Vitányi Iván (MSZP)
VITÁNYI IVÁN, a kulturális bizottság előadója: Elnök Asszonyok! Tisztelt Ház! A kulturális bizottság és a magam nevében vissza kell térnem a törvényjavaslat 85. pontjára, amely a kultúra alkotóinak tiszteletdíját kívánja tb-járulékkal megadóztatni. Nem szívesen szólok a törvényjavaslat bármelyik pontja ellen, mert magam elkötelezett híve vagyok a kormány- és a korábbi MSZP-program gazdasági fejezetének. Itt azonban a legjobb lelkiismeretem kerül szembe nem egy részterület, hanem a magyar kultúra és a magyar társadalom érdekével. Ilyen alkalmakkor az embernek a lelkiismeretére kell hallgatni, mint ahogy ezt tette az egész kulturális bizottság is, egyhangúlag.
Az alapkérdés a mérték. Értem, és érteni kell, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet költségvetést és lelket szorító következményeit le kell vonni a kultúrára vonatkozólag is. De mi a mérték? Nem fogadható el, hogy a kulturális megszorítások mértékét egyesegyedül pénzügyi szempontból szabják meg. Márpedig itt az történik. Ezért van az, hogy a kultúra ügyének szolgálói sokszor abba a méltatlan helyzetbe kerülnek, mint én most, mintha valami speciális részérdekként harcolnának, amikor a társadalom, vagy, ha úgy tetszik, a nemzet egyetemesen felfogott ügyéért emelnek szót. És ez sajnos, nemcsak a pénzzel összefüggő esetekben történik meg, hanem sokszor olyan ügyekben is, amelyek nem annyira pénzbe kerülnek, mint odafigyelésbe. Ez esetben azonban nemcsak arról van szó, hogy a mérték nincs meghatározva, hanem az, hogy, jó magyarsággal szólva, át van lépve. És ez nemcsak önmagában okoz vagy okozhat károkat, hanem precedens jellegénél fogva is.
Rögtön válaszolok arra az ellenvetésre, amit e tárgyban szüntelenül hallunk. Azt mondják, hogy mi most, vagy én most, a jól kereső alkotó értelmiséget védjük, mert ez a törvény csak az ő különleges kiváltságaikat nyirbálja meg. Nem erről van szó. Egyrészt szeretném mondani, hogy az alkotó értelmiségnek azt a jól kereső 1 százalékát éppen úgy nem féltem még a Bokros-csomag elfogadása után sem, mint a jól kereső üzletembereket, a jól kereső műszakiakat vagy a jól kereső bankárokat sem.
Nem elsősorban és nem is elsősorban az értelmiség személyes anyagi helyzete itt a tét. Az értelmiség is tudja, hogy áldozatot kell vállalni, és vonakodás nélkül teszi. Amiről szó van, az a kultúra elemi intézményrendszerének a működése. Akár akarjuk, akár nem, a kultúra intézményrendszerének ma nagyobbrészt és nagyobb részben a költségvetésből kell élnie. Még ha alapítványokból is, mivelhogy a kulturális alapítványok kereteinek nagyobb részét a költségvetés tölti fel, de ez egyébként így van Amerikában is. Annál fejlettebb ország pedig e pillanatban nem létezik. De akárhogy is, az intézményeknek megvan a maguk kerete.
Milyen intézményekről van szó? Művelődési házakról, könyvtárakról, színházakról, tanszékekről, folyóiratokról, kutatási intézményekről. Valamennyien tiszteletdíjat fizetnek, és van egy arra vonatkozó keretük, amely meghatározott. Ellenfeleink többnyire olyan helyzetbe is hoznak bennünket ebben a vitában, mintha mi valamilyen értelmiségi fusizást, ügyeskedést, umbuldát, haknit védenénk. Szeretném hangsúlyozni, hogy erről sincsen szó, hanem a kultúra normális működéséről. A kultúra működése ugyanis különbözik a cipőgyártástól. A cipőgyár azokkal a munkásokkal dolgoztat, akik alkalmazottai, és csak kiegészítésként vesz igénybe, ha vesz, idegen munkaerőt. Az a jó, ha ez minél belterjesebben működik. Nem így a kultúrában. Ott az a jó, az az éltetőerő, ahol szabad mozgás van. Egy művelődési ház nem élhet meg a saját alkalmazottjainak munkájából. De nem élhet meg egy folyóirat sem a szerkesztőinek a cikkeiből, sőt még egy kutatóintézet vagy tanszék számára is szükséges, hogy minél több idegen arcot lássanak, eszmét cseréljenek és vitatkozzanak.
