Pokorni Zoltán (Fidesz)

1995. május 16.

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Vártam a folytatást. Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársak! Tisztelt Államtitkár Úr! A tandíj ahogy az előbb hallottuk Dobos Krisztinától már évek óta témája, tárgya a felsőoktatásról szóló vitáknak. Nem is két éve, hanem lassan három, hiszen 1992-ben fogalmazódott ez meg először, akkor tüntettek először a diákok a kormány azon szándéka ellen, hogy '93 szeptemberétől bevezessék a tandíjat. Az ezt követő tárgyalásokon fogalmazódott meg az a kompromisszum, amelyik aztán a felsőoktatási törvényben, az 1993. évi LXXX. törvényben testet öltött, és amelyik a tandíj majdani, '94-es bevezetésével egyidejűleg megjelöli azokat a kötelezettségeket is, amiket a kormány más oldalról vállal a tandíj bevezetéséért cserébe, és amiktől a hallgatók azt remélték, nemcsak egyszerű bevételi forrásként jelenik ez majd meg a magyar felsőoktatásban, hanem egy összetett rendszer egyik elemeként.

Nehéz és nem is szükséges itt egymásra mutogatni, mert talán a kisgazdapárt álláspontjától eltekintve valóban valamennyi párt egyetértett abban, hogy a tandíj egy lehetséges, megfontolandó eleme a felsőoktatás modernizálásának, átalakításának. Persze pártonként nyilván mást és mást értettünk ez alatt.

A Fidesz akkor még a Fiatal Demokraták Szövetsége, ma Fidesz minden alkalommal leszögezte a maga álláspontját ahogy erre éles szemű képviselőtársam, Horn Gábor, a Szabad Demokraták Szövetségétől rá is mutatott: egy önálló füzetben tettük ezt meg. Megtettük most is. A mostaninak az a címe, hogy "Tandíj, tanulópénz nélkül". Meggyőződésünk tehát, hogy tandíjra szükség van, de az is, hogy nem szükséges és nem feltétlenül muszáj megfizetni a magyar társadalomnak vagy a magyar felsőoktatásnak azt a tanulópénzt, amit a tandíj '95 szeptemberi bevezetése jelentene mind az érintetteknek, mind szélesebb értelemben az egész társadalomnak.

Amikor tandíjról beszélünk, akkor egy eszközről beszélünk. Sokan ahogy itt elmondtuk mást és mást értünk alatta. A különböző országok különböző gyakorlata máshogyan rendezi a tandíjat, mert más felsőoktatási rendszerbe illeszkedik be. Bár sokak által szimbolikusnak tekintett eszköz, nem önmagáért való, ezért érdemes talán egy kicsit körültekinteni, hogy a sokat emlegetett nemzetközi gyakorlatban mi a helyzet. Hiszen egyfelől azt halljuk különösen szakszervezeti oldalról, de megfogalmaztak ilyet az MSZP képviselői is a '94 augusztus végi vitában , hogy a tandíj az európai országok gyakorlatából kiveszni látszik, ellentétben áll sok nemzetközi okmánnyal, és az általuk vizsgált nyugat-európai országok többségében nincs tandíj. Mi a helyzet?

Svédországban valóban nincs tandíj, noha a hallgatók egy része egy minimális költségtérítéssel hozzá kell hogy járuljon a hallgatói önkormányzatok működéséhez.

Németországban sincs tandíj, bár itt a hallgatók körülbelül 8 ezer forintnak megfelelő német márkát kell hogy beiratkozási díjként befizessenek, ám ezért más természetű hallgatói szolgáltatásokhoz jutnak.

Görögországban sincs tandíj, ám itt semmilyen más hallgatói szolgáltatást sem kapnak.

Dániában sincs tandíj, itt azonban igen széles a hallgatók számára közpénzből biztosított szolgáltatások skálája.

Ausztriában és Anglia állami felsőoktatási intézményeiben sem szednek tandíjat.

Ezzel szemben nona nem európai ország, de állandó hivatkozási alap , Japánban talán a legmagasabb a tandíj összege.

Franciaországban körülbelül 50 ezer forintnak megfelelő összeget kell évente leszurkolni a hallgatóknak.

Belgiumban ez már 70 ezer forintnak felel meg.

Olaszország, Írország és Portugália gyakorlata igen változó, sok esetben egyetemenként is eltérő.

Spanyolországban 50 és 100 ezer forintnak megfelelő összeget kell hogy fizessenek a hallgatók.

Az Egyesült Államok egyetemenként és államonként igen változó gyakorlatot folytat, de az átlag a 400 ezer forintnak megfelelő összeg, van ahol az éves tandíj eléri az 1 millió forintnak megfelelő összeget is.

Finnországban körülbelül 12 ezer forint bár itt egy hallgatói betegbiztosítás egészíti ki ezt a rendszert.

Másra és másra használják ezt a tandíjat. Mindenütt másra való.

A kérdés, amire a magyar felsőoktatás esetében válaszolni kell, hogy mi itt, Magyarországon mire akarjuk használni a tandíjat. Erre vonatkozóan többféle választ adtak az eddigi vitában a megszólalók. Az egyik lehetséges álláspont: a tandíj arra való, hogy pótolja a felsőoktatás finanszírozásának hiányait, azt az összeget, amit a költségvetés körülbelül 58-60 milliárd forintban határozott meg például a tavalyi évben: ennyivel támogatta a központi állami költségvetés a felsőoktatási intézmények működését. Tudjuk jól, hogy kiadásaik ennél jóval nagyobbak: elérik a 90 milliárd forintot is, hiszen jelentős mértékben saját bevételre is támaszkodnak.

