Kis Gyula József (MDF)

1995. május 16.

DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony, köszönöm, tisztelt Ház a lehetőséget. Azt kérem, hogy most lélegezzünk egy mélyet, fújjuk ki magunkat, mert témát váltunk. Az államtitkár úr ugyan vállalta, hogy bent megy ki... (Derültség.).., de azért aki bent maradt, az próbáljon most átállni testben és lélekben. Ugyanis eddig a költségvetésből támogatott vagy támogatandó anyasági és gyerekellátásokról volt szó, most egy teljesen más rendszerre, a társadalombiztosítás által támogatott gyerek , anyasági, táppénz, egészségügyi ellátási kérdésekre térünk át.

Noha mind a kettőt, az adót is meg a társadalombiztosítási járulékot is kvázi adószerűen az állampolgárok adják össze, azonban már az előző tehát az előző-előző kormány kezdeményezésére megtörtént a két rendszer szétválasztása. A két rendszer szétválasztása természetesen azt jelentette, hogy az állam nem mondhatott le garanciális kötelezettségeiről, hiszen a társadalombiztosítás is a közteherviselésnek egy olyan formája, amiben az államnak alkotmányos kötelezettségei vannak.

Erre a területre 65 darab módosító indítvány került benyújtásra. Ezek közül nagyon sok egymással azonos szövegű vagy hasonló célokat szolgál, tehát nem kell megijedni, nem kívánok mind a 65-ről beszélni. A 65 módosító indítvány, illetve a kérdés előzőhöz képest számban kisebb súlya nem jelenti azt, hogy a kérdésnek nincs legalább akkora jelentősége, mint az előbb tárgyalt, költségvetésből finanszírozott gyerektámogatásnak, ugyanis látni kell, hogy az ominózus 1975. évi II. törvény, amely a társadalombiztosítási ellátások körét szabályozza, egy olyan alaptörvény, amely hosszas, természetes fejlődés következménye.

(21.40)

És az, hogy nem változott 1975 óta, azt mutatja, hogy igen nehezen változtatható rendszerről van szó.

Ez a hosszas, szerves fejlődés azonban az elmúlt kilenc-tíz hónapban mintha megtörni látszana. Mire alapozom ezt? A társadalombiztosításnak az a modellje, amiben élünk, és amelynek fenntartására irányulnak módosító indítványaink, ez Európában bismarcki modellként ismert és Bismarck kancellár által hozatott létre, abból a meggondolásból, hogy a társadalmi stabilitásnak egy kiszámítható jövő az alapja. Ez a rendszer Európa civilizált országaiban elterjedt. Az Egyesült Államokban viszont ahol a közgondolkodás nem ilyen irányban hatott egy szétszórt, nem központosított, nem társadalombiztosítási, nem kötelező forma, hanem az önkéntes biztosítási rendszer vált uralkodóvá.

Nem tudom, milyen hatásra, de az elmúlt tíz hónapban a két rendszer egymásba mosására, illetve az európai rendszerről erre az amerikai rendszerre történő áttérésre irányuló kormányzati szándékot kellett tapasztalnunk. Ezt erősíti a jelenlegi módosítási csomag. A módosító csomagnak most az a lényege, hogy szűkítsék a társadalombiztosítás által fizetendő szolgáltatások körét. A pénzügyminiszter úr éppen tegnap nyilatkozta az Iparszövetségben, hogy tovább kívánják folytatni a szolgáltatások szűkítését, és majd ezzel párhuzamosan a befizetések csökkentését.

Emellett közben kialakult Magyarországon a kiegészítő biztosítások köre, az önkéntes, nonprofit pénztárak és az üzleti biztosítók köre is. Tehát egyértelmű, hogy ebbe az irányba az amerikai modell irányába , egyéb üzleti alapon működő biztosítási rendszer irányába kíván a kormány mozdulni. Amikor ennek a veszélyére figyelmeztettem az előző pénzügyminisztert arra, hogy ez egy történelmi léptékű, több száz éves fejlődést más pályára állító kísérlet, és ezért történelmi felelősséggel tartozik , azt válaszolta, hogy vállalja ezt a történelmi felelősséget. Sajnálatos, hogy két hónap múlva lemondott, úgyhogy most már a történelmi felelősségvállalást nem tudom rajta számon kérni de az utódja ugyanezt a tendenciát látszik folytatni.