(11.10)
Ezt nevezik szellemi életnek. Az ország belezápul, ha a szellemi élet nem pezsgő. Hangsúlyozom, hogy nem csupán a szellemi élet zápul bele, hanem az ország, mert a szellemi élet ezer és ezer, látható és láthatatlan érrel, csatornával befolyásolja az egész életet, többek közt a gazdasági stabilizáció sem fog megvalósulni vagy nem úgy fog megvalósulni rosszabbul fog megvalósulni , ha a polgárok a szellemi élet szokásos mechanizmusai szerint nem vállalják magukra.
Örömmel jelenthetjük, hogy ez a szellemi élet és ez a pezsgés az elmúlt negyven év alatt és az elmúlt négy évben egyaránt megmaradt. Mindkettő hangsúlyos: a negyven év is, meg a négy év is. A kultúra nehéz helyzetben volt; negyven évig azért, mert nem volt rendszerváltás, utána négy évig azért, mert volt rendszerváltás. Így vagy úgy, a kultúra, a szellemi élet túlélte ezeket a dolgokat. De vajon hogy fogjuk most túlélni? Népművelő barátaim, akiket azzal szoktam vigasztalni, hogy túl fogjuk élni, azt mondják, hogy ne mondjak ilyeneket, mert a jelen szituációt nem fogják túlélni. Művelődési házak csuknak be, válnak lehetetlenné! Alább mentünk annak a szintnek, amelyet megpróbáltam mértéknek nevezni: Klebelsberg szintjének. Mert ha arról van szó, hogy meg akarjuk változtatni az elosztási rendszereket és vissza akarjuk vonni, amit a pártállami rendszer mint úgymond koraszülött jóléti állam adott a kultúrának, akkor menjünk vissza Klebelsbergre vagy Horthy Miklósra kinek melyik tetszik jobban. Vajon Klebelsberg vagy Horthy Miklós koraszülött jóléti államot teremtett? Vajon szocialista állammód szerint költekezett túl? Nem csak valamennyit mégis adtak a magyar kultúrára! Ennél sokkal többet kellene, de ennek alámenni semmiképpen sem volna tűrhető állapot! Most már alámentünk.
De ennél is többről van szó! Ezeknek az intézményeknek, amelyekről beszéltem, van bizonyos keretük arra, hogy tiszteletdíjat fizessenek mondjuk, ennyit. Ezentúl ennyi lesz. Ez óriási különbség! Nemcsak annyiban különbség, amennyit maga a százalék jelent, hanem annál is több, mert azok az intézmények, amelyek már így is bukdácsolnak és nem tudnak talpon maradni, ezek orra fognak esni. Tehát az a folyamat, amely megindult, amely a kulturális intézményeket tönkreteszi, tovább fog haladni s egyben precedenst szolgáltat arra, hogy ennek így kell lennie.
A legnagyobb baj az, hogy ebben a vitában mint kormánypárti is csak ellenzéki pozícióból tudom elmondani ezeket az érveket, mert úgy látszik, hogyha ez így van, maga a kultúra van ellenzéki pozícióban. Ebbe én a magam részéről nem vagyok hajlandó belenyugodni!
Ezért tisztelettel azt javasolom és azt kérem képviselőtársaimtól, hogy a törvényjavaslatnak ezt a pontját ne szavazzák meg, és tisztelettel azt kérem a pénzügyi kormányzattól, hogy ezt vonja vissza. (Szórványos taps mindkét oldalról.) Megjegyzem, a kulturális bizottság nevében levelet írtam a pénzügyminiszternek, amelyben azt kértem, hogy tárgyaljunk erre a levélre nem válaszolt. (Gyimóthy Géza: Messze lakik!)
Köszönöm szépen. (Taps.)