Ez az érvelés általában megfeneklik ott, amikor számba veszik a reálisan beszedhető tandíj mértékét és fölmérik, hogy egy évi 20 ezer forintos épp a vita tárgyát képező tandíjtervezet sem éri el a felsőoktatásra fordított költségek 1,5-2 százalékát. Valójában egy fejlesztési politika alapjául sem szolgálhat ez a fajta tandíjpolitika és semmiképpen sem pótolhatja a felsőoktatás finanszírozásának hiányát.

A másik szempont, érvelési csokor általában az: azért van szükség a tandíj alkalmazására, hogy a hallgatók jobban érvényesíthessék megrendelői szerepüket, tudják, hogy amit kapnak, nincs ingyen, és a felsőoktatási intézményekben megerősödjék egy szolgáltatói szemlélet, egész egyszerűen a kínálati politika jelenjék meg és ennek az eszköze, technikája a tandíj.

Ez egy lehetséges eleme ennek a kívánatos célnak, de önmagában semmiképpen sem alkalmazható, különösen hogyha tudjuk, hogy Magyarországon az átlagos képzési költség valóban eléri a Nyugat-Európában szokásos képzési költségeket, a 6500 dollárt durván 750-800 ezer forintot évente.

(4.40)

Ez az átlag igen széles skálán mozog, a 300 ezer forintos pedagógusképzési költségtől egészen az 1,7 millió forintos színművészeti vagy állatorvosi-képzési költségig. Ezen a széles skálán tehát jól látható, hogy a tandíj lehetséges mértéke semmilyen összefüggésben nincsen a képzési költségekkel és egy normatív finanszírozás esetén sem tudja önmagában azt a célt elérni, hogy egy kínálati, illetve egy megrendelői szerepet kialakítson.

A harmadik érvcsoport a tandíj mellett úgy hangzik, hogy azért van szükség tandíjra, hogy a hallgatók a képzési idejüket ne nyújtsák szét és arra ösztönözze a hallgatókat, hogy a lehető leghatékonyabban végezzék el felsőoktatási tanulmányaikat. Szerintem ez az egyetlen szempont, ami racionális és ami etikus. Racionális, hiszen egy ilyen nyilvánvalóan nem kényelmes, de mégiscsak ebben a rendszerben megszorító eszközként alkalmazott tandíj kicsiny költséggel igen nagy megtakarítást érhet el, hiszen az évi 20 ezer forintos átlagos tandíj valódi hatása nem bevételi forrásként vehető számba, hanem ott, ha azt vesszük sorra, hogy az átlagos képzési idő öt és fél év a magyar felsőoktatási intézményekben. Mígnem ez Európa fejlettebb vagy modernebb felsőoktatással rendelkező országaiban jóval több, van, ahol eléri például Finnország esetében ennek a kétszeresét is, de átlagnak tekinthető talán a Német Szövetségi Köztársaság felsőoktatása, ahol hét és fél, nyolc év az átlagos képzési idő.

Ha ez elé a perspektíva elé nézünk márpedig ezt szeretnénk a magyar felsőoktatásban, egy nyitottabb, kínálati jellegű, szolgáltató jellegű felsőoktatást , akkor azzal is számolnunk kell, hogy a hallgatók széthúzzák a tanulmányaikat, kihasználva a tanegységrendszerben, a creditrendszerben, a nyitott, átjárható felsőoktatásban rejlő lehetőségeket.

Azonban ezzel együtt jár az, hogy az előbb említett, évente 6500 forintos képzési költség is megduplázódhat egy-egy hallgatóra számítva, és ha ezt el tudjuk kerülni egy kíméletesen, ámde a hallgatói hatékonyságot mégis ösztönző tandíj alkalmazásával, akkor a sokszorosát nyerjük annak, amit a tandíj effektív bevételi szemléletével nyerhetnénk. Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy a tandíj egyetlenegy esetben jogos, abban az esetben, ha a magyar felsőoktatás átalakul, ha a magyar felsőoktatás egy igen határozott fejlesztésen megy keresztül és kialakul az a nyugat-európai értelemben vett nyitott creditrendszerrel rendelkező, a hallgatók jóval nagyobb arányát bebocsátani kész felsőoktatási struktúra, amit sokan ebben a teremben és ebben az országban is a felsőoktatási fejlesztési törvénytől vártunk. Ha nincs felsőoktatási fejlesztési törvény, akkor a tandíj nemcsak értelmetlen közgazdasági értelemben, hanem erkölcstelen is, de jogilag is nehezen értelmezhető. Hiszen azok a nemzetközi okmányok, amelyekről a tavaly augusztusi vitában ebben a Házban is igen sokan vitatkoztak, jelesül az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 21. ülésszakán 1966. december 16-án elfogadott gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya amelyet az 1976. évi 9. törvényerejű rendelet hirdetett ki Magyarországon, ennek is 13. cikkelyének (2) bekezdése azt mondja, hogy a felsőoktatást teljesen egyenlő feltételekkel, a képesség alapján mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, minden megfelelő eszközzel, különösen az ingyenes oktatás fokozott bevezetése útján.

