Bauer Tamás (SZDSZ)

1995. május 21.

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony még távoztában is a lehetőséget, de ha sok mindenben nem is, abban egyetértek Csapody Miklós képviselőtársammal, hogy szívesebben maradok a helyemen. Más is lesz, amiben egyet fogok vele érteni, bármilyen meglepő is. Csapody Miklóshoz hasonlóan a pótköltségvetés néhány gazdaságpolitikai vonatkozásáról szeretnék beszélni. Nevezetesen három kérdést emelnék ki: az egyik a pótköltségvetés szükségessége és indokoltsága; a másik a pótköltségvetés és az infláció, illetve a jelenlegi gazdaságpolitika és az infláció összefüggései; a harmadik kérdés pedig a privatizációs bevételek pótköltségvetés-beli szerepeltetése.

Az első kérdés ismétlem a pótköltségvetés szükségessége, felmerülése. Ellenzéki képviselőtársaink igen gyakran beszélnek arról, hogy a pótköltségvetés nyilvánvalóan azért vált szükségessé, mert a néhány hónapja benyújtott eredeti 1995-ös költségvetés példátlan gyorsasággal összeomlott; ezért kényszerült a kormány pótköltségvetés benyújtására.

(19.50)

Azt is szokták mondani talán a legmarkánsabban ezt éppen Orbán Viktor képviselőtársunktól hallottuk oly sokszor, de most Csapody Miklós is megismételte ezt a bizonyos összeomlást, és Orbán Viktor rendszeresen hozzáteszi , példátlan, hogy ilyen rövid idő alatt összeomoljon ez a költségvetés.

Varga Mihály képviselőtársam bólogat ennek hallatára. Ennek azért örülök hogy most bejött és bólogat , mert őt szeretném idézni. Mégpedig az Országgyűlés 1992. március 10-ei ülésén hangzott el Varga Mihály interpellációja Kupa Mihály akkori pénzügyminiszterhez. Március 10-én hangzott el az interpelláció, de mint Varga Mihály akkor elmondta, már több mint egy hónappal korábban benyújtotta. Tehát '92. február elején nyújtotta be azt az interpellációt, amiben lényegében azt a kérdést tette fel az akkori pénzügyminiszternek, az MDF-kormány második pénzügyminiszterének, látva azt, hogy a '92-es költségvetéshez azon a bizonyos szilveszter éjszakáján született költségvetéshez képest hogyan növekszik a költségvetés hiánya, hogyan ítéli ezt meg az akkori pénzügyminiszter, és szükségesnek tartja-e pótköltségvetés benyújtását, kérdezte Varga Mihály először '92 márciusában. Majd havonta megismételte ezt a kérdését mindaddig, amíg valamikor a nyár elején végül el nem ismerte az MDF-kormány akkori pénzügyminisztere, hogy bizony, az ellenzéknek jelesül is Varga Mihálynak és a vele egyetértő szabaddemokrata és szocialista képviselőknek igaza volt, valóban szükség van pótköltségvetésre. Ezt a pótköltségvetést, ha jól emlékszem,'92. nyár elején be is nyújtották, aztán a nyár után, az ősz elején el is fogadtatta az akkori kormány.

Egyetértek azzal, amit Varga Mihály akkor életszerűen elmondott. Igaza volt: szükség volt pótköltségvetésre.

Most viszont nem volt szükség rá, hogy az ellenzék hívja fel a figyelmet arra, hogy szükség van pótköltségvetésre. Ez a kormány maga is meg tudta ítélni, milyen a gazdaság helyzete. Talán az ősszel még a kormánykoalíció egésze ezt nem tudta jól megítélni. Hozzáteszem: Békesi László pénzügyminiszter már akkor figyelmeztetett, amikor decemberben lezárult a költségvetés vitája, hogy ez így nem lesz jó. Nem azért, mert irreálisnak ítélte volna a bevételeket és a kiadásokat, hanem azért, mert azt mondta, ezt a hiányt nem fogjuk tudni finanszírozni, ezért szükség lesz pótköltségvetésre. Nem az ellenzék hívta fel rá a figyelmünket. Maga a kormány tudta, hogy nem tökéletes a költségvetés. Ez az egyik különbség a mostani pótköltségvetés és az MDF-kormány pótköltségvetései között.

