Szabad György (MDF)

1995. június 5.

DR. SZABAD GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ha valaki szakmai pályáját mint velem történt levéltárban kezdte és élete nagy részét levéltári kutatómunkával töltötte, nyilvánvalóan nagy izgalommal, feszültséggel, érdeklődéssel fogadta a levéltári törvényjavaslat beterjesztését.Ez a levéltári törvényjavaslat nem a pillanat szülötte. Hosszú évekre, sőt szélesebb értelemben véve évtizedekre megy vissza előkészítése. A közvetlen beterjesztés előtt szakmai műhelyek retortáin haladt át szövege. S nekem olyan szerencsém volt, hogy nemcsak az elkészült szöveggel, hanem különböző fázisokban, a készülővel is alkalmam volt megismerkedni. Tehát szakmai műszóval is élve: in statu nascendi ismertem meg a törvényjavaslat szövegét.

Ehhez járult az, hogy a vitákban résztvevők közül többen is ismertették álláspontjukat a jegyzőkönyveken túlmenő alapossággal. Külön is hálával és tisztelettel gondolok arra, hogy a kérdés első értője, Varga János akadémikus nagyon sok részletkérdésben megosztotta velem véleményét.

Így érthető, hogy az elkészült szöveget, megismerve az előterjesztett változatot, sok minden ismerősnek, nagyon sok minden problémamentesnek bizonyult számomra. Módom volt arra, hogy azokkal a problémákkal foglalkozzam, ahol úgy gondolom, a kialakított szöveg további mérlegelést, további munkálást érdemel.

Ezekről szeretnék szólni. De mielőtt ezt teszem, engedjék meg, hogy a jelenlevők és talán a nem jelenlevők számára is néhány szóval utaljak arra, hogy a levéltárakban felhalmozott forrásanyag nemzeti kincsünk egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb eleme.

(11.40)

A magyar történelemben amely oly sok megrázkódtatás története sok baljós esemény történt és sok csodálatos. Én az utóbbiak közé sorolom azt, hogy annyi és olyan minőségű levéltári forrásanyag maradt fenn ezer év történetéből, mint ahogy ez történt. Nagyon messzire kalandoznék, ha ennek okairól szólnék, de mégis hadd szóljak arról, hogy ebben a csodában nem transzcendentális tényezők szerepe volt a meghatározó, hanem úgy gondolom, az emberi tényezőé, amely korai felismerések és korai szerepvállalások révén tulajdonképpen ezt a csodát véghez vitte. Az írásbeliséget elrendelő III. Bélától korunk értelmiségének egy alig mondhatni, hogy széles körben ismert, de legszorgalmasabb és legeredményesebben produkáló rétegéig, a levéltárosokig ível ez az emberi történet, amelynek eredményeként ma Közép- és Kelet-Európában a megőrzött levéltári anyagból a magyar levéltári anyag a legnagyobb méretű és merem mondani, hogy történetileg és nem szűken vett történetileg a legnagyobb értékű.

Ez a levéltári forrásanyag nem egyszerűen csak történészek számára nyújt alapot a múlt hiteles rekonstruálásához, hanem úgy gondolom, hogy a megírton túl a megíratlan történet révén éltető forrást jelent egy nemzet számára a nem romantikusan, nem fantáziatermékként, nem vitaanyagként megírt történelem megelevenítése szempontjából, hanem a valóság rekonstruálására törekvők számára a mind mélyebb, mind értőbb, mindinkább a valóságot a tudatba emelő nemzeti történelem és az európai történelem kivételesen bonyolult és jelentős fejezetének a megismeréséhez, megértéséhez és ami még nem történt meg , megértetéséhez.

Azt hiszem, a nemzet mibenlétének, lehetőségeinek, céljainak meghatározása, hamis romantikában gyökerező vagy hamis realizmusban gyökerező identitászavarainak leküzdése itt és csak ebben a forrásanyagban lelheti meg igazi fogódzóját. Nem kívánok erről többet mondani, csak egyet más értelemben, mint történetírókról szólva, a hamis realizmust idézve Bibó István szavával , korunk egyes hamis realistáinak a közéletben nagyon tanulságos lehet, hogy ez nem egyszerűen eszmei értéket jelent csupán, nemcsak iránytűt eszmei értelemben, hanem talán egynemű legnagyobb nemzeti kincsünket.

