Kávássy Sándor (FKGP)

1995. június 6.

DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Kérem, ne tekintsék szakmai elfogultságnak, netán ártalomnak részemről, ha mondandómat ezúttal történelmi bevezetővel kezdem; mi sem áll ugyanis távolabb tőlem, mint az, hogy történelemórát, -leckét vagy -kollégiumot tartsak a tisztelt Háznak. Vannak azonban témák, amelyeket helyénvaló, de legalábbis indokolt történelmi megközelítésben tárgyalni, és hitem szerint a most napirendre került magyar-szlovák alapszerződés kiváltképp ilyen.Tisztelt Országgyűlés! Széles körben ismert, hogy a történeti Magyarország felett a modern nemzetek kialakulása húzta meg a lélekharangot, amennyiben az új nemzetek a nyelvi összetartozás alapzatán jöttek létre, azaz döntően és elsősorban az egy ugyanazon nyelvet beszélő csoportok, népelemek és egyének forrtak nemzetté, és ettől fogva a területi-politikai elhatárolásnak is a nyelvhatár lett az új, lassan általánosan is elfogadott alapelve. Minden ország, nemzet, nép és népcsoport csak azt tekintheti magáénak, és joggal is csak arra tarthat igényt, ahol népi tömegei élnek; és elvileg egyedül csak az az elfogadható, igazságos, ha a politikai határok a lehető legteljesebben követik a nyelvhatárokat, azokkal a lehető legpontosabban esnek egybe. Így Bulgária, Románia, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország és a többi is ott van, ahol bolgárok, románok, magyarok, szlovákok, lengyelek stb. laknak egy tömbben. Ami pedig ezen felül vagyon, felszámolandó örökség, elfogadhatatlan helyzet, amit az első adandó alkalommal rendezni, tisztázni kell, kiváltképp, ha az érintettek is így kívánják.

A fentiek ismeretében utólag és visszatekintve nem meglepő, hogy a kor nagy realistái lényegében a XVIII. század végétől tisztán látták, hogy a soknemzetiségű Közép- és Kelet-Európa számára a várható jövőt a nagy átalakulások jelentik, borul a status quo, ledőlnek a régi országok és birodalmak, és ezzel együtt gyökeresen rajzolódik át a térség politikai képe. Minderről Magyarország úgyszólván az első órákban, a nemzeti újjászületés kezdetén komoly figyelmeztetést kapott, amennyiben a szerbek már 1790-ben külön terület kihasítását és ügyeik intézésére a bécsi udvarban magisztrátus felállítását kérték. A magyar politika akkori vezetői válaszul a haza és a nemzet közösségét ajánlották, azaz a status quo fenntartása mellett foglaltak állást. Ekkoriban merült fel először mint a kétségbeeséstől diktált és a nem magyar népek túlsúlyától való félelemben gyökerező eszme: az asszimiláció gondolata, nem előzmények nélkül a politikai nemzet elve, amely mint elméleti tétel szolgálta és fejezte ki az állam mint területi egység gondolatát, és ekkor kap új erőre a legitimizmus, miután eléggé egyértelművé és nyilvánvalóvá vált, hogy erős szövetséges, szövetségesek nélkül Magyarország többé nem áll meg a maga lábán.

A legkiválóbbak azonban ekkor és utána sem ringatták magukat illúziókba, és a legsúlyosabb következményekkel is számoltak. Széchenyi mint Szekfű Gyula kimutatta lassan beletörődött, hogy Magyarország nem a négy folyó országa többé, és magyar földnek csak az tekinthető, ahol magyarok laknak. Teleki László 1849. május 14-én Párizsból írja rezignáltam Kossuthnak: "Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. A corpus jurisból, a régi államkoncepcióból engedni kell." 1914-ben, szintén májusban, alig néhány héttel az első világháború kirobbanása előtt Ady írja: "Ez elrontott és elromlott Magyarország még nincs annyira dögrováson, hogy bele ne nézzen abba a jövőbe, amely elkövetkezhetik. Ha van lerágnivaló a testéről, mindenképp le fogják rágni a história kérlelhetetlen dühű vérebei."