Még azt is hadd jegyezzem meg, példátlannak mondták olyankor, hogy egy év alatt, nyolc hónap alatt három költségvetést, illetve pótköltségvetést nyújtott be ez a kormány. '92 nyara és '93 nyara között ugyanezt történt. '92 nyarán volt egy pótköltségvetés, '92 végén a '93-as költségvetés, és amint Szabó Iván átvette a stafétabotot Kupa Mihálytól, rögtön jött egy pótköltségvetés. Néhány hónappal volt csak több, ott is egy éven belül volt három költségvetés.

De van egy ennél fontosabb különbség az akkori pótköltségvetések és a mostani pótköltségvetés között. Ezt szeretném nagyon nyomatékosan hangsúlyozni. Mit jelentettek az MDF-kormány pótköltségvetései? Azt jelentették, hogy az akkori kormány tudomásul vette, a hiány nagyobb, mint amit tervezett. Tudomásul vette, hogy az állam eladósodása nagyobb lett, mint amit tervezett. Nem tudta kézben tartani a bevételek és a kiadások különbözetét. Minden MDF-es pótköltségvetés a jövő kiárusítását jelentette. Azt jelentették az MDF-es pótköltségvetések, hogy nagyobb a hiány, mint amit eredetileg terveztek, és emiatt nagyobb terhet hagy az MDF-kormány az őt követőkre, a jövőre. '92-ben, '93-ban, '94-ben a hiány emiatt lett nagyobb, mint amit az MDF-kormány eredetileg tervezett.

Mit jelent a mostani költségvetés? A mostani költségvetés nem azt jelenti, hogy megnövelik a kiadásokat az eredetileg tervezetthez képest. A mostani pótköltségvetésre alapjában véve nem azért van szükség, mert a bevételi tervek nem teljesülnek. Ezért is, talán, ezt még nem tudom. Alapjában véve azért van szükség a mostani pótköltségvetésre, mert ha nem is tavaly novemberben amikor erről először döntött a jelenlegi kormánytöbbség , de most március-április-májusban a jelenlegi kormánytöbbség és a jelenlegi kormány úgy döntött, nem hagyhat még nagyobb terhet a jövőre, nem engedheti meg, hogy a hiány nagyobb legyen a tervezettnél. Sőt el kell érnie, hogy a hiány lényegesen kisebb legyen annál, amit az eredeti költségvetés tartalmazott. Mert azt, amit az eredeti költségvetés tartalmazott azt a bizonyos 280 milliárdos hiányt , nem hagyhatjuk tiszta lelkiismerettel a bennünket követő évekre. Mert nem lehet elviselhető módon finanszírozni.

Nem biztos, hogy nem lehetne rá finanszírozási forrást találni, hiszen amikor '91-ben, '92-ben a hiány nagyobb lett a tervezettnél, akkor megindult egy hatalmas belső eladósodási folyamat.

Itt most hadd álljak meg egy percre. Csapody Miklós képviselőtársam nagyon helyesen mutatott rá arra hozzászólásában, hogy milyen nagy terhet jelent az ország számára a belső eladósodás. Helyesen mutatott rá arra, hogy növekvő mértékben belső forrásokból kell finanszírozni a költségvetési hiányt, hogy nem lehet teljes mértékben vagy nagy mértékben külső forrásokból biztosítani, hiszen az eladósodás nem növekedhet, mert nincsenek erre külső források. És helyesen mutatott rá arra, hogy ez a belső eladósodás, az, hogy a költségvetés elvonja a gazdaságból a hitelforrásokat, bizony a vállalkozásoktól vonja el. Ez az, amit Csapody Miklós képviselőtársam helyesen, a közgazdasági nyelvet követve kiszorító hatásnak nevezett.

Csak egy dologról feledkezett meg Csapody Miklós képviselőtársam, hogy 1991-ben indult meg ez a belső eladósodási folyamat. Ez a belső eladósodási folyamat annak a következménye, hogy az MDF-kormány évei során újra meg úrra belső állami kötvények, állampapírok kibocsátásával lehetett csak finanszírozni ezt a hiányt. És még egy valamit hadd tegyek hozzá. Már egy korábbi alkalommal hivatkoztam a néhány hete a HVG-ben megjelent táblázatra a kelet-európai országok hitelképességi rangsoráról. Magyarország visszaszorulása a kelet-európai hitelképességi rangsorban nem '94 közepén kezdődött, hanem '91 óta tart. Magyarország '90-ben volt első a kelet-európai országok között, '94-ben már harmadik volt, miközben a többiek pozíciója sem javult.