Magyarország a belső jog részévé emelte a nemzetközi okmányt és ennek az értelmezése igen nagy nehézséget jelent ennek a parlamentnek, valamennyiünknek, akik valamikor a törvényalkotás különböző fázisaiban azt mondtuk, hogy a tandíj alkalmazható technika Magyarországon. Hogyan tudunk megfelelni ennek az ENSZ-egyezségokmánynak, amely arról beszél, hogy valamennyi állampolgár számára a képességek alapján hozzáférhetővé kell tenni a felsőoktatást, fokozatosan, az ingyenesség kialakítása útján. Jelentheti-e az ingyenesség fokozatos kialakítását a tandíj alkalmazása? Kötve hiszem, hiszen ez azoknak az országoknak szól, amelyek a tandíj rendszerét esetleg éppen vitatják, a létező, évtizedek óta kritizált tandíjrendszert lebontani akarják.

De hogyan értelmezhető ez Magyarország számára? Csak abban az esetben, ha a tandíj nem zár el bizonyos rétegeket a felsőoktatási szolgáltatásoktól, hanem éppen ellenkezőleg; meg tud nyitni nagyobb rétegek számára egy lehetőséget: a felsőoktatási intézmények szolgáltatásainak igénybevételi lehetőségét, a bejutás lehetőségét.

Magyarország ebben a helyzetben van, hiszen szemben a többi, ehhez a nemzetközi okmányhoz csatlakozott országgal, Magyarországon egy másik speciális állapot is kialakult: úgy tűnik, hogy túl szűk a felsőoktatás képzési kapacitása. Valamennyien ismerjük a riasztó számokat, azt, hogy gyakorlatilag minden három jelentkezőből egyet ha fel tudnak venni a felsőoktatási intézmények. A tavalyi évben közel 50 ezer fiatal maradt kívül a felsőoktatási intézmények kapuján és ebben az évben sem lesz sokkal jobb az arány, ha figyelembe vesszük, hogy 103-104 ezerre tehető a jelentkezettek száma és az eredeti tervek szerint 34 ezer, a mostani információk szerint valami csoda folytán talán 37-41 ezer lesz az első évre felvett fiatalok száma. Ez egy olyan állapot Magyarországon, amikor igenis jelentheti a tandíj alkalmazása azt, hogy többek számára nyílik meg a lehetőség a felsőoktatási intézmények igénybevételére, de csak akkor, hogyha a magyar felsőoktatás átment egy fejlesztési politikán.

Fejlesztési törvény nélkül a tandíj alkalmazása valóban nem más, mint amit Bokros Lajos pénzügyminiszter úr mondott a hallgatók demonstrációján vagy tüntetésén a Pénzügyminisztérium előtt, nem más, mint annak a megnyilvánulása, hogy a hallgatók is járuljanak hozzá valamilyen módon az államháztartás kormány által szükségesnek ítélt stabilizációjához fejenként és havonta 2 ezer forinttal. Tehát nem illeszkedik bele egy fejlesztési törvény keretébe, nem illeszkedik bele egy átgondolt felsőoktatás-politikába, igaza van a hallgatóknak, amikor azt mondják, hogy ilyen értelemben ez nem más, mint egyszerű sarc, a hallgatók megsarcolása.

Nyilván tudta ezt a kormánytervezetet előkészítő csapat is, ezért foglalta el azt az álláspontot, hogy a tandíjat a felsőoktatási fejlesztési törvény keretében kell rendezni. Ez volt a kormány álláspontja még 1995. március 12-én is és ettől az állásponttól tért el azóta. Ez az, amire Dobos Krisztina képviselőtársam úgy utalt, hogy jószerével csak a tandíj maradt, a fejlesztés már semmivé vált.

Itt kell utalni egy másik vitára, ami ebben a Házban lefolyt, illetve jelesül az oktatási bizottságban. A kormány nemcsak annak a kötelezettségének nem tesz eleget, amit Kutrucz Katalin az előbb ismertetett, hanem egy másik kötelezettségének sem. A kormányt a '93. évi LXXX-as, a felsőoktatásról szóló törvény arra kötelezi jelesül a 125. pont (4) bekezdésében , hogy '94. december 31-éig a felsőoktatás fejlesztéséről szóló törvény tervezetét a parlament elé bocsássa. Ezt a határidőt módosította a tisztelt Ház a '95-ös költségvetés elfogadásakor '95 április végére. A kormány nem tett eleget ennek a halasztott határidőnek sem, azaz nem bocsátotta elénk a felsőoktatás fejlesztéséről szóló törvény tervezetét a jelzett, halasztott határidőre sem.

Beterjesztett ugyan április során ha jól emlékszem egy, a felsőoktatás fejlesztéséről szóló országgyűlési határozatot, ez azonban nem lévén törvénytervezet, nem felel meg a törvényjavaslatnak. Egy jogértelmezési vita bontakozott ki az oktatási bizottság ülésén is, hogy mulasztásos törvénysértést vagy mivel az alkotmányt érintő jogbiztonságról van szó alkotmánysértést követett-e el a kormány, amikor nem készítette el ezt a tervezetet. Ennek megfelelően az Országgyűlés oktatási, tudományos, ifjúsági és sportbizottsága kérdést intézett az Országgyűlés alkotmányügyi és ügyrendi bizottságához ebben a tárgyban. Erre vonatkozóan szeretném ismertetni az igazságügy-miniszter álláspontját, amely a helyzetet leírva végül is úgy foglalja össze az álláspontját, hogy tehát a kifejtettek alapján a jogalkotási törvény rendelkezéseinek az felel meg, ha a tárgykör nem törvényben, hanem országgyűlési határozatban nyer szabályozást.

