.

Nyilvánvaló, hogy a munkavállalót védeni kell, nyilvánvaló, hogy ezer ponton jogokat kell adni számára adott esetben egy munkaadói önkény gátlásaképpen , de egy munkaadót sem lehet felelőtlenül megnyomorítani, különféle szabályok túlzott gyűrűjébe zárni, mert akkor ez az ország soha nem fog tudni olyan termékeket produkálni, amelyek versenyképesen helytállnak a külpiacokon. Ebben a kettősségben vajúdtak a hegyek és úgy érzem, hogy egér született. Úgy érzem, hogy nem oldódtak meg a problémák.

Nézzük meg ezen általános szempontok után ha nem is az egész törvényjavaslatot, de néhány elemét! Az szerepel a törvény indoklásában, hogy hatékonyabb munkavállalói érdekképviseleteket akar a törvény elősegíteni. A szakszervezet az 1. és 4. §-ok tájáról beszélek minden munkavállalót tájékoztathat a különféle, őket érintő ügyekről. Az eddigi szabályok csak a tagok tájékoztatására adtak lehetőséget, ez az intézkedés tehát egy szakszervezetijogosítvány-bővítés, és a munkahelyen bent lévő szakszervezetek számára egyfajta expanziós lehetőséget biztosít nem mással, mint a meggyőzés erejével, de megszólíthatja az ott lévő összes munkatársat.

Van azonban egy szűkítés is, mert azt mondja, hogy a szakszervezeti képviselő akkor is beléphet a munkahelyre, ha ott szervezete nincs, de tagja van. Ebből számomra az következik, hogyha tagja nincs, akkor nem léphet be, magyarán: ha egy üzemnél a szakszervezet nincs kiépítve, akkor már nem is lesz kiépítve, ha csak a lakóhelyén meg nem találja azt a munkavállalót és ott be nem lépteti. Tehát most egy kettősség indul meg a lakóhely szerinti szerveződés és a munkahely szerinti szerveződés között.

Ha a szakszervezeteink tovább folytatják a pártosodást hogy így mondjam , a nagy szerződések kötését az A párt és a B szakszervezet vagy mondjuk így, hogy A párt és A szakszervezet között, valamint B párt és B szakszervezet között, akkor itt egyszer majd valakinek a párttörvényt is végig kell gondolni: független szervezet-e a szakszervezet vagy egy párthoz szorosan kötődik? Ha szorosan kötődik, akkor semmi helye a munkahelyeken a párttörvény szerint, ha semmi helye a munkahelyeken, akkor nem is szakszervezet.

Tehát egy zavaros helyzet alakul ki, ezért lenne szerencsésebb, ha a pártstruktúra maradna pártstruktúra, és a szakszervezeti szerkezet egy egységes munkavállalói érdekképviseletként és nem párttagozódásként fejlődhetne a jövőben. Én legalábbis ebben a modellben nagyobb védelmet látnék a munkavállalók számára, mint ha a politikai erőket odasodorjuk.

Ezt most ne tessék támadásnak felfogni azon képviselőtársaimmal szemben, akik személyükben kötődnek egy-egy szakszervezethez, mert ez részben egy kicsit más dolog: én az intézményes kötődés és távlatainak veszélyeire hívom fel a figyelmet.

A szakszervezetek jogosultak ellenőrizni a munkakörülményeket, az azzal kapcsolatos szerződéseket és végrehajtásukat. Ez eddig is így volt, de az eddigi munkatörvénykönyvben elő volt írva az, hogy a szakhatóságot egy ilyen ellenőrzésről értesíteni kell. Most nem kell értesíteni. Mi történt? Megtáltosodtak a szakszervezetek? Most olyan tudás birtokában vannak, amelyben eddig nem voltak? Vagy fölösleges az a hozzáértés, amit a szakhatóság képvisel? Netán a szakhatóságok felejtették el a hozzáértésüket? Nem teljesen világos, hogy a szűrőn, a rostán hogy ment át ez a paragrafus.