Hamis az az állítás, hogy ez a folyamat most kezdődött, miközben nincs vitám Csapody Miklóssal abban, hogy a kormány elmúlt 9-10 hónapja nem fordította meg ezt a folyamatot, sőt az tovább folyt. Erre majd még a végén vissza fogok térni.

Azt gondolom tehát, hogy ez a pótköltségvetés nem jó dolog. Az, hogy az eredeti költségvetésen módosítani kell, nem jó dolog. De ez a pótköltségvetés teljesen más jellegű hatásait és célját tekintve, mint az MDF-kormány pótköltségvetései. Azt tükrözi, hogy ez a kormány megfékezi a belső és külső eladósodást. Azt tükrözi, hogy ez a kormány a jövőre gondol, nemcsak a mára, nemcsak a mai túlélésre gondol, hanem a költségvetési hiány megfékezésével, azzal, hogy egy olyan 280 milliárdról jóval 200 milliárd forint alá kívánja csökkenteni a költségvetés hiányát, ez a kormány felelős módon a jövőre gondolt. (Közbeszólás jobbról: Tavaly is arra gondolt!) Erre majd még visszatérek, mint ígértem.

Egyetértek azzal, el is mondtuk a tavalyi költségvetési vitában, hogy a '94-ben beterjesztett költségvetés nem tudta jobban megfékezni az eladósodási tendenciákat, mint az MDF-kormány által beterjesztett '92-es, '93-as és '94-es költségvetés. Igaz, ebben a tekintetben tavaly még nem volt ez a kormány a feladata magaslatán, egyetértek Jeszenszky Géza képviselőtársammal.

Áttérnék a második kérdésre, amivel foglalkozni szeretnék. Az exporttámogatás és inflációmérséklés az a két cél, amelyet Barsiné Pataky Etelka képviselőtársam olyan fontos prioritásként jelölt meg itt, ebben a teremben a pótköltségvetés vitájában elmondott vezérszónoklatában, s amelyet szerinte a kormánynak követnie kellene.

(20.00)

Azt mondta Barsiné Pataky Etelka: tegyenek le az asztalra exportösztönző csomagot, tegyenek le az asztalra az infláció megfékezését szolgáló intézkedéseket. Nos, kedves képviselőtársaim, a legfontosabb exportösztönző intézkedést ez a kormány március 12-én letette az ország asztalára, mert a leértékelés a legfontosabb exportösztönző eszköz az az eszköz, amelyet az előző kormány külgazdasági minisztere is éveken át szorgalmazott, és amelyet az előző kormány nem tudott elhatározni. Ez a kormány ezt megtette.

Ez olyan kézenfekvő és nyilvánvaló, hogy az exportösztönzés kérdésével nem is foglalkoznék tovább, hanem áttérnék a másik, a vitában nagyon gyakran idézett kérdésre, az infláció kérdésére: hogyan viszonyul az egész Bokros-csomag és a pótköltségvetés az inflációhoz?

Azt mondja Barsiné Pataky Etelka: tessék inflációmérséklést, infláció elleni harcot napirendre tűzni. Nos, azt kell mondanom önöknek, tisztelt képviselőtársaim: az a pótköltségvetés és az a gazdaságpolitikai intézkedéscsomag, amelyet önök két és fél hónapja élesen támadnak, nem más, mint az inflációellenes fellépés hatékony eszközrendszere. Ez persze nem olyan nyilvánvaló, mint az exportösztönzés esetében.

Úgy tűnik és erre hivatkozott Barsiné Pataky Etelka képviselőtársam is , hogy lám, lám, '94-re az Antall-Boross-kormánynak sikerült levinnie az inflációt egy olyan 17 százalék körüli tartományra, most pedig 20 százalék körüli inflációt tervez a kormány, tehát, íme, az előző évek inflációmérséklő politikája most megfordul, és ez a kormány meglódította a maga politikájával az inflációt.

Nos, azt kell mondanom: hogy ha ezt a háziasszony Barsiné Pataky Etelka mondaná, akkor én ezt el is tudnám fogadni. Még azt is hozzáteszem: hogy ha az építőmérnök Barsiné Pataky Etelka mondaná ezt, még akkor is meg tudnám érteni. De ha a Magyar Demokrata Fórum frakciója gazdaságpolitikai kabinetjének vezetője, tehát a gazdaságpolitikus Barsiné Pataky Etelka mondja ezt, akkor elfogadhatatlan.