(4.50)

Az országgyűlési határozatban való rendezés esetén a tárgyalás nyilvánossága, a javaslat megvitatásának lehetősége és később az Országgyűlés ellenőrző szerepe egyébként ennél a formánál is biztosított, de természetesen formai értelemben a mulasztásos törvénysértés a tekintetben fennáll, hogy a felsőoktatási törvény 121. §ának (4) bekezdése jelenleg még hatályban van, mindaddig, amíg ezt nem módosította a Ház. A hivatkozott törvényjavaslat nem került az ott megjelölt határidőben, illetve azt követően az Országgyűléshez benyújtásra.

A kormány azonban e mulasztás felszámolása érdekében is megtette a szükséges intézkedéseket mondja Vastagh Pál , hiszen a pótköltségvetés keretében benyújtott egy módosító javaslatot, amelyben a költségvetési törvény idézett passzusát hatályon kívül javasolja helyezni. A gond az, hogy amennyiben ezt teszi a kormány a pótköltségvetés keretében majd, akkor sem szabadul meg a mulasztásos törvénysértés rémétől vagy veszélyétől, hiszen nem tesz mást, mint az eredeti állapotot, a '94. évi decemberi állapotot állítja vissza, ami, ha úgy tetszik, még rosszabb.

Azért kell erről hosszan beszélni a fejlesztési törvény hiányáról , mert meggyőződésem, hogy a tandíj önmagában nem rendezhető, csak ennek a fejlesztésnek a részeként értelmezhető. Erre vonatkozik az a módosító javaslat is, ami mellett végül is ez a hosszas érvelés szól, és ami tőlem származik. Ennek néhány pontját szeretném kiemelni.

Az állami felsőoktatásban a tandíj elsődleges és legfontosabb célja, hogy az alapképzésben a hallgatók minél gyorsabban végezzék el tanulmányaikat, az egy hallgatótól beszedhető tandíj és a képzés költsége között legalább egy nagyságrendnyi különbség van. Így a tandíjbevételek nem lesznek számottevőek, míg a képzési idő meghosszabbítása jelentős többletköltségeket jelenthet.

E javaslat második célja az lehet, hogy erősödjön a tudat, hogy a felsőoktatási intézmény egy szolgáltatást nyújtó intézmény, amiként a hallgató megrendelő. Mindez csak akkor érvényesülhet, hogyha bekerül a Ház elé az a fejlesztési törvény, aminek a tandíj szempontjából minimálisan elvárható követelményei az alábbiak. Az egyik, a pusztán a tandíj szempontjából elvárható követelmény, hogy a fejlesztési törvény tartalmazza azokat a konkrét lépéseket, amelyek azt szolgálják, hogy az ezredfordulóig a mai hallgatói létszám megkétszereződnék, azaz egy-egy korosztályon belül a korosztály 30 százaléka bejuthat valamely felsőoktatási intézménybe. A második, hogy tartalmazza ez a fejlesztési törvény minimálisan azt a lépéssort, hogy a kormány hogyan képzeli el a kreditrendszer vagy tanegységrendszer kialakítását. A harmadik: melyek azok a kötelező, a felsőoktatási törvény által előírt kormányrendeletek, amelyeket a kormánynak ezzel egyidejűleg el kell készítenie. Maga a felsőoktatási törvény a)-n) pontig tartalmazza ezeknek a rendeleteknek a felsorolását, és ezek közül a kormány ez, de az ezt megelőző kormány sem nem készített el egyet sem. Elég sok és elég fontos rendeletekről van itt szó, többek között az oktatók hallgatói véleményezését vagy más egyéb, szükséges és a tandíjjal összefüggő kérdéseket rendező rendeletek megalkotásáról. A javaslat lényege az, hogy három kérdéskört egységesen kezel. Egyrészt a tandíjmentesség különböző kérdéseinek a meghatározása, másrészt a felsőoktatási fejlesztési törvénynek a tandíj szempontjából fontos elemei, harmadrészt ezeknek a rendeleteknek a megalkotása. Ezt kívánja összekötni, mert az a meggyőződésünk, hogy ezeknek a szétválasztása sem jogilag, sem közgazdaságilag, sem pedig erkölcsileg nem alapozható meg.

Nézzünk néhány részletesebb pontot ezek közül. Az egyik javaslat a hallgatók tájékoztatása. A hallgatók által fizetendő díjak lényeges növelése és a hallgatói támogatások rendszerének bonyolultabbá válása bizony megköveteli, hogy a fiatalok már jelentkezésükkor fel tudják mérni, milyen támogatásra számíthatnak a felsőoktatási tanulmányaik során. Ennek a szempontnak semmiképpen sem tesz eleget a tandíj 1995. szeptemberi bevezetése, és ez volt az a szempont is, ami miatt a minisztérium több alkalommal kinyilvánította még a tavalyi év végén, illetve ez év elején, hogy a '95-ös bevezetés elképzelhetetlen, hiszen már nyilvánosságot láttak azok a tájékoztatók, felvételi tájékoztatók, kvázi dokumentumok, amelyek alapján az ez évben felsőoktatási intézménybe jelentkező gimnazisták vagy mások képet tudnak alkotni arról, hogy egy-egy általuk remélt felsőoktatási intézményben milyen kötelezettségeknek kell eleget tenni és ezekben a tájékoztatókban nem szerepelt a tandíjfizetési kötelezettség.