Izgalmas kérdés a munkaviszony-létesítés és -megszüntetés jogalkalmazásának problémáit taglaló néhány paragrafus, ahol nagyon leegyszerűsítve a dolgot arról van szó, hogy a határozott időre szóló munkaviszonyoknál eddig lényegében arra lehetett számítani, hogy a hátralévő időszakot ki kell fizetni. Ez bizonyos esetekben nagyon nagy társadalmi elégedetlenséget váltott ki, és most a törvénytervezet azt mondja, hogy egy évet kap, aztán "menjen, ne is lássam".

Azt gondolom, hogy ha valaki hibázott a munkahelyén határozott ideig is dolgozván, már szerződéssel rendelkezvén és el kell bocsátani, akkor annak az egy évi fizetés kézbeadása is sok, mintegy jutalomként "menj, már többet ne ártsál, megér ez nekünk ennyit!" jelszó alatt. Ha pedig nem erről van szó, hanem valami másról, akkor meg nem stimmel a dolog. Mert mi az a más, amiről szó lehet?

Itt azzal a gyanúval kell élnünk, hogy ezt a rendelkezést fel lehet használni valamilyen rendszervisszaváltó akcióra is. Jó lenne, ha ez nem így lenne. Engedje meg a kormány az ellenzék részéről azt a figyelmeztetést, hogy ha politikai indíttatású állásleváltásokba megy bele, akkor ennek a dolognak sose lesz vége. Itt nem lehet arra hivatkozni, hogy az előző időszakban, azelőtt és mindig is volt ilyen. Tudniillik ha ez a sorozat nem áll le, akkor ciklusról ciklusra kezdődik a dolog elölről, ez pedig nem használ a munkahelyeknek, nem használ a nyugodt munkafeltételeknek és semmiképpen nem használ az ország politikai hangulata javításának.

Ugyanis a tekintetben nem lehet kétség, hogy '98-ban kormányváltozás lesz, de hogy ez meg fogja-e változtatni... (Dr. Torgyán József tapsol. Zaj, derültség, közbeszólás a bal oldalról: Felébredt Torgyán úr!)..., nem tudom, hogy ez taps tárgya-e, de azt hiszem, lényegileg ebben mindnyájan egyetértünk: valamilyen formában a kormány változni fog. (Zaj, közbeszólások a bal oldalon.) Így van. De nagy hiba volna, ha a körömreszelőgyárban ezért a főmérnöknek is változnia kellene. Erről beszélünk '90 óta: egyszer le kell zárni ezt a dolgot. Nincs meg az a bizalom az országban, képviselőtársaim, hogy egy ilyen rendelkezés nem azt a célt szolgálja, hogy el lehessen küldeni azt a szerencsétlent, akinek egyetlen bűne van, hogy mit tudom én, bocsánat, hogy ezt mondom kereszténydemokrata. Tudom, hogy ez hiba egyesek szemében, de azért talán mégsem elbocsátási indok. (Zaj a bal oldalon.)

Lehet erről évődve és barátságosan beszélni, de ez azért komoly dolog. Itt azt tessék megjegyezni, hogy félünk nem egyedül és nemcsak a parlamentben. Nem elég a bizalom az országban, és ez mindannyiunknak rossz: rossz az ellenzéknek és sokkal rosszabb a kormánypártnak... úgyhogy nekünk nem is annyira rossz. De azért mégis rossz, mert nem az a célunk, hogy egy bizalmatlan, egy rosszkedvű országban éljünk, hanem az a dolgunk, hogy stabilizálódjon a helyzet, amennyire lehetséges.

Azt hiszem, hogy a munkaidőkerettel kapcsolatos rendelkezések amelyeket tételesen hadd ne ismertessek önökkel, hiszen a jelen lévő gyér hallgatóság nyilván úgyis fokozott érdeklődést tanúsít a munka világa iránt, tehát jól tudja, hogy miről van szó valóban a versenyképesség irányába tett lépést jelentenek, és nagyon nem tetszik nekem, amikor a Munkaügyi Minisztérium valamelyik vezetője erre azt mondja, nem is várható a szakszervezettől, hogy egy ilyen dologba belemenjen, ne is erőltessük. Ez nem pont erről a részről hangzott el, de mint elv, elhangzott. Azt gondolom, hogy a munkavállalókat is józan és értelmes emberek képviselik: be kell fektetni azt az energiát, amivel a konszenzushoz el lehet jutni.