Arról van ugyanis szó valamennyien tudjuk , hogy az inflációellenes politika vagy az inflációt előmozdító politika nem az infláció tényeit kezeli, hanem az infláció okait. Aki gazdaságpolitikával foglalkozik, az tudja, hogy az inflációnak gazdasági gyökerei vannak, és az inflációt nem ráolvasással lehet gyógyítani, hanem az infláció gazdasági gyökereinek elhárításával.

Honnan fakad, miből fakad az infláció? Az infláció, az árak emelkedése nem abból fakad, hogy a kormány elhatározza, árakat emel ezt legfeljebb a háziasszony gondolhatná, esetleg még az építőmérnökkel is előfordulhat, bár ritkábban. A gazdaságpolitikus azonban tudja, hogy az inflációnak két forrása lehet: az egyik a költségoldal, a költségek emelkedése, a másik pedig a keresleti oldal, az, hogy a kereslet úgy elszalad, miközben a termelés nem tudja követni, hogy a kialakuló egyensúlyhiányt az árak emelkedése hidalja át. Azon múlik tehát az infláció gyorsítása vagy mérséklődése, hogy mennyire sikerül a költségek kedvező alakulását csökkenését vagy emelkedésük lassulását elérni, illetve hogy a gazdaságpolitika kézben tudja-e tartani az összkeresletet.

Ebben a tekintetben azt lehet mondani, hogy az inflációt leginkább a növekvő költségvetési hiány váltja ki, alapozza meg. Azt kell tehát mondani, hogy a '92 és '94 közötti időszak nem az infláció visszaszorításának időszaka volt, mert az azévi infláció ugyan '92 és '94 között évről évre csökkent, közben azonban a holnapi infláció vagyis a költségvetési hiány évről évre növekedett, méghozzá rohamos mértékben. 1992 és '94 között a költségvetési hiány évről évre való növekedésével nem más történt, mint a következő évek inflációjának megalapozása. Ahhoz, hogy magát az inflációt lehessen tartósan leszorítani, az infláció okait kiküszöbölni, a költségvetési hiányt kellett volna csökkenteni és ez az, amire az előző kormány nem merte elszánni magát.

Amikor a mostani kormány '95-ben elszánja magát a költségvetési kiadások mérséklésére '95-ben! , akkor ezzel '96-ra, '97-re és '98-ra alapozza meg az akkori inflációmérséklést, amint ezt a kormány gazdaságpolitikai elképzelései és maga a kormányprogram ami mellesleg, mondom, létezik: gazdaságpolitikai program és stratégia rögzíti.

Azt szeretném tehát leszögezni, hogy ez a csomag amit Bokros-csomagnak neveznek egy inflációellenes csomag. Itt van, az önök asztalán, bemutatta a kormány és ez az, amit önök nagy vehemenciával támadnak.

Még egy megjegyzést szeretnék tenni: természetesen az infláció kiváltó tényezőinek másik oldala a költségoldal. Kétségtelen tény, hogy a leértékelés azonnal, mindig az infláció növekedésének irányába hat ezt nem vitatja senki , és ilyen értelemben a '94. augusztusi és a '95. márciusi leértékelésnek van azonnali inflációs hatása. Ehhez megint csak két megjegyzést kell tenni:

Az egyik: a leértékelést az évek óta halogatott leértékelést a '93-ban és '94-ben kialakult hatalmas, a magyar gazdaság történetében példátlan külkereskedelmi- és fizetésimérleg-hiány tette elengedhetetlenné; az, hogy '93-ban, '94-ben az akkori kormány szinte tétlenül nézte a külkereskedelmimérleg-hiány növekedését. Ezért volt a leértékelés elkerülhetetlen.

Ugyanakkor arra is rá kell mutatni: a leértékelés azzal, hogy az exportképességet javítja, hogy az exportképes termelés növekedését mozdítja elő, önmagában véve azzal, hogy növekedést ösztönöz, a termelés bővítésének megalapozásával a fajlagos költségek növekedését fékezi, illetve a fajlagos költségek csökkentését teszi lehetővé, és ilyen értelemben költségoldalról is inflációellenes hatású.