Gondolkodott már valaki nem történészeken kívül arról, hogy mit ér a levéltárakban felhalmozott anyag? Hadd döbbentsem meg önöket, lényegesen többet, mint a múzeumainkban lévő művészeti anyag együttesen. Tudják önök, hogy az e régióbeli közép-európai oklevélgyűjtemények között a miénk a legnagyobb, amelynek darabszáma most levéltárosok rekonstruáló és gyűjtő munkájának eredményeként a 150 ezerhez közeledik? Hogy mit jelent ennek az állománynak az értéke? Nagyon alacsonyra számított dollár árfolyamon, a jelenlegi piaci áron 11-12 milliárd dollárra becsülhető csak egyedül ennek, a persze nem akármilyen gyűjteménynek a forgalmi ára. És akkor még hol van a Magyar Országos Levéltár roppant regisztratúráinak az értéke?! Kétkedőknek elmondom, hogy az átlag ilyen középkori oklevél 5-8 ezer dollár közötti áron kel el, de vannak szélsőséges esetek. És akkor hol van a roppant regisztratúráinknak a megőrzött, majdnem teljes állománya a XVI. századtól a XIX. századig és a sajnos nagyon hiányos ezt követők?! Hol vannak az óriási személyi hagyatékok, hol vannak a legnevezetesebb külföldi személyiségek nálunk feltalálható eredeti okmányainak darabjai. Csak egy zárójelet mondok, hogy döbbentette meg a svéd királyi párt, amikor Krisztina királynő lemondó levelének eredetijét, amit Bethlen Gáborhoz intézett, számukra bemutattam a Magyar Országos Levéltár állományából. És millió mindent lehetne még felsorolni.

Tisztelt Országgyűlés! Nem ez a célom, hanem az a célom, hogy ezzel is szolgáljam azt, amit az előterjesztés megcéloz, figyelmeztetést és én nagyon súlyosítani fogom ezt a figyelmeztetést és konzekvenciáit a tekintetben , hogy micsoda értékről van szó és hogy a nemzedékek legjava által megőrzött és a mi korunkig eljuttatott értéket hogy kell megőriznünk, gyarapítanunk, hogy e téren a világszínvonalon álló szakmai munkánk megfelelő módon folytatódjék őrzésben hozzácsatolom mindjárt , hazaféltő hűségben, tudományosságban és elkötelezettségben a tekintetben, hogy mivel tartozunk egyszerre a múltnak, amely ezt ránk hagyományozta és egyszerre a jövőnek, amely áldani vagy átkozni fog bennünket, attól függően, hogy mit adunk át az örökségből és mit gyarapítunk.

Mindezek után, mindezt elmondva, a realitások világába szeretnék most áttérni, és alig néhány ponton, majd a részletes vitában rendkívül sok ponton bővíteni és pontosítani, e kívánatosnak ítélt kitűnő elterjesztést néhány ponton ami még nem nagyon hangzott el és fontosnak érzem, egybecsendül ez számos említett vagy nem említett levéltáros véleményével megerősíteni. Úgy gondolom, nagyon fontos számunkra, hogy konkretizáljuk, hol vannak a még erősítendő pontok a védelemben, a biztonságban. Ezt kettéosztom, az egyiket nem drámai csattanóként, hanem a teendők megfogalmazása szempontjából a mondanivalóm végére szeretném helyezni. Most a biztonság kérdésében egy olyan mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, ahol talán egy szóval barátaimtól kölcsönzött szóval nagyon sokat lehet tenni. Szó van arról, gondos körülírása van annak, hogy levéltári anyagot kivinni milyen engedélyezési és biztosítási eljárással szabad.