(18.40)

Hiszen ha igaz az, hogy a versenyképesség javítása növeli a cég megmaradásának esélyeit, javítja a kereseteket, akkor a munkavállalónak is érdeke. Ha pedig nem igaz, akkor a Munkaügyi Minisztérium sem hordja a bölcsek kövét a zsebében, hogy meg tudja mondani, hogy pont háromszáz óra az a keret, amennyire a kollektív szerződésben szükséges az eddigi kétszáz óra helyett felemelni. Tehát ezért lenne sokkal jobb még egyszer mondom, nem lemondva a parlament szuverenitásáról úgy dönteni ezekről a kérdésekről, hogy tudjuk, az érintettek támogatásának elérése a másfél éven át tartó vitában nem sikerült.

Nehéz helyzetben van az ellenzéki képviselő, mert nem volt ott a tárgyalásokon. Vajon a kormányt hibáztassa, mondván, hogy nem tudott értelmes érveket előhozni, vagy netán rosszat képviselt? Vagy a szakszervezeteket hibáztassa, hogy túl merev álláspontot foglaltak el? (Kiss Gábor: Mindkettőt!) Mind a kettőt, mondja kedves képviselőtársam. Én úgy szeretném már egyszer azt mondani, hogy egyiket sem hibáztatom! (Dr. Kiss Gábor: Az még jobb lenne!) De a helyzet sajnos nem ilyen.

A bizottság kisebbségi véleményének előadójaként is elismertem, hogy a betegség miatti keresőképtelenség első három napján eddig érvényben lévő szabály nem úgy működött társadalmunkban, ahogy kellene. Nem azért, mert annak idején ezt a lehetőséget én terjesztettem a Ház elé, de azt gondolom, egészében véve a magyar társadalomra igaz az, hogy itt olyan emberek élnek, akik meg tudják ítélni, hogy egy mérsékelt láz, egy kis nátha, fejfájás esetén nem feltétlenül orvoshoz kell fordulniuk, hanem le kell feküdniük, be kell venniük néhány lázcsillapítót, és nagyon gyorsan helyreáll az egészségük. Ezért a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően eddig azt mondtuk, hogy ne kelljen annyi papírt kitölteni, az orvost bosszantani, aláírni, pecsételni, hanem az első három napra vonatkozóan jelentse be, hogy "beteg vagyok, főnök" és a dolog el van intézve.

Való igaz, hogy nagyon sok helyen a munkavállalók pluszszabadságként fogták fel ezt a három napot, vagyis a visszaélők miatt kell most büntetnünk a vissza nem élőket. S ez nagyon sokszor így van. Itt kereszténydemokrataként arra kell rámutatnom, hogy nincs olyan törvény, amely pótolni tudja a társadalomban az erkölcsöt. Ha ugyanis itt mindenki megtartja a szabályokat, akkor ez a rendszer jól működik az érintettek örömére. Most pedig fel fogunk bosszantani sok embert, akik teljesen ártatlanok ebben az ügyben, csupán azért, mert tömegével éltek vissza e lehetőséggel.

Nos, a visszaélők a hibásak, vagy netán a főnök, aki elnézte? Tudniillik itt be van kalkulálva az a munkaadó, aki nem tűri el a visszaélést, mert ő pontosan tudja, hogy nagytakarítás van Kovácséknál vagy tényleg beteg. Nem történt meg, ezért fájó szívvel ezt az elemet, az erről való lemondást el lehet fogadni. De azért egy kicsit az egész országra nézve rossz fényt vet, közösen szégyellhetjük magunkat azok helyett, helyesebben azok miatt sajnos helyettük is , akik a sorozatos csalásokkal ebbe a helyzetbe mindnyájunkat belekergettek.