A csomag érinti a társadalombiztosítás, az egészségpénztár által fizetett különböző szolgáltatásokat, elsősorban a gyes, a gyed, másodsorban a baleset esetére járó ellátásokat, harmadrészt a táppénzt, tehát a betegség idejére járó keresetpótló támogatás körét. Egyértelmű, hogy ez mind a három vagy négy területen további szűkítést jelent.

Én a csomagról elsősorban a táppénzjogosultság első 25 napra történő megszüntetéséről kívánnék beszélni, annál is inkább, mert a módosító javaslatom az együttes jelentés 183. pontjában ezt érinti, illetve szóban, betűben ugyanazt jelenti a 182. indítvány, Selmeczi Gabriella képviselőtársamé, akivel sajnos előzetesen nem tudtunk ez ügyben semmiféle együttműködést kialakítani spontán, mind a kettőnk agyában született meg ez az indítvány. Egy kollaborációt igazán nem vettem volna rossz néven, Selmeczi Gabriella képviselőtársam. (Derültség.)

Nos, ezzel együtt a javaslat lényege az, hogy maradjon meg a jelenlegi táppénzkifizetési rendszer, ami a munkáltatónak az első tíz napra írja elő a táppénzfizetési kötelezettségét, és a 11. naptól vállalja a társadalombiztosítás. Az indítvány, amit a kormány elénk hozott, az első 25 napra tenné a munkaadó kötelezettségévé a táppénz fizetését, betegszabadság néven.

Azért javasoltam ismétlem: Selmeczi Gabriellával együtt , hogy maradjon fenn a jelenlegi rendszer, mert mind a magyar történelmi fejlődés a biztosítási rendszer fejlődése , mind a nyugat-európai társadalombiztosítási rendszerek uralkodó többségben ezt a modellt követik, általában a 4. naptól fizetik a biztosítók a munkaképtelenség esetére járó keresetet. (Folyamatos zaj.)

Mielőtt bárki itt a közvetlen közelemben a gombhoz nyúlna, hogy kétpercesben baloldalisággal vádoljon ezért amire már volt néhány példa , el szeretném mondani, hogy ez a rendszer egyáltalán nem valamiféle szocialista találmány. Az, hogy az ember egészséges korában gondoskodjék betegsége, öregsége esetére a megélhetéséről, már a XII-XIII. században megjelent Magyarországon, és a XVII. században formatizált módon jelentkezett. Thurzó János felvidéki bányagróf saját bányáiban létrehozott önkormányzati vezetéssel működő bányatárspénztárat, ahová befizette a bányász is a keresete 1-2 százalékát, és a tulajdonos is ugyanilyen mértékben kiegészítette ezt. Tehát már a XVII. században amikor még szocialisták és bolsevikok igazán nem nagyon sűrűn fordultak elő e tájon létrejött ez a rendszer, éppen azért, mert az ember felismerte, hogy önmagáról gondoskodni a kiszámíthatatlan kockázatok közepette amik elsősorban a bányászatban jelentkeztek nem lesz képes. A közös kockázatviselésre álltak össze, társultak, és társpénztárakat alakítottak, ami aztán még később, a különböző céhekben is megjelent. De a lényege két dolog volt, amire spóroltak az emberek: az egyik a saját temetésük. Higgyék el, az akkori kereseti viszonyok között az ember tisztességes eltemetése egy élet munkájának és megtakarításának volt az eredménye. A második: betegségük esetén valamilyen módon a kieső keresetüket megkapják.

Ez a forma tehát a különböző társpénztárak 1778-ban kötelezővé tétetett a kincstári bányákban, és 1854-ben tehát a Bach-korszak idején a magántulajdonban lévő bányákban is állami törvény tette kötelezővé az ilyen fajta biztosítást. És még mindig azt mondom, hogy a biztosítás a temetési segélyen túl elsősorban a keresőképtelenség esetére nyújtandó táppénzre irányult. 1884-ben az ipartörvény meghatározta azokat az iparágakat, ahol szintén kötelező volt az ilyen fajta biztosítás bevezetése. És kérem, figyeljenek: 1907-ben, az első világháború előtt, Ferenc József és az Osztrák-Magyar Monarchia idején, Tisza István uralkodása idején akit szintén nemigen lehet baloldalisággal vádolni, koalíciós kormány volt, de semmiképpen nem volt egy baloldali kormány... (A szocialisták padsora felé fordulva:)... azt hiszem, ezzel nemigen vitatkozik képviselőtársam sem , tehát 1907-ben a XIX. törvény a következőket mondta: "Táppénzre jogosult a biztosított abban az esetben, ha a betegség keresetképtelenséggel jár, és három napnál tovább tart; a megbetegedés első napjától számítva, a keresetképtelenség tartamára húsz héten át, mégpedig az átlagosan vett napi bérösszeg 50 százalékának megfelelő mértékben."