Egészében véve szeretném megismételni ez a program az infláció hosszabb távú és középtávú mérséklését alapozza meg, még akkor is, ha azonnali hatásaiban ebben az évben sajnos az infláció növekedésére hat.

Végül a harmadik kérdéskörről szeretnék beszélni, a privatizációs bevételekről, amelyek a pótköltségvetés fontos elemét jelentik. Látni fogják képviselőtársaim, hogy nem szívesen, nem örömmel és nem mindig folyamodom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetért az előző kormányt tegyem felelőssé csak akkor, hogyha szakmai meggyőződésem szerint ez valóban indokolt, ha olyan gazdasági folyamatokról van szó, ahol a döntés, az ok és a hatások között valóban vannak egy-kétéves vagy még hosszabb késleltetések, amikor valóban a mai gazdasági folyamat a tegnapi és tegnapelőtti döntések vagy nem döntések következménye. És ha majd '97-ben, '98-ban lesznek hasonló folyamatok, azok magyarázatában nyilvánvalóan nem folyamodhatunk ahhoz, hogy '91-es, '92-es döntésekre vezethessük őket vissza, de '94-ben, '95-ben ezt még tiszta lelkiismerettel megtehetjük.

Visszatérve azonban a harmadik kérdésre, a privatizációs bevételekkel kapcsolatban ma is azt kell mondanom, amit több hónappal ezelőtt, a '95-ös költségvetés vitájában, valamikor '94 novemberében elmondtam: egyetértek önökkel, ellenzéki képviselőtársaim, abban, hogy ennek a pótköltségvetésnek ez a legbizonytalanabb, legvitathatóbb pontja. Elmondtam '94 novemberében: az, hogy ennek a 150 milliárdos privatizációs bevételnek van realitása vagy nincs, attól függ, hogy a kormány privatizációs stratégiáját kész, és képes lesz-e a kormány következetesen megvalósítani, szemben azokkal a törekvésekkel, amelyek a parlament legkülönbözőbb oldalairól fogalmazódnak meg, hogy eltérjen ettől a privatizációs stratégiától. Már novemberben egyetértettem önökkel abban, hogy ez egy bizonytalan pontja a '95-ös költségvetésnek. Azóta eltelt közel fél év, és ma meg kell erősítenem, jobban alá kell húznom nekem is azt, amit 1994 novemberében mondtam: igen, a 150 milliárdos privatizációs bevétel előirányzása rendkívül bizonytalan pontja ennek a pótköltségvetésnek.

(20.10)

Elvégre kétségtelen tény az, hogy a privatizációs bevételek nagyon enyhén csordogáltak az azóta eltelt időben.

De nem is ez az igazi baj, hiszen a privatizációs bevételek soha sem a döntés időpontjában, hanem jóval később szoktak megjelenni. Az igazi baj az, hogy az elmúlt fél évben sem születtek nagy számban, még kis számban is csak elvétve, olyan privatizációs döntések, amelyek alapján tiszta lelkiismerettel bízhatnánk abban, hogy az év hátralévő részében sok tíz milliárdnyi, 150 milliárdnyi privatizációs bevételhez jut az ország. Azt gondolom, hogy rendkívül sajnálatos, kellemetlen, rossz az országnak, hogy a privatizációs törvény meghozatala késett. Rossz az, hogy a privatizációs törvényt, amely alapjában véve a kormány megalakulásakor készen állt, csak novemberben nyújtották be. Még nagyobb baj, hogy január végéig el sem kezdődött a vitája. További baj, hogy miután a privatizációs törvény vitája már megindult, a koalíción belüli viták következtében, azok nyomán a privatizációs törvény egész koncepcióját sokan megkérdőjelezték. Baj, hátráltatta az előrehaladást és nagyon nagy baj, hogy a privatizációs törvény csak most, majdnem május közepén született meg.

Azt gondolom, hogy mindazok a kormánypárti politikusok, akik nem voltak képesek a saját kormányuknál elérni a privatizációs törvény mielőbbi benyújtását, azok a kormánypárti politikusok, akik megkérdőjelezték a privatizációs törvény egész koncepcióját, akik hónapokig egymás közt vitatkoztak arról, hogy mi legyen ebben a privatizációs törvényben, ezek a kormánypárti politikusok nagyon nagy felelősséget viselnek a saját kormánykoalíciójuk, a saját pártjuk és az ország előtt. Ebben mindkét parlamenti frakciónak abban a mértékben, ahogy a választások során helyet kapott itt a Házban megvan a maga felelőssége.

