Pető Iván (SZDSZ)

1995. június 6.

DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Többen elmondták előttem, hogy rendkívül fontos törvényt tárgyal most a parlament. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokszor kapunk szemrehányást laikus nézőktől akik televízión keresztül követik az itteni eseményeket , hogy amikor ilyen súlyos gazdasági problémák vannak az országban, amikor a hétköznapi életet rendkívül súlyos gondok terhelik, akkor miért foglalkozunk a napi, a hétköznapi élettől oly távol álló ügyekkel, mint például ez az ügy is, a levéltári törvény. Mégis szükséges hangsúlyozni, hogy a parlamentnek igenis kötelessége olyan területek szabályozása, olyan területekről való gondoskodás is, amelyek látszólag távol állnak a hétköznapi élettől, ugyanakkor jogrendszerünk megkívánja ezen területek szabályozását, és mint azt előttem többen hangsúlyozták ebben az adott esetben, a levéltárügyben nemcsak egyszerűen a jogrendszerünk kiváltságáról van szó, hanem a nemzeti kultúráról, a nemzeti kulturális örökségről is szó van. Ez a téma látszólag valóban távol áll a hétköznapi élettől, azonban levéltárügy, jól működő levéltári rendszer nélkül nem létezik nemzeti tudat, nem létezik oktatás. Ezt mindannyiunknak tudni kell, azoknak is, akik most esetleg szívesebben hallanának a hétköznapi élethez közelebb álló ügyekről parlamenti szónoklatokat.

Nem titok többek előtt, és nem is szeretném titkolni, hogy jómagam közel húsz évig voltam levéltáros, tehát érzelmi kötelékek is fűznek ehhez az ügyhöz. Szeretném megemlíteni, hogy Illés Endre, a Nyugat harmadik nemzedékének kritikusa, drámaíró, esszéíró, aki sokáig könyvkiadói igazgató is volt, sokszor elmondta, hogy aki még nem látott, nem olvasott kéziratokat, csak nyomtatott könyveket látott, az nem érzi, nem tudja, milyen varázsa van például a kéziratban olvasható irodalmi alkotásoknak. Az ő nyomán én is mondhatom, hogy aki nem látott levéltárat belülről, nem olvasott levéltári iratokat, nem lapozott olyan iratok között, amelyeket előtte még soha senki nem olvasott, az feltehetően nem tudja, milyen érzés a történelmi múltat levéltári iratokból föltárni, és nem csak mások által írt könyvekből megismerni.

De itt nemcsak személyes érzésekről, érzelmekről van szó, amelyeket előttem már többen szép szavakkal jeleztek, hanem mint említettem az egész nemzet, az egész ország érdeke az, hogy azt az örökséget, amely a levéltárakban megőrződött, gondosan kezeljük, és utódainknak legalább olyan gondosan adjuk át, mint ahogy az évszázadok során mi megörököltük.

(9.50)

És ne feledkezzünk meg azokról az emberekről sem, akik a levéltárakban dolgoznak, hiszen ritka alkalom, hogy egy ilyen viszonylag kis szakma amelynek azonban rendkívül jelentős a befolyása nemzetünk tudatára, ha sokszor nem is nagyon látványos ügye a parlament elé kerül.

Ha már levéltárosokról esik szó, érdemes megemlíteni, hogy a levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok kevesen vannak, nincs igazán érdekérvényesítési lehetőségük. Helyzetük nem nagyon különbözik sok más szakma helyzetétől, de ahogy a levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok egymás között gyakran említik ha ezen szakmák képviselői az utcára vonulnak tiltakozni, esetleg sztrájkolnak helyzetük lehetetlensége miatt, nem nagyon veszi észre senki, az érdekeiket kevésbé tudják érvényesíteni. Érdemes tehát figyelni ezen szakmák képviselőire is. Akkor érdemes megemlíteni őket, amikor a tevékenységüket is szabályozó törvényről, törvénytervezetről esik szó.

Szó esett itt a tegnapi vitában arról, hogy a levéltárak sajátossága, hogy az iratok egyediek, egy példányban léteznek a jelentős iratok az esetek döntő többségében. Ez különösen az elmúlt évszázadokra igaz, amikor a nyomtatás még más technikát jelentett mint ma, vagy a korábbi évszázadokra különösen, amikor kézzel írták az okmányokat.