A nyilvánosság és az ellenőrizhetőség alapvető érték valamennyiünk szemében. Ennek semmiképpen sem tesz eleget a kormány akkor, hogyha '95 szeptemberétől foganatosítja a tandíjfizetési kötelezettséget. Ez az egyik szempont, amit a nyilvánosság előtt Csilik János, a felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár megnevezett lemondása okaként; tudniillik nem tud megállni azok előtt a hallgatók előtt, akiknek fél éven keresztül azt mondta, hogy csak abban az esetben lesz '95 szeptemberében a tandíj bevezetve, hogyha ennek a tájékoztatási kötelezettségének a kormány eleget tud tenni. Azt gondolom, egy helyettes államtitkár lemondása elég figyelmeztető kell hogy legyen a nyilvánosságon és az ellenőrizhetőségen mint két, a demokráciában alapvető értéken túl, hogy vegye ezt figyelembe a kormány. Erre vonatkozik az első módosító javaslat.

Összefügg ezzel a javaslattal egy későbbi javaslat is. A felsőoktatási intézményeknek nemcsak ilyen tájékoztatási kötelezettségük van. Véleményem szerint a minisztérium kötelessége a felsőoktatási intézmények elhelyezkedési mutatóit is gyűjteni, illetve ennek a nyilvánosságra hozataláról gondoskodni. Hiszen egy hallgató, amikor arról dönt, hogy melyik főiskolát vagy egyetemet választja, hova adja be a jelentkezési lapját, nemcsak azzal kell hogy tisztában legyen, hogy milyen fizetési kötelezettség vagy vizsgakötelezettség terheli őt, hanem azzal is, hogy az ott esetleg megszerzett végzettség, diploma a munkaerőpiacon milyen sikerrel érvényesíthető. Ma ilyen információval nem rendelkeznek a hallgatók. Fogalmuk sincs, hogy egy Egerben, Szegeden, Szombathelyen vagy Veszprémben szerzett diploma a munkaerőpiacon mit jelent. Azonban ez jól mérhető, és ennek a felelőssége, ezen adatok összegyűjtésének a felelőssége a javaslat szerint a művelődési tárcát terheli.

A tandíj esetében pontosan meg kell határozni azt, hogy ki fizessen tandíjat, kinek fizessen, mi történjen a bevétellel, kik élvezzenek oktatási, gazdálkodási vagy szociális alapon mentességet, kedvezményeket. A javaslat szerint más elbírálás alá esik az, aki alapképzést, és más elbírálás alá esik az, aki más képzési formát vesz igénybe. Az állami felsőoktatási intézményekben az alapképzés tandíja a mindenkori, a költségvetési törvényben meghatározott, úgynevezett hallgatói normatívához igazodik. Valamennyien ismerjük a hallgatóknak azt a széles körben megfogalmazott félelmét, hogy az idei kétezer forintos tandíj csak az első lépés ha úgy tetszik, csak a szimbolikus gát áttörése , és ezt már a '96. évi költségvetési törvényben a kormány kisebb politikai kockázattal emelheti akár hatezer forintra, és onnét kezdve akár a csillagos ég a határ.

Ezt mutatja egyébként a nemzetközi gyakorlat is: ahol van tandíj, ott mindenütt jóval magasabb, mint a Magyarországon tervezett évi húszezer forintos tandíj. Elég, ha a francia példára visszautalunk ahol évi 50-60 ezer forintos , vagy a spanyol példára ahol 50-től 105 ezer forintnak megfelelő értékű az éves tandíj mértéke. A hallgatók félelme, hogyha vigyázó szemüket akár Párizsra, akár Madridra vetik, megalapozott és jogos. Ettől egyetlenegy esetben lehet eltekinteni: hogyha valódi garanciát kapnak arra, hogy ennek az intézmények által kötelezően tehát nem az intézményi hatáskörben, hanem egységesen kivetendő alaptandíjnak a mértéke a hallgatói normatív támogatással összefügg, annak százalékában maximált.

(5.00)

A javaslat nem változtatta meg a mértéket, az ez évben 65 ezer forintos hallgatói normatíva 30 százalékában maximálja, ami az évi tízhónapos két aktív szemesztert számolva ugyanannyi, mint amennyi a kormány javaslata, tehát 2000 forint. Azonban arra ad garanciát, hogy ennek az emelése csak egy módon valósítható meg, ha a költségvetési törvény hasonló arányban és mértékben emeli a hallgatói normatívát, a 65 ezer forintot is. Ha ezt nem teszi meg, akkor nem tudja emelni a hallgatóktól beszedni remélt tandíjat, így tehát a hallgatók félelme a tandíj radikális és azonnali emelésétől orvosolható.

A nem alapképzésben minősülő képzések tandíját intézményi hatáskörben, a képzési költségek figyelembevételével kell megállapítani. Hangsúlyozom, a nem alapképzésről van itt szó, tehát a kiegészítő képzésekről. Az alapképzésben a főiskolai és egyetemi diplomák egymásra építése lehet ösztönözhető kedvezményes tandíjjal.

Mit tekintünk alapképzésnek? Ez régi vitája a felsőoktatás-politikának.