(11.50)

Én azokhoz csatlakozom, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy kölcsönzésre, bemutatásra levéltári anyag elhagyhatja az országot, de levéltári anyagot véglegesen kivinni az országból semmilyen módon nem szabad. Itt tudniillik nem egyszerűen arról van szó, mint féltett könyvek vagy egyes múzeumi tárgyak esetében: minden eredeti levéltári anyag unikális. Abból nincs, az eredetiből nincs másodpéldány. Ez különbözteti meg többek között a levéltári anyagot sok más, értékes forrástól. Tehát az eredetit nekünk az országból véglegességgel kiengedni soha nem szabad, csak kölcsönzésre, csak bemutatásra, megfelelő biztosítékok révén. Így tehát a szövegbe ez a tilalom feltétlenül bele kell hogy kerüljön.

Ne zárkózzunk el a világtól, tárjuk föl a lehetőségekkel minél gazdagabban élve e téren is kincseinket, de e téren átengedésre nincs jogunk, s nem szabad, hogy legyen lehetőség.

Itt nagyon fontosnak érzek egy biztonsági szempontot a modern anyag gyarapítása tekintetében is. A 32. § szól a nem közfeladatokat ellátó szervek iratanyagának sorsáról. Varga János hívta föl a figyelmemet: fenyeget annak a veszélye, hogy egy vállalat vagy egy intézmény felszámolása, átalakítása során sor kerülhet olyan körülményre, hogy a levéltárba illő irattári anyag a felszámolók könnyelműsége, haszonlesése, millió ok miatt elkezd önálló életet élni, és az átruházott vállalat vagy intézmény irattárára a jogutód nem tart igényt, azt külön áruba bocsátják.

Én úgy gondolom, teljesen igazuk van azoknak, akik sokszólamúan fölhívják a figyelmet arra, hogy így nagyon sok idetartoznak privatizációs fejlemények iratanyagunk kerülhet veszélybe, ami éppen modern történetünk fontos építőköve. Amikor átalakul az intézmény, más kézbe kerül és így tovább, az irattár egy ballaszt. Ha pénzt adnak érte, úgy jó.

Legyen akkor a törvényben egy kifejezett rendelkezés, hogy egy ilyen, vagyontárgyaktól elkülönített iratanyag sorsa tekintetében a levéltárnak legyen elővásárlási joga. Ha pedig bármilyen oknál fogva nem élhet ezzel a jogával például olyan magasra csigázzák az irattár árát , akkor a levéltárnak legyen védettséget megállapító kezdeményezési joga. Én úgy gondolom, jelenleg, amikor intézményeink, vállalataink stb. stb. óriási átalakuláson mennek keresztül nagy gondja ez a Magyar Országgyűlésnek egyéb vonatkozásokban is legyen szemünk arra jobb későn, mint soha , hogy itt megfelelő intézkedést építsünk be a megfelelő törvénybe.

Szeretnék szólni arról, amiről itt már többszólamúan szó esett: a kutatási időhatárról. Lényegében az előterjesztésben foglaltakkal néhány módosítással ezeket részletezni most nem akarom, csak a legfontosabbakat egyetértek. A harmincéves általános időhatár megfelel a nemzetközi normáknak, megfelel bizonyos hagyományainknak is és így tovább. Tehát ezt én nem szeretném bolygatni.

Értem azoknak az érvét, akik a 15 éves időhatár mellett szólnak, és úgy gondolom, a meglévő szövegben élhetnénk egy olyan módosítással, amelyik azt mondja ki, hogy az irattermelő szerv, illetve az átadó szerv ha jól emlékszem, ezzel a fogalommal élt a törvényjavaslat hozzájárulása esetén a fogadó levéltár a maga megítélése szerint lehetővé teheti a kutatást a 15 év múltán is, tehát a két érdekelt fél közbejöttével. De nem módosítanám az általános kutatási határt.

Ugyancsak elfogadom némi módosítással a személyes vonatkozások védelmében helyesen beiktatott szigorú rendelkezést. Itt az előterjesztés 30-110 évről beszél. Egyetértek azokkal, akik a 30 évet elfogadják, a 110 évet egy kicsit túlbiztosításnak tekintik. Legyünk azért a kutatás érdekeire is figyelemmel! Én most nem megyek bele a részletekbe. Olyan módosítást fogok támogatni, amelyik 30-80 évet állapít meg, és ezen belül némi módosítással azokat a feltételeket és biztosításokat fogadja el, illetve köti ki, amelyek ésszerűen lehetővé teszik megfelelő indoklással, megfelelő biztosítékokkal a kutatást e határokon belül is. Ezeket nem kívánom felsorolni. Lényegében a családi hozzájárulás vagy az illető, az örökhagyó személyes rendelkezése mellett a tudományosság biztosítékait a Tudományos Akadémia illetékes szakbizottságában látom ez elég széles grémium ahhoz, hogy ne egy-két személyre szűkülő döntések szülessenek.