(21.50)

Utána jött az első világháború, és ez még akkor is érvényben volt. Jött Trianon, amikor óriási gazdasági csőd fenyegette az országot sokkszerűen, és még mindig érvényben volt. Sőt 1927-ben a bethleni konszolidáció megalkotta a XXI. törvényt. Ebben nyilván már a Szociáldemokrata Pártnak is része volt, hiszen a '21-es Bethlen-Peyer-paktumban azért igyekeztek a munkavállalók érdekeit, jogait képviselni az ipari munkásság esetében, és az 1927-es XXI. törvény valóban csak az ipari munkásságra, a kereskedelemben dolgozókra tehát a nem mezőgazdasági dolgozókra kötelezővé tette a biztosítást. 6 százalék járulékot kellett fizetni! 6, azaz 6 százalékot, a mai 54-gyel szemben. A 6 százalék felét a munkavállaló, felét a munkaadó fizette. Ennek a 6 százalék járuléknak a fejében ingyen orvosi kezelés, gyógyszer, gyógyfürdő, gyógyvíz, gyógyászati segédeszköz, kórházi ápolás járt egy éven át, sőt fogászati és protetikai ellátás is. Nem kívánom a '27-es törvényt felolvasni, de a vonatkozó részre nézvést az Országgyűlési Könyvtárban a Corpus jurisban mindenki megtalálja a bizonyítékokat.

A táppénzt a következőképpen intézték: a negyedik naptól tehát az 1907-es törvénynek megfelelően egy évig járt az éves átlagkereset 60 százaléka, az előzetes munkaviszony időtartamától függetlenül. Dátum: 1927, a bethleni konszolidáció.

Képzeljék el, hölgyeim és uraim, hogy a mai fejléce szerint is 1876-ban alapított egykori szociáldemokrata Népszava mit írt volna a Bethlen-kormányról, ha olyan munkásnyúzó javaslatokkal áll elő, mint amikkel a jelen kormány előállni merészel! Mit írt volna akkor egy szociáldemokrata lap, a Népszava, hiszen akkor már létezett, és írt is, bizony rettentő vaskosakat írt, nagyon szórakoztató ma már olvasni, de akkor véresen komolyan vették ezeket a dolgokat.

Tehát a mai rendszer gyakorlatilag 1927-ben létrejött. Létrejöttek a biztosítók, a magánalkalmazottaké, a MABI-é, a munkásbiztosító, ami később OTI-vá, Országos Társadalombiztosítási Intézetté alakult, a postások, a vasutasok és a többiek biztosító intézetei többek között a színészeké és önkéntes pénztárai. Tehát fölállt egy olyan rendszer '43-ra, ami 6 százalék befizetés mellett az akkori skandináv egészségügyi normáknak megfelelő egészségügyi ellátást biztosított, és táppénzt a negyedik naptól kezdve.

Ha ezek után valaki baloldalinak, baloldali vagy szocialista indíttatásúnak mondja azt, hogy tartsuk fenn a jelenlegi rendszert, akkor azt kell mondanom, hogy ezek szerint Bethlen és Horthy is baloldali volt. Ez elég merész állítás lenne. Ez alapvetően a társadalmi szolidaritás elvét elfogadó keresztény-konzervatív gondolkodás terméke Bismarcknál és utódainál. Egyszerűen a társadalmi stabilitás zálogát látták abban, hogy az ember biztos legyen a jövőjében, és ennek jelentős eleme volt a táppénzről való gondoskodás.

Közben volt egy gazdasági világválság, és ez érvényben volt. Volt egy óriási nagy fenyegetettsége az országnak, nagyon rigorózus költségvetése 1932-ben, és ez a rendszer még mindig érvényben maradt. Sőt a Klebelsberg-féle iskolafejlesztési program is érvényben maradt, mint délelőtt hallhatták.

