Balsay István (Fidesz)

1995. május 15.

BALSAY ISTVÁN (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! A T/953. számon az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslattal kapcsolatosan, amely a környezetvédelmi termékdíjról és egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szól, a következőt érdemes megfontolnunk.

A Fidesz két szempont miatt támogatja és tartja alkalmasnak általános vitára a törvényt. Régóta kívánta és régóta szorgalmazta, hogy a tisztelt Ház elé kerüljön, ösztönző funkciója és környezetvédelmi bevételt teremtő hatása miatt.

(19.50)

Mielőtt alaposan szemügyre vennénk az előttünk fekvő törvényjavaslatot, érdemes röviden felidéznünk a termékdíj, mint a környezet-gazdaságtanban ismertet szabályozóeszköz működésének lényegét. A gazdasági tevékenységeknek lehetnek olyan hatásai, amelyek a piaci tranzakcióban nem nyilvánulnak meg, hanem mint mellékhatások, a fent említett tranzakciókon kívülálló személyekre vannak hatással. Az ilyen külső gazdasági hatások társadalmi szempontból hatékonyságromlást eredményeznek a gazdaság működésében, amit a piac magától orvosolni nem tud, ezért társadalmi azaz ebben az esetben kormányzati beavatkozásra van szükség a makrogazdasági veszteségek elkerülésére. Ezt a célt szolgálja a termékdíjnak mint környezetvédelmi szabályozóeszköznek a bevezetése.

A környezetszennyezéssel kapcsolatos szabályozás elméletének alapja tehát az, hogy a szennyezőre hárítsa az általa okozott, de általa a piaci tranzakciókban meg nem fizetett károkat. Ennek egyik módja, ha a kibocsátott szennyezőanyagok mennyiségével arányos kibocsátási díjat vetünk ki. Ha e díjat pontosan sikerül megállapítanunk, akkor elméletileg a gazdaságilag optimális szennyezéskibocsátásra ösztönözzük a vállalatokat.

A gyakorlatban azonban több nehézséggel kell szembenéznünk. Az első mindjárt az, hogy egy-egy szennyezőanyag által okozott társadalmi kár megállapítása igen bonyolult és számos hibalehetőséget rejtő folyamat. Például meg kellene mondanunk, hogy az egészségügyi kiadások milyen hányada az, amelyet a környezet szennyezettsége miatt előálló betegségek gyógyítására fordítottunk. S ha ezt megtettük, akkor ezt a kárösszeget szét kellene osztanunk az egészségkárosító anyagfajták között, továbbá, ha ez is megvan, akkor kell az egyes kibocsátók között szétosztani a kárt, vagyis megállapítani az egységnyi kibocsátásra eső díjösszeget.

Látható, hogy a szennyezési díjak korrekt megállapítása majdnem tökéletesen lehetetlen. Mégis...

Maradt azonban még egy probléma akkor is, ha ugyan sikerül kikalkulálni az adott szennyezőanyag egységnyi mennyiségre eső díját, de például a kibocsátott szennyezőanyag mennyiségének mérése, a kibocsátás ellenőrzése technikailag megoldhatatlan vagy nagyon költséges. Például biztosak lehetünk benne, hogy a gépjárművek által kibocsátott szennyezésre emissziós díjat nehézkes lenne kivetni, hiszen minden egyes autó ellátása a kibocsátott mennyiséget mérő és regisztráló műszerrel igen drága mulatság lenne. Ezek példák, amelyeket felsorolok és ismertetek.

Szerencsére legalább ez a nehézség elhárítható, ha a szennyezést okozó termék minden egysége nagyjából azonos szennyezést okoz. Ilyenkor a szennyezés alapjául szolgáló termékre lehet díjat kivetni, ahogy például azt a magyar Országgyűlés is megtette az üzemanyagok esetében. Tehát a gépkocsikon nehéz lenne az emissziómérés, ezért felhasználva azt a tudást, ami arra vonatkozik, hogy minden egyes liter üzemanyag elégetése többé-kevésbé azonos szennyezőanyag-mennyiség kibocsátásával jár, magára az üzemanyagra vetjük ki a díjat. Ebben az esetben beszélhetünk tehát termékdíjról.

A termékdíjnak két fontos funkciója lehet. Ahogy említettem, egyrészt fedezetet teremt az állam környezetvédelmi feladatainak ellátásához, továbbá ha mértékét helyesen állapítják meg a szennyező termék használatának kisebb mértékére ösztönöz. Mi ezt is hangsúlyozzuk, ezt a második elemet.

A termékdíj alapjául szolgáló jószágok körét miniszter úr expozéjában említette és a törvény is tartalmazza. Minden olyan szennyezést kibocsátó termék esetében termékdíjat vethetünk ki, amikor maga a szennyezés technikailag nehezen mérhető meg, vagy a kibocsátó például mobil, vagy a kibocsátók nagy száma miatt a mérés ellenőrzése nem gazdaságos.

