Győriványi Sándor (FKGP)
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk fekvő törvényjavaslat, amint azt terjedelméből és az indoklások nagy terjedelméből is láthatjuk, nagyon gondos és sok vitával tarkított módon alakult ki.
A köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvényjavaslat vitáját talán az előterjesztéshez hasonlóan a 3. §-sal, a fogalmak tisztázásával kell kezdenem.
A g) pontot úgy pontosítanám, hogy az irattár hagyományos latin szóval archívumnak nevezik ezt a levéltárhoz hasonlóan az elintézett ügyiratok megőrzésére és rendbentartására szolgáló helyiség, átvitt értelemben maguknak az iratoknak a gyűjteménye is. A közhivatalok iratait sorszámozva, csoportosítva iktatják, az úgynevezett "irományjegyzék" alapján, hogy könnyen hozzáférhetők legyenek. A régi, jelentőségüket vesztett iratok bizonyos idő múlva selejtezésre, a megőrzésre érdemesek viszont meghatározott idő után levéltárba kerülnek. Ez az idő korábban hol 32 év volt a levéltári gyakorlatban, azután 30 év, de úgy érezzük, hogy a mai felgyorsult időszakban ennek rövidítésére is feltétlenül szükség lenne, és az itt elhangzott 15 éves időtartam megfelelőnek látszik. Az így levéltárba került anyag a nemzeti vagyont és a kulturális, szellemi örökséget képezi.
A levéltár véleményünk szerint elsősorban a jogbiztonság letéteményese, azáltal, hogy a közfeladatok folyamatos ellátásához és az állampolgári jogok érvényesítéséhez nélkülözhetetlen köziratok megőrzőjének és gondozójának szerepét tölti be, tehát ha így is szoktunk hozzá nem elsősorban történelmi a küldetésük. A levéltári iratanyagok forrásértéke kétségtelen ugyan, de ez csak másodlagos jelentőségű, az első a praktikus cél, amely idővel természetesen sok esetben elavul és csak történeti érdekűvé válik.
Levéltárak már az ókor népeinél, az egyiptomiaknál, a görögöknél, a rómaiaknál is voltak. Itt a közismert történetre Tarquinius Superbus király esetére utalnék csupán a cumaei Sybillával, ami átvezet az egyes okmányok értékéhez is. Ezt részletesen kifejtette Szabad György képviselőtársam.
Ha a hazai levéltárazás kezdeteit keressük, akkor mint Európában általában a X. századtól kezdve találkozunk a levéltári munkák elemeivel és alapjaival. Biztosan tudunk a XI. században már a pannonhalmi, akkor Szent Márton-hegyi bencés apátság munkájáról. 1055-től itt őrizték hogy a legismertebbet említsem a Tihanyi alapító levelet, amely nemcsak a magyar nyelvtudomány becses, 58 eredeti nyelvemlékét köztük a híres "Fehervaru rea meno hodu utu rea"-t őrizte meg, hanem az apátságnak adott birtokok nevét, köztük elsőként a Balaton nevét is, és az adományozott iparosok számát, szakmáját is. Az oklevélnek persze akkor nem nyelvtudományi jelentősége volt, hanem az I. Endrétől adott királyi adományt rögzítette.
Később az uralkodók, a városok, a földesurak gondoskodtak irataik megőrzéséről, ezeket a hiteles helyek (többnyire káptalanok) őrizték, amennyire tudták a zivataros századokban. De a királyi levéltárak helyzete is hasonló volt. III. Béla király uralkodásától módszeresen őrizték 1526-ig az ország iratait, amelyek a török háborúk során zömmel megsemmisültek. Ezt követően a nádorok voltak az országos iratok őrei 1756-ig, amikor az 1723-as országgyűlés rendelete értelmében Pozsonyban megszervezték az Archívum Regnit, amely 1784-ben Budára költözött. Ez a rendek és a nádor főhatósága alatt őrizte a törvényeket, az uralkodói hitleveleket a nádorok és az országbírók iratait, illetve egyéb országos becsű iratokat.
1874-75-ben a polgári korszak igényeinek és az európai gyakorlatnak megfelelően átszervezték az Archívum Regnit, és ekkor kapta a Magyar Királyi Országos Levéltár nevet, amely 1945-ben Magyar Országos Levéltárra módosult.
(12.30)
Ez magában foglalja a megszűnt kormányszékek iratanyagát, a minisztériumok régi és újabb iratait, a letéteményezett családi levéltárakat. Gyűjti ezenkívül "elővásárlási joggal" a hazai középkori okleveleket és azon egyéb hatósági és magánirományokat, amelyeknek jogi vagy történelmi forrásértékük van. Ezek a jogosítványai a törvényjavaslatban is változatlanul megmaradtak, csak mint látni fogjuk, jelentősen bővülnek.
1950-ben a pártállam államosította a levéltári iratanyagokat, ettől az időtől kezdve váltak tömegessé a zárolt anyagok a nyilvánosság kizárására , a különféle állam- és szolgálati titkok, a csak "belső használatra" készült iratok. Ezek az anyagok a mai napig is zároltak és védettek legtöbbször, tekintet nélkül a korlátozásra, amit például mint erre Mészáros István képviselőtársam utalt Németországban átléptek, s ott ma a kommunista párt és a hírhedt Stazi iratanyagait tanulmányozni, sőt közzétenni is lehet, s ezt az ottani szociáldemokrata párt is egyhangúlag megszavazta ezzel talán kiegészítem Mészáros István megjegyzését. Nem törődtek ezekben az esetekben a személyiségi jogokkal. Erre hazánkban is igény lenne. Talán csak nem ez az oka, hogy a törvényjavaslat a levéltárnál 30 éves távlatot határoz meg, a történelmi szerepet hangsúlyozza és nem a jogbiztonságot?
Ha a törvényjavaslat 36. §-át vesszük vizsgálat alá, nem lehet tagadni azok szakszerűségét, s azt az igyekezetét, hogy az alkotmánnyal és az Alkotmánybíróság döntésével összhangba kerüljön.
A szerkezete ugyan kissé szokatlan, az értelmezések például a 3. §-ban gyakran pongyolák, máskor feleslegesek. Az n) pont például így definiál: a "levéltári kutatás: a levéltári anyag tanulmányozása, abból adatok kigyűjtése tudományos vagy más cél érdekében." Mire való ez? Nem szólva arról, hogy nyelvileg is helytelen itt az igekötő használata.
A III. és IV. fejezet 17. §-ában vizsgálódik az állami, a megyei, a fővárosi önkormányzati, az állami szaklevéltári, a települési önkormányzati levéltárak feladatait illetően, de működésük anyagi fejlesztéséről kevés szó esik, az is az általánosság szintjén. Pedig a harmadik évezred küszöbén már nem tartozik a technikai forradalom fogalomkörébe a raktározást és gondozást segítő mikrofilmes szolgáltatás.
A magánlevéltárakról szóló 5. § korántsem bár érthetően olyan részletező, mint a közlevéltáraké. Van azonban olyan kitétele is, amely a Független Kisgazdapártot, amely fenntart egy nyilvános magánlevéltárat, nagyon érdekli. Eszerint egy meghozandó külön jogszabály alapján a magánlevéltár is jogosult lesz állami támogatásra, mint ezt a miniszter úr az expozéjában is megígérte. Ez azonban a Bokros-csomag árnyékában alig remélhető.
A Független Kisgazdapárt módosító indítványokkal kíván a véleménye szerint javítható törvényjavaslaton segíteni. Köszönöm szépen. (Taps.)