Ha 1918-20-ban jól teszik dolgukat a békecsinálók, ha ragaszkodnak az általuk is fennen hirdetett etnikai elvekhez, ha a vitás kérdések eldöntésénél bátran rendelnek el népszavazást, de legalább tartják magukat az 1920. május 6-án átadott Millerand-iratban fogalmazott ígérethez, hogy tudniillik megfelelő módon korrigálják "a határkijelölés minden olyan alapigazságtalanságát, amely ellen megalapozott ellenvetés fogalmazódik meg", másképp alakul Magyarország XX. századi története; de a Duna-völgyi népek életében is új fejezet nyílik, melyben a béke, a barátság és az együttműködés válik meghatározóvá és alapfontosságú tényezővé. Nyilvánvaló persze, hogy az ezeréves Magyarország felszámolása ez esetben sem lehetett volna fájdalommentes műtét, ám az előbb idézett vélekedésekből sejthetően és gyorsan megindulhatott volna a sebek gyógyulása, tudomásulvétele a szükségszerűnek, és előbb-utóbb a közvélemény is napirendre tért volna a történtek fölött. Az azonban, hogy színmagyar területeket csatoltak el, és a határokat úgy állapították meg, hogy mindenfelől mélyen vágtak bele a nemzettestbe, joggal vívott ki általános felháborodást és szította fel a nemzeti szenvedélyeket.

Mindez persze nem menti és nem mentheti azok felelősségét, akik 1940-ben teljesen értelmetlenül vitték újra háborúba az országot; de azokét se, akik 1948 után ragadták magukhoz a hatalmat, és a proletár internacionalizmus gőzében élve feladták nemzeti érdekeinket, és nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy Moszkva támogatásával orvosolják legalább a legkirívóbb igazságtalanságokat és sérelmeket.

A jelenhez érve tiszta lelkiismerettel jelenthetem ki: indulatmentesen, higgadtan és teljesen tárgyilagosan tudok a most megvitatás alatt álló szlovák-magyar alapszerződésről szólni. Csak semmi buta nacionalizmus! adta ki 1916-ban a jelszót Ady Endre. Mióta ismerem, ehhez tartom magam, és kijelenthetem, hogy egyedül az elnyomást, az aljasságot, az igazságtalanságot és a zsarnokságot utálom, és minden nép, nemzet és népcsoport iránt tisztelettel, megbecsüléssel és megértéssel viseltetem. De ebből a szempontból közelítve is a dolgokhoz, azt kell mondanom, hogy az alapszerződések eszméje, az alapszerződéses politika, legalábbis ahogy nálunk kerül kivitelezésre, naiv és a legkevésbé sem okos.

(15.50)

Többet ér, ha az ember minden hűhót eldob, mert a legokosabb a legjobb állítja Paul Verlaine, a költő. Esetünkre is figyelemre méltó, tanulságos megállapítás.

Alapszerződésről mint olyanról miként az ilyen ügyekben tájékozottak jól tudhatják , első ízben 1972ben kezdtek beszélni a diplomácia, a nemzetközi kapcsolatok világában, amikor a két német állam kapcsolatainak rendezése került napirendre. Ekkor és ebben a relációban feltétlenül helyes volt, mert a szóban lévő két állam viszonya ugyancsak rendezetlen volt. Magyarország és szomszédai viszonyát bármi legyen is a véleményünk róla, még akkor is, ha az így kialakított renddel nem értünk egyet , két békeszerződés rendezi, a trianoni és az 1947-ben kötött párizsi, amely további három község elcsatolását eredményezte. Rendezetlenségről nem lehet beszélni, alapszerződésre, alapszerződésekre tehát az égvilágon semmi szükség.

Történeti tapasztalat továbbá, hogy határszabályozással kapcsolatos szerződéseket általában kényszerhelyzetben bukás, vesztett háborúk után, vert helyzetben kötnek, amikor a legyőzöttnek nincs más választása. Előnytelen határszerződéseket különben világos elmével, józan ésszel megáldott kormányok és államok nem írnak alá. Észérvekkel tehát nem igazolható és nem támogatható eljárásról van szó, és ebben a tekintetben ilyeneket keresni legalábbis akkora feladat, mint egy kazal szénában egy tűt megtalálni.

De használ-e vajon a nemzetközi stabilitás és európai béke ügyének, szolgálja-e a Duna-völgyi népek megbékélését és barátságát, előbbre viszi-e nemzeti érdekeinket, az úgynevezett utódállamokban élő magyar nemzetrészek stabilitását, és végül megfelel-e az egyetemes emberi normáknak, demokratikus eszményeknek és igényeknek az alapszerződéses politika?

Minden tárgyilagos szemlélő számára világos lehet, aki elfogulatlanul és az igazság felderítésének szándékával tanulmányozza a dolgokat, hogy a Kárpát-medence békéjét és nyugalmát alapvetően a trianoni és a párizsi béke dúlta fel, és ha van feszültség, nyílt vagy titkos gyűlölködés és ellenségeskedés, és ha ilyen-olyan mértékben destabilizáltak a viszonyok, az egyes-egyedül és kizárólag az önkényesen meghúzott határok következménye. A határokat mindenütt a magyar nyelvhatárokon belül vonták meg, 220 település területét szelték ketté. A két világháború között listák forogtak közkézen az új határok képtelenségeiről. Mindezeket most nem olvasom fel, csak egyre, Sátoraljaújhelyre utalnék én is, ahol állítólag arra hivatkozva, hogy a Ronyva patak hajózható nagy folyó és így mint természetes képződmény alkot választóvonalat , szakították ketté a várost. Neves politikai személyiségek angolok, franciák, olaszok is elismerték a határok képtelenségeit, és a kérdés becsületes rendezését, illetve annak lehetőségét maga Masaryk is több alkalommal hozta szóba. Mindezzel összefüggésben számos nyilatkozatát idézhetném.