Hasonlóképpen kétes az a rendelkezés is, amely a távolléti díjat vezeti be a korábbi átlagkereset helyett. Erkölcsi szempontból valóban problematikus egy olyan rendelkezés, ahol az ember csak azért keres többet, mert éppen szabadságon van. Az eddigi helyzet pedig ilyen volt, különösen nagyobb jövedelmek felvétele után a szabadságpénz ahogy hívták többletet biztosított, olyan többletet, amelyet az illető nem tudott volna felvenni, ha nincs szabadságon.

A törvénytervezethez kapott anyagok azt állítják, hogy ez a mostani rendelkezés 5-7 milliárd forint keresettömeg-csökkentéshez fog vezetni. Őszintén szólva ennek megértése számomra kicsit problematikus volt, hiszen végeredményben nem extra bérkeretből fizették ki az átlagkeresetet sem, vagyis mindenképpen ugyanaz a bértömeg állt rendelkezésre. Tehát hogy ez az 5-7 milliárd hogyan varázsolódik elő, nem teljesen világos. Lehet, hogy ezen a címen valóban nem lesz kifizetve, de ottmarad ez az 5-7 milliárd a munkahelyeken, és más kifizetési csatornákon keresztül eljuthat az emberekhez. S ha ez így van, akkor erre kellene a hangsúlyt fektetni, netán a más csatornákat világosabban megfogalmazni. Úgy tűnik nekem, hogy egy kicsit meglibbentjük a Pénzügyminisztérium felé azt az eshetőséget, hogy itt kereshet valamit. De nagy valószínűséggel itt nem fog keresni semmit. Ha pedig nem fog keresni semmit, akkor jobb a helyzet. Ha mégis fog keresni, akkor nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a megoldás a megspórolt pénzről való rendelkezés nélkül erkölcsileg elfogadható-e.

Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Végeredményben úgy érzem, hogy kiérleletlen anyagot kaptunk. Lehet, hogy az a baja, hogy túl sokáig érlelték, mert sokszor előfordul, hogy túltárgyalunk egy anyagot. Lehet, hogy az a baja, hogy a minisztérium nem korábban vállalta fel a huszárvágást és nem mondja azt, hogy ha eddig nem egyezünk meg, akkor én egy világos koncepciót beviszek. Most egy kicsit ilyen maradékanyagot kaptunk, aminek nemcsak a kiérleletlenségét érzem veszélyesnek. Ha egybevetem azzal, hogy a foglalkoztatási törvénnyel sem sikerült egy érdekegyeztetői megegyezéshez eljutni, hogy a Bokros-csomagról már ne is beszéljek, akkor elindulunk egy úton, amely rögösebb lesz, mintha a másik úton mennénk tovább. Mert azt jól tudjuk, hogy az érdekegyeztetés rögös út. De nincs más út, mint az érdekegyeztetés útja! És ez nem magyar dolog és nem feltétlenül az ellenzék szája, nem egyfajta kacérkodás az ellenzéki politikus és a szakszervezeti erők között, hanem egész más. Erre hadd idézzek egy Európa Unió-s anyagot abból a fehér könyvből, amelyet az Európai Közösségek Bizottsága készített az Európa Tanács számára a versenyképesség-növekedés és foglalkoztatás középtávú stratégiájáról.

Ebben olvasható többek között az is, hogy az egyes piaci szereplők egyeztetett intézkedései nélkül semmilyen szükséges átalakítás megvalósítására nincs lehetőség. Mondja ezt egy olyan országcsoport, amelyben tulajdonképpen majdnem minden lényegesen fejlettebb, mint nálunk, a szükséges átalakítások kisebbek, mint a nálunk szükséges átalakítások, ahol a kormányok megosztottak a tekintetben, hogy vannak köztük szociáldemokraták, vannak köztük kereszténydemokraták és más konzervatívok. és ezek együttesen mégis azt tudják mondani, hogy nem lehet megvalósítani az átalakulást a piaci szereplők egyetértése nélkül. A kormány most elindul és átalakítási rohamban dolgozik. Feleslegesen dolgozik, ha ehhez nem tudja a társadalom egyetértését megszerezni. Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)