Én úgy gondolom, nagyon fontos mozzanat nem került tárgyalásra az előterjesztésben: ez a kézirattárak problémája. Aki ismeri a mai magyar valóságot, nagyon jól tudja, hogy a személyes hagyatékok ilyen-olyan okoknál fogva egyre inkább könyvtárak, múzeumok kézirattárába irányulnak. Így jöttek haza nagyon értékes gyűjtemények külföldről, így születnek napról napra tudós-, irodalmár- stb. stb. végrendeletek, amelyek kézirattárakba irányítják a személyes hagyatékokat. Én úgy gondolom, ne lépjünk be voluntarista elgondolásokkal amire volt példa, kísérlet a korábbiakban; meg is buktak, bizalmatlanságot is keltettek, nehéz is a profiltisztítás című erőszakjáték e téren.

Én inkább arra gondolok, hogy az Országgyűlés foglaljon úgy állást: kötelezi magát, hogy egy éven belül törvényt alkot a kézirattári anyagot illetően is. És akkor e két törvény megfelelően gondoskodni tud azoknak az anyagoknak a biztonságáról is.

A másik, amire utalni szeretnék közvetve és, meg kell mondanom, inkább félénken, ismerve bizonyos előzetes csatározásokat a múltban -: fölmerült, hogy a szabályrendeleti korlátozás bizony, elég gyenge s hadd tegyem mindjárt hozzá: esendő mint szankció. Ha eszükbe idézhetem vagy visszaidézhetem bocsánatot kérek azt, amit a bevezetőben mondtam, hogy milyen roppant nemcsak eszmei, hanem valóságos értéket jelent a levéltári anyag, bizony itt nem elég a büntető törvénykönyv eltulajdonítással kapcsolatos nagyvonalú természetesen általánosító intézkedéssorozata.

(12.00)

Úgy gondolom, az Országgyűlés most, a tárgyalás során nyilvánítsa feladatának, hogy a hatályos büntető törvénykönyvet egy éven belül kiegészíti a levéltári és kézirattári anyag fokozott védelmét célzó rendszabályokkal. Ismétlem: csengő dollárokban számítva is nagyobb kincsről van szó, mint Magyarország általunk ismert bányakincse és így tovább. Lehetetlen, hogy e téren csupán botlásnak számítson az eltulajdonítás-féle eljárás.

Végül és befejezésül: azt hiszem, amit önök erről olvastak, és amit a mai vitában hallottak, meggyőzi önöket arról, hogy óriási felelősséggel eszmei és anyagi felelősséggel egyaránt kell megalkotnunk ezt a törvényt. A kérdéskör igen bonyolult, roppant kockázatok fekszenek egy-egy rosszul megfogalmazott mondat mögött. Nem hiszem, hogy megengedhetjük magunknak, hogy kutyafuttában döntsünk.

Megdöbbenve és, meg kell mondanom, még számonkérő módon is ami talán nem illett szóltam azokhoz, akik részt vettek azon az ülésen, ahol megszülethetett egy olyan fogalmazás, hogy a mai általános vitát lehetőség szerint már holnap zárjuk le. Én ezt túl korainak érzem. Itt érlelési, mérlegelési szempontokra van szükség. Tisztelettel felkérem innen is a házbizottságot, hogy a jövő hétre legalább egy rövid időt jelöljön ki még általános vitára, és ennek megfelelően legalább a jövő hétre terjessze ki a módosítások benyújtásának idejét. Úgy gondolom, hogy ez az elmondottak alapján részemről természetes és én nagyon bízom benne, hogy minden illetékes számára meggyőző , hogy a holnapi napon lehetetlen az általános vita lezárása. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)