A kormány törvényjavaslata ez esetben négy ilyen jószágot talál érdemesnek arra, hogy környezetvédelmi termékdíj alapjául szolgáljon. Mivel a magyar környezetvédelmi szabályozás még a folyamat elején tart, fontos kérdés, hogy valóban a legnagyobb környezeti problémát okozó, a legsürgősebb intézkedést igénylő jószágok kerültek-e a környezetvédelmi tárca látókörébe, illetve hogy a leginkább szabályozásra érdemes termékek mind megjelentek-e javaslatában. Vegyük tehát sorra a termékeket!

A városi levegőszennyezés fő forrásává vált a közlekedésből származó emisszió, az autók és tehergépjárművek üzemanyagára való díjkivetés tehát mindenképpen indokolható. Feltétlenül szükség van arra, hogy az okozott kárral valamennyire arányos teher háruljon a károk előidézőire, ezzel is ösztönözve őket arra, hogy valamivel többet használják a környezetkímélő tömegközlekedési formákat.

A rendszerváltás sohasem volt annyira látványos hazánkban, mint éppen a csomagolóeszközök terén. A boltok polcain soha nem látott mennyiségben jelentek meg a nyugaton már jól ismert, egyszerhasználatos csomagolásban forgalmazott termékek. A korábban általánosan használt betétdíjas üvegek piaca összeomlott. A fogyasztási szokások ilyen megváltozása érezhető volt az előállt háztartási hulladék mennyiségében. Városainkban és falvainkban a szemét térfogata rohamosan nőtt, nem kis gondot okozva, hiszen a lerakók egyébként is betelőfélben vannak.

Érdekes paradoxon, hogy éppen akkor kell hulladékmennyiség-növelő hatásokat elszenvednünk, amikor a lakosság körében a környezettudatosság már legalább olyan fokon megjelent, hogy élénken ellenzi új lerakók vagy hulladékégetők létesítését, de mindenesetre megköveteli nagyon helyesen egyébként a legszigorúbb környezetvédelmi biztonsági eszközök beépítését, ami persze jelentős költségnövelő tényező.

Semmi sem sürgetőbb tehát, mint a hulladékmennyiséget növelő anyagokhoz kapcsolódó külső gazdasági hatások megjelenítése. S mivel a csomagolóanyagok a háztartási hulladékok térfogatának akár a felét is kitehetik, szabályozásukra akár sokkal korábban is sor kerülhetett volna, mint ahogy azt a korábbi ciklusban a környezetvédelmi bizottság és a Fidesz éppen elégszer javasolta, annak elmaradását kifogásolta.

Nem vitatható a gumiabroncsok megjelenése ebben a javaslatban. Magyarországon a forgalomba került gumiabroncsok száma és itt többen idézték ezeket a számokat , ide értve akár a magánimportot is, az 1990. évi 1,8 millióról 1993-ra majd' 2,5 millióra emelkedett. Évente tehát 45 ezer tonna abroncs kerül le a gépjárművekről, miközben a hasznosítás aránya csupán 30-40 százalék közötti értékre becsülhető, így mintegy 35 ezer tonna gumiabroncs kerül évente átmeneti tárolásra, illetve legális vagy még inkább illegális lerakásra.

Kétségeink támadnak viszont a hűtőközegek, illetve hűtőberendezések javaslatba kerülése kapcsán. A törvényjavaslat indokolása szerint a termékdíj kivetésének indoka a hűtőközegek ózonkárosító hatása. Az ózonréteg védelme azonban ennél sokkal határozottabb fellépést igényel a Fidesz véleménye szerint, mint a tervezetben szereplő termékdíjas megoldás.

Az ózont nagymértékben bontó anyagokat egyszerűen be kellene tiltani, ahogy az az aerosolok hajtógázával meg is történt. Vagyis ez a lépés 1995. december 31-ével a hűtőközegek esetében remélhetően megtörténik. Elég betérni azonban jelenleg egy Keravill-üzletbe, ahol megbizonyosodhatunk arról, hogy már ma is kaphatók olyan hűtők, amelyek az ózonra veszélytelen, vagy csak kevés veszélyt jelentő hűtőközegekkel vannak ellátva. Helyettesítő terméke tehát van a freonnak.

Azok forgalmazása hamarosan megszűnik, a termékdíjas ösztönözgetésre véleményem szerint semmi szükség. Arról nem is beszélve, hogy e javaslat nem kezeli azt a problémát, amit már eddig a lakosság birtokába került freontartalmú hűtők jelentenek. Itt tehát határozottabb fellépést javasolunk.