Azonban enélkül is világos, hogy ha valóban fontos és nagy ügy az európai béke és biztonság ügye, akkor minden más előtt itt a határok táján kell körülnézni, kihúzni az ellenségeskedés méregfogát, hatástalanítani a rejtett bombát. Ezért volt a kínálkozó lehetőségek közül a legjobb a Balladur-terv első változata, és ezért lett volna helyes lépés a magyar kormány részéről, ha nagy vagy igazságszerető középhatalmak bevonását, támogatását, garanciáját kéri. Nem tudom, vajon van-e még lehetőség az utóbbira. Ha van, mindenképpen meg kellene tenni ebbe az irányba a szükséges lépéseket.

Sűrűn találkozhatunk azzal az egyoldalú beállítással, mely szerint a Kárpát-medencében élő népek dolgainak rendezése kizárólag magyar érdek. Ezt a felfogást mint az utóbbi évek eseményei igazolják , cáfolni is felesleges. Mert Magyarország és Románia, Szlovákia és Magyarország viszonyainak rendezése nagy európai ügy, ahol végeredményben Európa békéjéről és biztonságáról van szó és történik döntés. Mindamellett nyomatékkal kell rámutatnunk, hogy a szlovák-magyar vagy román-magyar megbékélés legalább annyira szlovák vagy román érdek is, mint amennyire magyar. Az tehát, hogy ezeket az országokat minden fél számára elfogadható határok válasszák el, hogy az egymás országaiban lakó nemzetrészek helyzete megnyugtató legyen, szintén közös érdek.

És itt kell leszögeznünk, hogy mindaddig, amíg szomszédaink nem jutnak el addig a felismerésig, hogy ami az egyik oldalon magyar érdek, az a másik oldalon az ő ügyük is, és nem ébrednek rá, hogy az érdekeket ebben a vonatkozásban a legszigorúbb kölcsönösség határozza meg, mindaddig, amíg maguk nem látják be, hogy trianoni és párizsi alapon nincs és nem is lehet őszinte megbékélés, addig nagyon nehéz, szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik a megbékélés ügyének szolgálata, útjának egyengetése. Addig csak mosolydiplomácia lehetséges, nagy szövegelés a testvérnépek egymás iránti nagy szerelméről, de igazi megbékélés, őszinte barátság és összefogás nem. A Duna-völgyi népek megbékélésén, barátságán munkálkodni kell, de ennek útja nem az alapszerződéses politika, legalábbis a jelen alakjában nem.

De szolgálják, szolgálhatják-e nemzeti érdekeinket az ilyen és hasonló formában kimódolt úgynevezett alapszerződések? Kétségtelenül alapérdekünk a határokon túl került nemzetrészek helyzetének stabilizálása. Ebben a vonatkozásban valamely minimális, szerény eredmények iránt talán lehetnek halvány reményeink, ha a szerződésben rögzített elveket a másik fél is komolyan veszi. Erre azonban igen kevés a remény, a reális esély. A szerződésben rögzített elvek túl általánosak, megfelelő formában szóba se jön a leszakított nemzetrészek számára biztosítandó autonómia, holott fennmaradásuk, helyzetük megszilárdítása szempontjából ez volna a legfontosabb, és ez is csak akkor érne valamit, ha nem pusztán elvként mondanák ki, hanem konkrétan, hogy hol kell a szerződés ratifikálását követően záros határidőn belül létrejönniük.

Erről azonban szó sincs. A magyar diplomácia akár a Kádár-érában , ebben a vonatkozásban most is félénk és túlságosan is szemérmes. Pedig Szlovákiában teljesen kézenfekvő volna egy csallóközi, Nógrád, Gömör, Kishont, Torna és Abaúj térségében egy palóc, továbbá a Bodrogközben egy autonóm terület kialakítása. Ha Andorra 20 ezer, San Marino 19 ezer, Monaco 23 ezer lakossal lehet független állam, és Liechtenstein népessége sem több 21 530 léleknél, s hogy a továbbiakban ne is beszéljek az ENSZ-tagsággal is rendelkező néhány ezer lelkes szigetországokról, miért ne illethetné autonómia a fent említett területek lényegesen nagyobb lélekszámú magyarságát is. Természetesen ez esetben sem az elnevezésen van a hangsúly, mert nevezhetnénk nemzetiségi körzetnek, övezetnek, területnek, vagy aminek tetszik, viszont privilégiuma lehetne, hogy a határ Magyarország felé teljesen nyitott volna, és az ott lakó polgárok személyi igazolvánnyal jöhetnének bármikor, ahogy erre Európában többfelé is van jó példa. Liechtensteinnek például Svájc felé nincs határa, vagy Luganóból bármikor áthajózhatunk a túloldalon lévő Campiona d'Italia helységbe anélkül, hogy bárki is útlevelet vagy más dokumentumot kérne.