Tehát volt egy olyan kormány, amely nem kis részben a szociáldemokrata ellenzék nyomására, de ezeket, az akkor már egész Európában elfogadott normákat tiszteletben tartotta. És jött a második világháború, ami nem kell mondani igazán gazdasági csődöt jelentett a maihoz képest, és még mindig érvényben volt, és használták és működött. S ma, amikor béke van úgy tudom legalábbis, nem hívták össze a hadügyi bizottságot rendkívüli ülésre, ezért gondolom, hogy még mindig béke van , egyszer csak ezt a rendszert a kormány javaslatára föl kívánják számolni.

Azt hiszem, nincs még egy javaslat, amely egy ilyen rövid szakaszban képes lenne a társadalom ilyen széles rétegeit felháborítani. A munkaadóknak ez azt jelenti, hogy 4-4,5 milliárddal megnő a társadalombiztosítási járulékuk. Hiszen amit eddig a társadalombiztosítás fizetett a 44 százalék fejében, ezután nekik kell fizetni.

Mit jelent a munkavállalóknak? Azt jelenti, hogy az egész biztosítási elv tehát a XIII. század óta élő biztosítási elv, ami az ember elemi szándékából fakad arra, hogy valami módon összeverődjenek valami közösségbe, amikor a jégeső jön, hogy egymásért vállalják a kockázatot , tehát a biztosításnak ez az ősi és alapvető elve sérül, hiszen megszűnik a közös kockázatvállalás. Az egyik munkavállaló dolgozik Gipsz Jakab műkövesnél, a másik dolgozik Holzreiter asztalosnál. Ha az egyik munkaadó tönkremegy, az ott dolgozó munkás semmi garanciát nem kap arra, hogy megkapja a táppénzét. Ha kitör egy influenzajárvány, tönkre fog menni mind a kettő. Mert nem tud dolgoztatni, nem tudja a munkáit elvégezni, a szerződéseit teljesíteni, és a kötbéreken kívül még fizetnie kell a munkásait.

Tehát a munkás számára megszűnik a biztonság tudata, amit a társadalombiztosítás eddig jól-rosszul megteremtett. Hogy lehet elvárni attól a munkaadói rétegtől, amely 170 milliárd adóként behajtható társadalombiztosítási járulékkal tartozik, hogy egyenként és minden munkaadóval, és a kollektív szerződés nélküli munkahelyeken egyenként külön-külön eleget tegyen annak a kötelezettségének, aminek 170 milliárd forint értékben nem tesz eleget? Amit mostanáig mondtam, azt a magukat szociáldemokratáknak valló képviselőtársaimnak mondtam.

Most szeretnék liberális barátaimhoz fordulni. Mit jelent ez a másik oldalon, a munkavállaló oldalán? Azt jelenti, hogy az az elemi jog, amely a diszkriminációt, és pláne a hátrányos helyzetűek diszkriminációját minden liberális lelkületű emberben alapvetően tiltja, az sérül. Kit fog fölvenni az idézett Gipsz Jakab kőfaragó? Azt, aki egészséges. Ugyanis akkor csökken a kockázata arra, hogy neki 25 napig munkája híján is fizetnie kell. Elindul egy nagyon szigorú szelekció a munkavállalók között. Kik lesznek a hátrányosok? Azok, akik betegek, vagy krónikus betegségek miatt időnként gyakrabban kerülnek betegállományba, táppénzes állományba.

Ha ezt a fajta szegregációt el tudja fogadni egy liberális gondolkodású képviselő, akkor s most mindannyiukhoz fordulok biológusként gondoljanak bele, ha ezt ad absurdum visszük, tehát a társadalomban egy olyan értékrend alakul ki, hogy győzzön az erősebb, ha a korai darwinizmusnak ezt az elvét a társadalomra alkalmazzuk, akkor vajon milyen.., majdnem azt mondtam, hogy.., hogy is mondjam.., fajtanemesítő vagy fajnemesítő vizekre tévedünk a "hulljon a férgese!" elv alapján, mert a betegebb ember mindenképpen hátrányosabb helyzetbe kerül kétszeresen; nemcsak a betegsége miatt, hanem a munkaerőpiacon való hátrányos helyzete miatt is.