Néhány terméket azonban joggal hiányolhatunk is a tervezetből. Elfogadjuk miniszer úrnak azt a szóbeli kiegészítésben megjelent véleményét, hogy ezeket fokozatosan kell bevezetni, viszont szükség van a nagy környezeti problémát jelentő termékek közé sorolásával a kadmium- vagy higanytartalmú elemek, az ólomakkumulátorok, a festékek és egyes lakkok sorra vételére is.

Miközben hiányérzetünknek adunk hangot, azt is el kell ismernünk, hogy egyszerre 10-20 termékre nehéz elfogadható, számításokkal megalapozott javaslatot tenni, s azt az érdekeltekkel egyeztetni.

A törvényjavaslatnak egyes fejezeteivel most, az általános vitában is egy kicsit bővebben szeretnék foglalkozni és véleményünknek hangot adni. Az az érzésünk támad, hogy a törvényben foglalt szabályok nem szolgálják teljeskörűen azt a célt, amit az előterjesztő az 1. §-ban a törvény céljaként megfogalmaz. Az ugyan igaz, hogy a kivetett termékdíjak pénzügyi forrásokat fognak teremteni a környezetvédelmi tárca számára, de mint azt hamarosan kimutatjuk, a környezetszennyezés csökkentésére, illetve a természeti erőforrásokkal való takarékos gazdálkodásra aligha ösztönöznek majd bárkit is.

Nehezen hihető, hogy lenne akár egyetlen olyan autós is, akit majd a 100 forintos benzinárban megjelenő 1 forint 20 fillér termékdíj rettentene el a tankolástól és kényszerítene át a busz vagy villamos használatára. Olyan is csak nehezen képzelhető el, hogy a háziasszony hátrahőköl majd az üdítős polc előtt, miután észleli, hogy a szintén 100 forint körüli műanyagpalackos üdítő után most már 1-2 forint termékdíjat is ki kell adni.

(20.00)

(Sasvári Szilárdot dr. Semjén Zsolt váltja fel a

jegyzői székben.)

Ugyancsak elhanyagolhatónak tartjuk a 250 forintot a gumiabroncsok árában.

A hűtőkre vonatkozó részletes szabályokat a továbbiakban nem vizsgálom, mert ez a termékcsoport véleményem szerint tévesen került ide, mint ahogy az előbb említettem. Határozottabb fellépés szükséges e tekintetben.

A 7. §-ban megtudjuk, hogy aki például újrahasznosít, nem automatikusan kapja vissza a termékdíjat, hanem csak pályázhat, az is csak három évre, s csak utólagosan kapja vissza a termékdíjat az újrahasznosított termékei után. Akkor el kell gondolkodnunk, hogy vajon kit és mire szeretnének ösztönözni. Mert aki ilyen feltételek mellett fog újrahasznosítani, az inkább másképp minősíthető, és nem egy józan vállalkozónak. Talán nemcsak a hulladéktermék termelőjét kívánja ösztönözni a kormány, vagy biztosítani akarja a jó nevű, eldobható csomagolóanyag-gyártókat és -felhasználókat arról, hogy itt nincs mitől, azaz a határozott környezetvédelmi szabályozástól tartani, tessék csak továbbra is nem hasznosítható műanyagpalackba meg papírdobozba töltögetni az élelmiszereket. Ezt ösztönzi ugyanis leginkább a környezetvédelminek is álcázott tervezet egy része. Itt is határozottabb fellépést javaslunk.

Az általános szabályokat sikerül felpuhítani elsősorban a csomagolóanyagok kapcsán. Miniszter úr arról beszélt, hogy ez inkább érdeme ennek a javaslatnak. A véleményünk szerint azonban nem így van. Minden szennyezőanyag egyenlő a véleményünk szerint. Úgy látszik azonban, vannak még egyenlőbbek. Így a csomagolóanyag-gyártók a legkülönfélébb fordulatokkal mentesülhetnek majd az amúgy is nevetséges nagyságú díj befizetése alól, lásd a 11. §-t. És vajon miből gondolja a kormányjavaslat, hogy a kötelező kezelési arányon felül keletkező hulladékok nem jelentenek szennyezést, azaz környezeti kárt?

Továbbá: véleményünk szerint az egyik legfontosabb rész, és az ad okot aggodalomra, hogy a befolyt pénzt miként kívánja elkölteni a kormányzat. A beszedett pénz ugyanis, ha ösztönzésre nem is elég ugyan, de a nagy termékmennyiség miatt, amire kivetik, jelentős summát hoz majd a Központi Környezetvédelmi Alapnak. Mire gondolhatunk akkor a kormánnyal kapcsolatban a környezettudatosságról, amely egy szintre helyezi az újrahasznosítást az anyagok elégetésével, még ha ez utóbbit eufemisztikusan energianyerésnek is nevezi? S mit reméljünk akkor, hogyha ezeket az összegeket esetleg nem a termékek visszaszorítására vagy az alap növelésére kívánja fordítani a Pénzügyminisztérium? És itt lehetne különböző példákat felsorolni.