A javaslat a tandíjbevételt kizárólag meghatározott célra, intézményi fejlesztési célokra kívánja fordítani. Valóban igaza van Kutrucz Katalinnak és mindazoknak, akik fölhívják erre a figyelmet és ezek közé szép számmal tartoznak MSZP-s képviselőtársaink is , hogy ellentétben áll a ma érvényben lévő felsőoktatási törvény és a pótköltségvetés előttünk lévő tervezete, illetve a kormánynak a tandíjra vonatkozó nyilatkozatai, hiszen ezek úgy szólnak, hogy ez évben a tandíjat kivonják a felsőoktatási szférából, és pusztán a Bokros-csomag által remélt megtakarítandó 175 milliárd forintot gazdagítja az a 6800 millió forint, amit tandíjbevételként ez évben a hallgatóktól beszedni remél a kormány. (Zaj.) A kormány szóbeli ígérete áll ezzel szemben, hogy megváltozik a helyzet 1996. január 1-jétől, és ettől már... (A képviselő megszakítja felszólalását.)

Köszönöm a csendet, képviselőtársaim. Ígérem, hogy legközelebb leírom, és akkor nem fog zavarni a beszélgetés, de ha csak féligjegyzetből beszél az ember, akkor bizony a folyosóközi beszélgetés zavaró.

Tehát: a pótköltségvetésben egyértelmű az a szándék, amit a kormány nyilatkozataiból is valamennyien ismerünk, hogy a kormány ez évben kivonni kívánja a felsőoktatási szférából a tandíjból remélt bevételeket, ezt a bizonyos 6-800 millió forintot. Ezzel szemben a kormánytól csak egy szóbeli ígéret áll, hogy a tandíj 1996. január 1-jétől a fejlesztési célokat szolgálja. Ennek garanciáját egyetlenegy dolog jelenthetné, ha lenne a felsőoktatás fejlesztéséről szóló törvény, amely megjelöli azokat a célokat és formákat, amely a törvény erejénél fogva a tandíj bevezetésétől remélt összegeket a felsőoktatás fejlesztésére fordítja. Ha nincs ilyen fejlesztési törvény, akkor ez a szóbeli ígéret is pusztán ígéret marad, épp olyan, mint amilyeneket korábban a kormány már tett, jelesül például január 26-án, amelyik a tandíj '96-os bevezetéséről szólt, vagy más egyebek, hiszen az elmúlt tíz hónapban a legnagyobb kormánypárt választmányának döntését is ide számítva összesen kilenc alkalommal változtatta meg a kormány az álláspontját a tandíj bevezetésének dátumára vonatkozóan. Ezek között nemcsak 1995 és 1996, de 1998 is szerepelt.

A javaslatom az egyéb díjakat, közöttük néhány, már eddig is létező díjat nevesítve ugyancsak az úgynevezett hallgatói normatívához illesztve, ennek maximumában kívánja meghatározni. Lényeges, hogy a felvételizni szándékozó tisztában lehessen a rá váró költségekkel, hisz mint aki a tandíjért szolgáltatást rendel meg elvárhatja, hogy tisztában legyen a szolgáltatás költségeivel. A javaslat ezért elő kívánja írni, hogy a különböző díjakat, juttatásokat és a megélhetési körülményeket például a kollégiumi elhelyezés a felvételi tájékoztatóban közölje az intézmény, így elérhető, hogy az intézmények érdekeltek legyenek ezen területek fejlesztésében. A javaslat a tandíjmentesség és a kedvezmények rendszerét több szabályozási fokozatban kívánja rendezni. A törvény néhány alapesetet egyrészt nevesít, másrészt a mentességek, kedvezmények további szabályozását részben a kormányra, részben pedig meghatározott mértékig az intézményre kívánja fordítani.

Mely esetekről van itt szó? Egyrészt az alanyi mentességek a tandíjfizetési kötelezettség alól. Ez alá esnek a kormányrendeletben érintett, szociálisan hátrányos helyzetűnek tekinthető hallgatók csoportja, a munkanélküli szülőkkel rendelkező hallgatók csoportja, a három gyermeknél többet nevelő családból származó hallgatók csoportja, illetve az árvák és a nyugdíjas szülőkkel rendelkező hallgatók csoportja, amelyeket már korábban kormányrendelet nevesített, hátrányos helyzetűként tandíjmentességet élveznek. Ez az alanyi mentesség első köre.

A második körbe tartoznak azok a hallgatók, akik valamely tevékenység során szereznek tandíjmentességet, azaz maguk is részt vesznek a felsőoktatási intézmény működésében, demonstrátorként, a tanszék munkájában, vagy pedig doktoranduszként, kvázi oktatóként maguk is hozzájárulnak az egyetem vagy főiskola működéséhez, és az így végzett munkájuk összehasonlíthatatlanul több értéket jelent, mint a tőlük beszedni remélt tandíj forrása.

A második kör, amelyik nem a kormányrendeletben, illetve nem a törvény szintjén meghatározott tandíjmentesség, hanem az intézmények szabályzatában meghatározandó; ennek a hallgatói létszám 20 százalékában maximált körnek a tandíjmentességére két szempontot tartalmaz a javaslat. Egyrészt a hallgatói szabályzatban, az intézményi szabályzatban eldöntendő kérdés, hogy milyen arányban veszik figyelembe a szociális szempontokat, és milyen arányban a hallgató tanulmányi teljesítményét. De e két szempont együttes megjelenítését már a törvény, illetve a javaslat amennyiben törvény lesz belőle, akkor az tartalmazza.