(22.00)

Én nem hiszem, hogy akadna 1995-ben a magyar Országgyűlésben olyan képviselő, aki jó lélekkel vállalná ennek a következményeit.

Nagyon sokat gondolkoztam orvosként, biológusként azon, hogy jó irányba halad-e az emberi nem. Ugyanis például azzal, hogy a harmincas évek óta életben tudjuk tartani a cukorbetegeket, azt értük el, hogy nemzőképes kort is megéltek, míg előtte meghaltak a betegségük miatt. Nemzőképes kort elérvén, káros génjeiket örökíteni tudták a társadalomban. Ezért szaporodik a cukorbetegek száma. De orvosként, biológusként, egyszerűen emberként az a véleményem, hogy ezzel együtt nem lehet megtagadni az inzulint, ha már egyszer ismerjük. Lehet, hogy több lesz a cukorbeteg biztos, hogy több lesz a cukorbeteg , csak éppen minden ember egyszeri és soha elő nem állítható mesterségesen, a világ összes tőkéje nem elég arra, hogy egy embert létrehozzon. Éppen ezért minden ember olyan unicum, hogy nem szabad annak a lehetőségét megtagadni, hogy fennmaradjon. Nem szabad tehát mesterségesen szelektálni a betegeket, és ez a látszólag egyszerű, egymondatos indítvány bizony, hosszú távon ilyen kétségbeesett gondolatokat kelt az emberben.

Én azt hiszem, az erkölcsi érveken túl még egy érvet kell mondanom, amely ennek a törvénymódosításnak az elfogadását lehetetlenné teszi minden, a jogállamot tisztelő képviselő számára, és amely kényszerűen előírja, hogy támogassák Selmeczi Gabriella és jómagam módosítását, hogy maradjon el ez a módosítás, az alkotmány 76/E §-a, amely (1) bekezdésében azt írja, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz, öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Tehát betegség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak!

Ugyanennek a szakasznak a (2) bekezdése a következőt tartalmazza: "A Magyar Köztársaság az ellátáshoz szükséges jogot a társadalombiztosítás útján valósítja meg." Ennél egyértelműbben már nagyon nehéz lenne fogalmazni, hiszen itt a társadalombiztosítás útján kell az államnak alkotmányos kötelezettségét gyakorolni. Ha ezt a társadalombiztosítás helyett akárkire bízza, a munkaadóra meg nem tudom mondani, mi módon lehet rákényszeríteni, de ha rábízza , akkor nem tesz eleget alkotmányos kötelezettségének, és eggyel szaporodni fog az az ok, ami miatt bármely állampolgár Strasbourgig elmehet. Hiszen mondanom sem kell, hogy a betegség esetén a táppénzhez való jog nemcsak az európai szociális chartának, hanem a foglalkozás körében bekövetkezett megbetegedésekről szóló genfi egyezménynek is alapelve. Ehhez már 1988-ban csatlakoztunk, kihirdettük egy minisztertanácsi rendelettel.

Ennek alapján akár az ILO, a nemzetközi munkaügyi szervezetünk, az Egyesült Nemzetek Szövetsége szakosított szervezete, mind az érintett és panaszt tevők keresetére a strasbourgi bíróság egyértelműen úgy fog állást foglalni, hogy ezt bizony sajnos nem lehet ily módon megoldani, hiszen egyszer már csatlakoztunk egy egyezményhez, annak felmondása tíz év után lehetséges. Ez azt jelenti, hogy '98-ig tartani kell magunkat az egykori elhatározásunkhoz.

Az alkotmánymódosításra ugyan lehetőség van, de mint hallom, legutóbb megállapodtak, hogy öt párt minimum szükséges hozzá. Azt kell mondanom, mind a Fidesz, mind a Magyar Demokrata Fórum nevében hiszen azonos indítványt terjesztettünk elő , hogy ehhez az alkotmánymódosításhoz két párt semmiképpen nem fog csatlakozni. Ezért kérem, gondolják meg mind a szociáldemokrata érzelmű, mind a szabadelvű képviselőtársaim, hogy tudják-e támogatni a kormány e tárgyban tett előterjesztését.

Köszönöm szépen, elnök asszony. (Taps az ellenzéki képviselők padsoraiban.)