Fel kívánjuk vetni, hogy a külföldről érkezett termékdíjas termékek utáni befizetések kérdését is rendezni kell. Nem kevés vállalkozó jelentkezik már a különböző műanyaghulladékoknak és a különböző gumitermékeknek a magyarországi kezelésére. Attól tartunk tehát, hogy a termékdíj révén előállt forrásokat a tárca, ha nem lesznek megfelelő elképzelések és koncepciók, ötletszerűen osztogatja majd szét. Ez ellen tenni kívánunk. Az előttünk fekvő javaslat érzékenyen reagál egyre fontosabban jelentkező környezeti problémákra, megoldást kínálni azonban a törvényjavaslat egyes fejezeteiben nem tud.

Feltétlenül szeretnénk majd a módosító javaslatok között hangoztatni és erősíteni az újrahasznosításnak a közgazdasági környezetre gyakorolt hatását, és szeretnék talán még néhány mondatban beszélni, hiszen erről szó volt, a termékdíj és az újrahasznosítási kvóták összefüggéséről.

Az újrahasznosítás optimális szintje az a mennyiség, ahol a hasznosítás, újrahasznosítás határköltsége egyenlővé válik a nem hasznosított mennyiség lerakásának, égetésének határköltségével, ideértve az eljárások külső környezeti kárait is. Az államnak az a feladata, hogy a figyelmen kívül hagyott költségeket elszámoltassa úgy, hogy valamilyen szabályozó eszköz segítségével azok integrálódjanak az árakba. A szabályozás célja tehát az, hogy a termék árában, illetve a csomagolás költségeiben a csomagoláshoz kapcsolódó környezeti költségek is megjelenjenek. Ennek egyik alkalmas eszköze lehet a nem újrahasznosított termékre kivetett termékdíj. Ekkor egyrészt fedezetet teremtünk az ártalmatlanításra, másfelől ösztönző lökést adunk az anyag továbbhasználatának azzal, hogy megtakarítható a környezeti költség, illetve annak egy része.

A kialakuló újrahasznosítási arányt a hasznosítási költségek és a szennyezési, ártalmatlanítási költségek viszonya határozza meg. A vállalkozó dönt, meddig éri meg a használt csomagolóanyag begyűjtése és újrahasznosítása, illetve a környezeti költségek megfizetése.

A kormányzat felelőssége, hogy a környezeti károkat helyesen mérje fel, s így azokat a kiszabandó díjban korrekten jelenítse meg. Ha a környezeti költségek nem vagy alulbecsülten jelennek meg, akkor a környezetszennyezés nagyobb lesz, mint azt a gazdasági hatékonyság megkövetelné. Ha a díjat túl nagyra választják, a gazdasági terhek nagyobbak lesznek, mint amennyit az esetleges szennyezéssel okoznánk. Ez a gazdasági hatékonyság csökkenéséhez vezethet. Ezeket az elpazarolt erőforrásokat máshol hatékonyabban lehetne környezetvédelemre fordítani.

Véleményünk szerint a gazdaságilag és környezeti szempontból optimális újrahasznosítási arányt a hulladékelhelyezéshez kapcsolódó összes költséget megjelenítő környezetvédelmi díj, ez esetben a termékdíj képes elősegíteni. Ismét hangoztatjuk, hogy a "szennyező fizet"-en alapuló elv hozhat megoldást.

Az újrahasznosítási kvótákkal szemben előnye a termékdíjnak, hogy az hatékonyabb, valamint kevesebb teret hagy a bürokratikus alkuknak.

Befejezésül szeretném megállapítani azt a német mintán alapuló összefüggést, táblázatot, hogy amennyiben az újrahasznosítási kvóták mennyisége nem optimálisan kerül meghatározásra, úgy a hulladék mennyisége fokozatosan nő, és annak súlypontja elmozdul egy nem kívánt irányba. A nulla hulladékmennyiség 100 százalékos újrahasznosítást jelent. Ilyenkor az újrahasznosítási költség maximális, a hulladékos költségek, így a termékdíj nulla.

Tisztelt Ház! A Fidesz 17 módosító javaslattal kívánja elősegíteni, hogy ez az általános vitára alkalmas és igen fontos törvény alkalmassá váljék, és elérje mind ösztönző funkciójánál, mind környezetvédelmi bevételteremtő hatásánál fogva e törvényben megfogalmazott célokat. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a jobb oldalon.)