Garai István Levente (MSZP)
DR. GARAY ISTVÁN (MSZP): Elnök úr, köszönöm szépen a szót, és köszönöm a képviselőtársaknak a türelmét. Ígérem, megpróbálok röviden fogalmazni és tömöríteni, már csak azért is, mert hozzászólásomnak, amelyet az elmúlt héten adtam be, lényege a végkielégítések és politikai tisztesség lenne.Ezzel kapcsolatban napirend előtt elég sok lényeges vélemény hangzott el. Ezeket nem akarom megismételni, és azt hiszem, időkímélés céljából célszerű ezeket a véleményeket, amelyek már reggel elhangzottak, nem megismételni.
Napirend előtt elhangzott sok minden a pénzvilágban és a jogban jártas képviselőtársaim részéről, főleg az ellenzék padsoraiból. Annak egy jelentős részével, főleg az erkölcsi oldalával egyetértek, de ezzel együtt megjegyzem: az előző kormánykoalíció hívta életre és tartotta életben olyan formában a végkielégítés intézményét, amely a lakosságot végtelenül irritálta, már az előző ciklusban is.
Elismerem, hogy az új parlament, az új koalíció felelőssége, hogy ezt a jelenséget késlekedve kezelte, habár az számára ismert volt és megszüntetése választási ígéretei közé tartozott.
A végkielégítés intézményéről és a különleges munkaszerződésekből származó nagy összegű kifizetésekről szólnék egy pár szót.
A piacgazdaságban közismert tény a munkaerő mobilitása, az álláshely-változtatás, sőt egy emberöltő alatt esetenként többszöri foglalkozás-, szakmaváltás is. A piacgazdaság, ha szociális piacgazdaság, ilyen helyzetben védeni köteles a dolgozó érdekeit. Tehát ebben az értelemben a végkielégítés intézménye elfogadható.
Habár pont az átlagállampolgár számára nem biztosítja sokszor az átmeneti nehézségek kivédését. A sokmilliós kifizetéseknek ehhez véleményem szerint semmi közük, mert ilyenkor az igen magas előzetes fizetés és jövedelem miatt egzisztenciális problémák nemigen jöhetnek szóba. Nem beszélve arról, hogy a kiugró jövedelem kimagasló képességeket, teljesítményt feltételez vagy feltételezne, ebben az esetben pedig az illető számára az esélynek jónak kell, kellene lennie a munkaerőpiacon.
Elgondolkodtató, hogy a társadalom többi tagja mire számíthat ilyen helyzetben a többmilliós összegekkel szemben. Vajon mit kap egy bányász, aki életét kockáztatva, egészségét nem kímélve dolgozik a föld alatt? Az orvos, aki visszaadja betegeinek egészségét, a pedagógus, aki betűvetésre és tisztességre neveli a jövő nemzedékét? És még sorolhatnám tovább.
Speciális kérdés az véleményem szerint , ha valaki bejut a parlamentbe, képviselő lesz vagy magas állami tisztségbe kerül. Ekkor nem tartom helyesnek, ha a végkielégítés bármilyen formában szóba kerül, vagy utalás, hivatkozás történik az esetleges jövedelemcsökkenésre.
Az a bizalom, az a csodálatos érzés, hogy itt ülhetünk a választópolgárok akaratából, nem váltható át aprópénzre, mégha ezt az aprópénzt milliókban mérik is.
A jogszerűségről is szólnék pár szót. Több jogszakértő képviselő kollégám nyilatkozta, hogy a végkielégítések mostani mértéke és a pénzügyminiszter úr juttatása is jogos. Sajnos, azt kell mondanom, manapság sokak számára elérhetetlen vagy nehezen elérhető, vagy éppen érvényesíthető olyan alapvető emberi jog, mint az egészséghez, a tanuláshoz vagy a munkához való jog.
A valóban nehéz gazdasági körülményekre hivatkozva korlátoztuk, vontuk meg néha visszamenőleges hatállyal lényeges szociális juttatásokat. Gondolok itt például a családtámogatási rendszer átalakítására.
A hivatkozás a nehézségekre, az érvelés a megszorító intézkedések mellett igen nehéz, ha a másik oldalon a társadalmat felháborító jelenségek megoldása késlekedik, mint ahogy ebben az esetben késlekedett.
Szociális érzékenység és teljesítményelvűség. Vajon erkölcsileg, szociálisan elfogadható egy olyan országban, ahol milliók élnek létminimumon, hogy vélt vagy valós teljesítmények alapján rendkívül magas jövedelmek keletkezzenek? Nem tagadom a teljesítményelvűséget, a kiugró képességek elismerését.
A bankok táján ez a kérdés sem egyértelmű. Kerülendő az általánosítást, tisztelet a kivételnek, mert az a 360 milliárd forint, amelyet konszolidáció címén kellett hogy kapjanak a költségvetésből, az valóban kiugró teljesítmény, de negatív irányban. Ezt még honorálni több mint elfogadhatatlan.
Az pedig már szinte az irracionalitás határát súrolja, igaz, jogerős bírói döntés hiányában, hogy felfüggesztett eljárás alatt levő volt bankvezető 16 milliós végkielégítésről tárgyal.
Elhangzik érvként gyakran az, hogy a pénzintézetek csak részben vannak állami tulajdonban, a magántulajdonos pedig annyit fizet, amennyit akar. Ez sem állja meg a helyét abban a pillanatban, amikor a csőd, csődök elkerülése végett, a betétesek pénzének megmentése érdekében az állam, a költségvetés az érintett bank mögé áll és kisegíti.
Tudomásul kell vennünk, hogy ezek és a hasonló jelenségek pattanásig feszíthetik jogosan a húrt a társadalom döntő részénél akkor, amikor a politikának valóban leginkább türelemre és bizalomra lenne szüksége. Mert a nehézségeink, kínjaink mostaniak és biztosak, a várt fellendülés pedig csak a jövőben várható.
A szociális béke, a türelem és a bizalom milliárdokban sem mérhető, mert nélküle mindent elveszíthetünk.
Sporthasonlattal fejezem be mondanivalómat. A gazdaság, a pénzvilág és a privatizáció focipályáján sok az alattomos szabálytalanság, betartás. A közönség tiltakozik, jobb játékot követel, hiszen az ő pénzéből játszik az egész társaság. De főleg a bírótól várnak pártatlan és hatékonyabb játékvezetést. Jó néhány játékos már régen piros lapot érdemelt volna. A pénzügyminiszter úr is lesre futni látszik, és e lehetetlen helyzetből félig már öngólt rúgott. A labda még a gólvonalon táncol. Ha hazajön Amerikából, lesz lehetősége javítani. Remélem, meg fogja tenni és nem veszi fel a pénzt, vagy inkább jótékony célra fordítja.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)