A felsőoktatásról szóló törvény rendelkezik arról, hogy a hallgatóknak joga az oktatók véleményezése, de ennek a jognak a gyakorlatba való átültetéséről nem tartalmaz rendelkezéseket. A tandíj bevezetésével a hallgatók megrendelői szerepe csak abban az esetben érvényesülhet, ha a törvényben egyébként biztosított jogaik intézményesülnek. Ezt összekötni illő és ildomos a tandíjfizetéssel, hiszen ez a hallgatók egyik alapvető joga annak érdekében, hogy a sokak által emlegetett megrendelői szerep, illetve az intézmény részéről a szolgáltatói szerep kialakulhasson. Az oktatók hallgatói véleményezése természetesen nem egy csodapálca, de ennek hiányában nemigen remélhetjük azt, hogy elindul ennek a megrendelői szerepnek a kialakulása.

Természetesen a felsőoktatás fejlesztéséről szóló törvénynek számos, itt a törvényjavaslathoz beadott módosító javaslatban nem említett nagy jelentőségű változtatást kell tartalmaznia. Erre nem tér ki a javaslat. Pusztán azokat vette sorra a módosító javaslat, amelyek a tandíj alkalmazása szempontjából számba vehetők. Ugyanakkor fölsorolja azokat a kormányrendeleteket, amelyeket a kormánynak a felsőoktatási törvény szerint már meg kellett volna hoznia, és amitől remélhette volna a kormány akár azt is, hogy a tandíj idei bevezetésétől remélt összeg jelentős arányban beszedhető vagy megnyerhető a felsőoktatáson belül. Erre vonatkozott a hallgatók javaslata is, az OFÉSZ vagy a hallgatói önkormányzatok javaslata is, amellyel ha jól tudom nemcsak a miniszterelnök urat, a köztársasági elnök urat, hanem valamennyi frakciót megkerestek, és ami pozitív visszhangot váltott ki, legalábbis a híradások szerint.

(5.10)

Hiszen a kormány mind a mai napig nem tudta megoldani, hogy a hallgatói juttatások csak a felsőoktatási törvényben meghatározott módon, a képzési időszakra járjanak. Ez jelentős források felszabadítását jelenthetné a szférán belül. A kormány mind a mai napig nem tudta megoldani, hogy csak a tanulmányaikat megfelelő ütemben végző hallgatók részesedhessenek a juttatásokból s a kedvezményes szolgáltatásokból, akár a felsőoktatási törvényben felsorolt képzési időnek megfelelő ideig tanuló hallgatók kapják meg ezeket a bizonyos szolgáltatásokat; noha ez azt jelenti, hogy a hallgatók közel 10 százaléka már a felsőoktatási törvényben meghatározott képzési követelményeknél hosszabb ideje jár egyetemre vagy főiskolára, második diplomáját szerzi, vagy oly sokszor halasztott, illetve bukott főiskolán vagy egyetemen, hogy gyakorlatilag másfélszer vagy kétszer veszi föl az ösztöndíját, a hallgatói juttatást utána is megkapják az intézmények.

Ha csak 85 ezer nappali tagozatos hallgatóval számolunk és évi 65 ezer forintos hallgatói normatívával, akkor ez igen jelentős összeget tesz ki, évente 1-1,3 milliárd forintos megtakarítást jelentene, ha a kormány kész és képes lenne ennek a törvény szabta kötelességének eleget tenni tehát a többszörösét annak, amit ebben az évben a hallgatói tandíj bevezetésétől a kormány remélt.

A kormány nem tudott eleget tenni annak, hogy valóban csak a hallgatók rendelkezzenek a kedvezményekre jogosító diákigazolványokkal. Ennek a társadalmi költsége igen nehezen kalkulálható, hogy hol és hányan élnek vissza ezzel a könnyen hamisítható, illetve másolható diákigazolvánnyal; illetve nem tudta rendezni a kormány az egyéb díjak és térítési díjak mértékének a szabályozását.

Hogy ez miért fontos és miért lett volna fontos, az talán most már mindenki előtt ismert, miután a hallgatók egy egész javaslatcsomagot tettek le az asztalra, és amit, ha jól tudom, az MSZP frakciója is támogatott, a miniszterelnök úr is támogatott. Egyetlenegy szereplő volt a közjogi aktorok között, aki nem támogatta ezt, ez pedig a művelődési tárca képviselője volt. Nehéz ma tájékozódni ebben a kialakult helyzetben, hogy mi is a kormány, illetve a kormányzópártok hivatalos álláspontja a hallgatók javaslatára vonatkozóan, mert ahány szereplőt hallunk, az mind mást és mást mond.

Ez a vita, a tandíj bevezetésének a vitája természetesen érintkezik egy másik, itt, a módosító javaslatban, illetve a törvényjavaslatban meg nem jelenő ponttal: ez a felsőoktatásban dolgozók létszámára vonatkozó kormányzati javaslat, amely nem kívánja a parlament hozzájárulását, ezért nem szerepel itt, de mindenképpen szót kell róla ejteni, hiszen a felsőoktatásban legalább olyan meghatározó fontosságú lépés ez most, mint amilyen a hallgatói tandíj bevezetése '95 szeptemberétől. Amennyiben erre itt nincs mód, akkor ezt más formában természetesen meg fogom tenni, de azt gondolom, az az álláspont, amit itt Szabó Zoltán államtitkár úr egy azonnali kérdésre adott válaszban kifejtett, amikor is többen is azt kérdeztük tőle bár külön-külön időpontban , hogyan is kell értelmezni a kormánynak azt a rendeletét, mely szerint egy nemzetközi számarányhoz kell igazítani a hazai hallgató-oktató arányt oly módon, hogy annak csak egy pontja, az oktatók száma változtatható, mert ez szerepel a kormányrendeletben. Erre az államtitkár úr azt a választ adta, hogy ugyanazt kívánják, amit az ellenzéki pártok megfogalmaztak, nem az oktatók elbocsátását, hanem a hallgatók létszámának növelését.