Azonban szeretném azt is hozzátenni, hogy privatizálni lehet, lehetett volna törvény nélkül is. Ha jól emlékszem, a kormány még decemberben, nem is a végén, döntést hozott azoknak a nagy közszolgáltató vállalatoknak a privatizációjáról, amely közszolgáltató vállalatok privatizációjától elsősorban várta a '95-ös költségvetés a privatizációs bevételeket, és május közepén, május második felében ezeknek a decemberi kormánydöntéseknek a végrehajtásában a legjobb tudomásom szerint még szinte semmi sem történt. Egyetlen tendert nem írtak ki, hanem azok a kormánytisztviselők, akiknek az lenne a dolguk, hogy a kormányzati döntést végrehajtsák, ehelyett alternatív koncepciókat gyártanak a közszolgáltató vállalatok privatizációjára.

Ez megítélésem szerint is károkat okoz az országnak, és egyetértek az ellenzéki képviselőtársaimmal bizonytalanná teszi ezeknek a pótköltségvetési előirányzatoknak a realitását. Úgy gondolom azonban, nem lenne helyes, ha törölnénk ezeket az előirányzatokat a pótköltségvetésből. Ezeknek az előirányzatoknak a szerepeltetése a pótköltségvetésben azt fejezi ki, hogy a kormánytöbbség továbbra is indokoltnak tartja azt, hogy a privatizáció során jelentős bevételekhez jusson az ország, és ezzel tehermentesítsük az állami költségvetést. Hiszen valamennyien tudjuk, hogyha a privatizációs bevételekhez nem jutunk hozzá, akkor más bevételekkel kell pótolni ezeket a bevételeket, vagy pedig az adósság nő még nagyobb mértékben.

Végül egy utolsó megjegyzés ezzel kapcsolatban. Én indokoltnak tartom azt, hogy ellenzéki képviselőtársaink rámutatnak velünk együtt arra, hogy bizonytalan a pótköltségvetésnek ez az előirányzata, mint ahogy már a '95-ös költségvetésnek is ez az előirányzata bizonytalan volt. De azt azért szeretném hozzátenni, hogy ugyanezek az ellenzéki képviselőtársaink az első perctől kezdve többségükben élesen bírálták azt a elemét a privatizációs stratégiának, hogy bizony bevétele is legyen az országnak a privatizációból, hogy a készpénzbevétel fontos szempont legyen a privatizációban. Tehát egyfelől rossz néven veszik, ha a kormány privatizációs stratégiája egyebek mellett bevételeket is kíván szerezni a privatizációból. Másfelől pedig krokodilkönnyeket hullatnak a privatizációs bevételek fölött, azt kérik számon a kormánytól, hogy miért iktatja be ezt a költségvetés bevételi oldalára, miért nem szerez még több bevételt más forrásból, amely forrás nem lehet más, mint a lakosság mai terheinek mai növekedése, vagy pedig az adósság további növekedése, ami a lakossági terhek holnapi növekedését jelenti.

Nagyon nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy a mindenkori kamatteher, ami ma a legnagyobb teher a költségvetésben, mindig tegnapi adósságból származik, nem valahonnan az égből jön. Számtalan alkalommal elhangzott, miért kell csökkenteni a kiadásokat, amikor kamatfizetések nélkül a bevételek és a kiadások különbözete nem is olyan nagy. Már-már egyensúlyban van a költségvetés. Ez igaz, de a kamatterhek valódi terhek, amelyektől nem lehet eltekinteni. Kisgazda képviselőtársaim figyelmét arra is szeretném felhívni, hogy a jelentős a belföldi kamatteher, a belföldi államadósság és nem a külföldi államadósság terhe. Saját állampolgárainknak, magyar befektetőknek tartozik a költségvetés ezekkel a terhekkel. Ezeket nem lehet leírni, nem lehet nem létezőnek tekinteni. Tehát ha ma a költségvetési terhek döntő többsége kamatteher, az azért van így, mert a megelőző 3-4 évben az akkori kormány vonakodott a költségvetési kiadások visszafogásától.

Tiszteljük a mai kormányt azért, mert elszánta magát erre a népszerűtlen lépésre, hogy a következő kormánynak kevesebb ilyen teher maradjon. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)