De nemzeti érdekeink korántsem csak eddig terjednek. Nem lehet kormány, amely igényt tart a magyar névre legyen bár kommunista, szocialista, szociáldemokrata, radikális, liberális, kereszténydemokrata, konzervatív, nemzeti stb. , amely lemondhatna a nemzetegyesítés, a nemzeti egység békés, minden erőszaktól mentes helyreállításáról. És hogy senki se érthesse és magyarázhassa félre szavaimat, szeretném hangsúlyozni: a Dunántúlon és a két alföldön a hegyek lábáig ma is egy tömbben élő magyar népességre gondolok.

Más kérdés, hogy mindennek ma mi a realitása. Jelenleg természetesen semmi.

(16.00)

De jöhetnek idők, amikor mindez teljesen békés körülmények között valósulhat meg. És erről se tíz évre, se egy évre, se egy hónapra, se egy napra, sőt egyetlen percre sem mondhat le kormány, ha ismételten is hangsúlyozom magyarnak tekinti magát.

És itt térnék rá arra a kérdésre, mely annak idején már Bibó Istvánnak is sok fejtörést okozott: lehet-e embereket, emberek tíz- sőt százezreit, akik szorosan tartoznak ahhoz a tömbhöz, amit nemzetük alkot, és karnyújtásnyira élnek, nemzetük többi tagjaitól arra kényszeríteni, hogy oda tartozzanak, olyan országban éljenek, ahová tartozni, ahol élni nem akarnak? A kérdés természetesen teoretikus, mert a gyakorlat igenis azt bizonyítja, hogy lehet. De elfogadhatjuk-e ezt a gyakorlatot? Nevezhetjüke humanistának, demokratának, az emberi jogok hívének és követőjének magunkat, ha mindezeket könnyedén tudomásul tudjuk venni?

Mindenesetre Bibó István a maga és kora nyilvánossága számára, de nyugodtan állíthatom, számunkra, az utókor számára is megadta a megfelelő választ: "A demokráciának területi kérdésekben egyetlenegy direktívája van, és ezt úgy hívják, hogy önrendelkezési jog." Bibó István: Demokratikus Magyarország, Budapest, 1994-es kiadás, 228. oldal.

Joggal vagy nem joggal, mindenesetre ellenvethető, hogy itt és most alapvetően nem erről van szó, hanem a fő tét ezúttal az Európai Unióba és a NATO-ba való bejutás. Minderre azonban csak azt válaszolhatom, hogy a két belépés ebben a Házban eddig még nem volt komoly megvitatás tárgya, és ebben a körben lényegében csak annyi hangzott el, hogy jaj, de jó lesz, ha bennünket is felvesznek az Unióba és a NATO-ba. Ez a vélekedés pedig nem befolyásolhatja alapvetően sem a most folyó vitát, sem a szavazást. Ahogy az a kvázi kényszer sem, hogy felszólították a Kárpát-medence országait, hogy rendezzék viszonyukat, illetve az ezzel összefüggő diplomáciai nyomás sem. Sajnálatos ugyanis, hogy a magyar diplomácia az 1940-es évek elejétől hajlamos rá, hogy túllihegje a dolgokat, és a kelleténél is nagyobb gondot fordítson az úgynevezett jó pontok begyűjtésére. Holott ebben a vonatkozásban is érdemes meghallgatni és megtartani a régi jó tanácsot, hogy tudniillik "Lassan járj, tovább érsz!". Nincs kétségem felőle, hogy Magyarországnak mindent el kell követnie annak érdekében, hogy minden európai ország, nép, nemzet és népcsoport bizalmát, szeretetét és megbecsülését elnyerje. Mint fentebb is hangsúlyoztam: elkötelezett híve vagyok a Duna-völgyi népek megbékélésének, barátságának és együttműködésének. Mindennek azonban nem lehet útja-módja nemzeti érdekeink elhallgatása, le- vagy megtagadása. Ezért a most tárgyalt alapszerződést nem támogatom, elfogadását nem javaslom. Köszönöm. (Taps az ellenzéki képviselők padsoraiban.)

(Az elnöki széket dr. Salamon László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)