Ezzel az érveléssel, azon túl, hogy ez rendkívül rokonszenves álláspontot vázolt legalábbis számomra rokonszenveset , egyetlenegy baj van csak, hogy az ellenkezőjét tartalmazza a kormányrendelet, amely egy ponton ad mozgásteret a kormánynak, az oktatók számának a változtatására, mert ezt írja le. Azt már természetesen senki nem kritizálja itt, e törvényhelynél, mert valóban nem tartozik ehhez, hogy ilyen számarány nincs, ilyen nemzetközi összehasonlító számarány nem létezik, mert mind az oktató, mind a hallgató definíciója más és más, ahány országot tekintünk.

Azonban ehhez a törvényhelyhez tartozik a hallgatói hitel kérdése. Erre vonatkozik Dobos Krisztina képviselőtársunk javaslata. Erre a kérdésre tér ki az oktatási bizottság ehhez a képviselői indítványhoz csatlakozó módosító javaslata is. Egy igen nehéz kérdés, hogy lehet-e és szükséges-e fölfüggeszteni a hallgatói hitel munkálataira vagy kimunkálására vonatkozó kormányzati munkákat, vagy pedig nem. Dobos Krisztina képviselőtársunk úgy fogalmaz a módosító javaslatában, hogy az egész pont maradjon ki. De maga is megengedi azt, hogy egy ilyen hitel kimunkálása szükséges lehet. És valóban így van, mert ma valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy 30 százalék körüli vagy nem tudom, most mennyi jegybanki alapkamatnál reálisan nemigen lehet számolni egy piaci alapon működő kamathitellel, hiszen ez, legalábbis az OTP tájékoztatása szerint nem esik ma az elfogadható hitelkonstrukciók közé, hiszen olyan magas a várható törlesztőrészlet, hogy az bőven meghaladja a felsőoktatási intézményeket elvégzettek remélt jövedelmének a 10 százalékát, hogy nincs olyan létező épeszű bank, amelyik költségvetési garanciavállalás nélkül ezt a hitelkonstrukciót támogatná és megszavazná.

Ám ennek ellenére én azt gondolom, nem szabad föladnia a kormánynak a hallgatói hitelre vonatkozó munkálatokat, mert nemcsak egy költségvetési garanciával rendelkező hitelkonstrukció állhat mögötte. De semmiképpen sem szabad a hallgatói hitelre vonatkozó munkálatokat pusztán a tandíj bevezetésének kompenzációjaként fölfogni, ugyanis az az elképzelés, hogy a kormány tegyen meg mindent a hallgatói hitel kidolgozása érdekében, egy jelentős fordulatot vázol a magyar felsőoktatás-politikában, tudniillik a tandíjhitel a hallgatói hitel irányába tett fordulat. Annak a fordulatnak a képe, hogy a szülők helyett maguk a diákok finanszírozzák meg valamilyen módon a felsőoktatási költségeiket.

Számos ország van, ahol így működik egy tandíjhitel. Természetesen ezekben az országokban az infláció a harmada vagy a negyede a magyarországinak. Egyedül működőképes formában, ahol az egész felsőoktatás-finanszírozás erre épül, Ausztráliában található. De a legtöbb ország ismeri a tandíjhitelen kívül a hallgatói hitel konstrukcióját. Miért fontos ez? Azért fontos, mert azt a kialakult helyzetet szüntetheti meg, amire már magyar szociológusok bár sok esetben kormánypárti érvelést alátámasztva hívták föl a figyelmet, hogy kialakult és bizony elég merev a magyar felsőoktatás szociológiailag értelmezett merítési bázisa. Ily módon a jelentős egyéni haszonnal kecsegtető intézmények, például a külkereskedelmi főiskola vagy a közgazdasági egyetem szociológiai értelemben vett merítési bázisa a felső középosztály, tehát a vagyonos családok; a tisztes megélhetést jelentő műszaki főiskolák pedig a középosztály, míg az alacsonyabb bérrel és kicsiny társadalmi presztízzsel kecsegtető szakmák, az óvónőképző vagy a tanítóképző pedig egyértelműen a vidéki vagy szegény családok, de legjobb esetben is az elsőgenerációs értelmiségiek számára vágyott és remélt. Tehát egy kasztosodó, merev felsőoktatásból való kitörés egyik formája a hallgatói hitel konstrukciójának kialakítása. A legtöbb ország, amelyik egy szűk, elitizált felsőoktatásból kívánt kitörni egy nyitottabb, társadalmi értelemben a felemelkedést és a társadalmi mobilitást szolgáló felsőoktatás irányába, alkalmazta a hallgatói hitel konstrukcióját.

Nem lehet tehát összekeverni a hallgatói hitelt a tandíjhitellel. Éppen ezért én azt gondolom, megfontolandó az a javaslat, még ha nem is a tandíj bevezetésével összefüggésben, hogy a kormány igenis dolgozzon tovább a hallgatói hitel kialakításának konstrukcióján, mert ez a társadalmi mobilitást, a felemelkedést szolgáló nyitottabb felsőoktatás érdekében elengedhetetlen. Éppen ezért ajánlom figyelmükbe mind a magam, mind pedig az oktatási bizottság által beterjesztett módosító javaslatot.

Ennyit szerettem volna mondani, és köszönöm a megtisztelő türelmüket. Köszönöm. (Taps.)

(5.20)