De érdemes ehhez hozzátenni azt is, amiről talán itt még nem esett szó, hogy az elmúlt évek, elmúlt évtizedek problémája a levéltáros szakma számára éppen ennek ellenkezője: az iratmásolási technika, az irat-előállítási technika megváltozása. Az, hogy olyan mennyiségű irat keletkezik a különböző hivatalokban, amit technikai értelemben rendkívül nehéz kezelni; olyan mennyiségű irat áramlik a levéltárakba, amely mennyiség kezelése a levéltárak alapvető problémájává kezd válni.

Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni azt, amiről tegnap szintén esett már itt szó, hogy egyelőre nincs olyan normatív rendszer, amely az anyagi feltételeket biztosítaná a levéltárak számára ahhoz, hogy ezt a rendkívül nehéz feladatot, hogy a hivatalokból hatalmas mennyiségben kikerülő iratanyagot befogadják és szakmailag megalapozottan kezeljék. Az ehhez szükséges pénz, az ehhez szükséges anyagi támogatás bizony mindenkor veszélyben van. Ez a törvény sem tudta megoldani, nem a törvény-, a jogszabályalkotók hibájából, hanem egyszerűen azért, mert nem létezik az a normatív rendszer, amelyhez igazodni lehetne. De világossá kell tenni: ez a törvény sem tudta megoldani azt a problémát, hogy milyen kötelezettsége van a levéltárat fenntartó államnak, önkormányzatoknak ahhoz, hogy biztosítsák, a levéltárak be tudják fogadni az egyre nagyobb mennyiségben keletkező iratokat, és ezen iratok között aztán olyan rendet tudjanak teremteni, amely rend biztosítja, hogy a kutatók, történészek hozzáférjenek a szükséges információkhoz.

És ha már itt tartunk, érdemes részletesebben foglalkozni azzal a felszólalókat, úgy tűnik, leginkább megosztó üggyel, hogy hol húzzuk meg a kutatási korszakhatárt. Ha jól látom, három különböző vélemény fogalmazódott meg itt a parlamentben. A törvényjavaslat benyújtói a kormány nevében egységesen 30 éves korszakhatárt állapítanak meg. Mint az tegnap elhangzott, a Szabad Demokraták Szövetsége nevében azt javasoljuk, hogy a rendszerváltás előtti, az 1990 előtti időszakra 15 éves kutatási korszakhatár legyen érvényes, attól kezdve normális, demokratikus társadalomnak tekintve országunkat, illetve a magyar társadalmat lépjen életbe az a szokás, amely a nyugat-európai országokban és általában a civilizált országokban érvényes, vagyis 30 éves kutatási korszakhatár legyen. Elhangzott itt a Fidesz javaslata, amely ha jól értem , azt mondja, hogy az 1990 előtti időszaknál semmiféle kutatási korszakhatár ne legyen, és elhangzott a Kisgazdapárt javaslata, amely egységesen 15 éves kutatási korszakhatárt kíván megjelölni.

Én természetesen az SZDSZ javaslata mellett kívánok érvelni, vitatkozva azokkal, akik azt mondják, hogy a történelem egységes, és ezért a történelem kutatásánál egységes korszakhatárt kell megállapítani. A történelmet valóban lehet egységesnek tekinteni, de a történelem megismerhetőségét nem lehet minden időszakban, minden korszakban egyforma eséllyel megpróbálni. A mi javaslatunk nyilvánvalóan abból indul ki, hogy az 1990 előtti időszak nem nyílt, nem demokratikus társadalom volt Magyarországon; az 1990 előtti években az állampolgárok nem jutottak, nem juthattak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyek egy szabad, demokratikus társadalomban minden állampolgárt megilletnek. Ez utólag természetesen már nem orvosolható, de orvosolható az, hogy utólag föltárjuk a szakemberek föltárják azokat az információkat, amelyek az állampolgárokat érintő döntésekre vonatkoznak. Ez indokolttá teszi azt tekintettel arra, hogy a '90 előtti időszak, a nem demokratikus korszak nem tekinthető normális társadalmi berendezkedésnek , hogy erre az időszakra érvényes legyen ez a más időszakoktól eltérő kutatási korszakhatár. Ez a levéltárak számára nem jelenthet technikai problémát. És, amint mondtam, miután az egész levéltár a történelmi tudat, az ország, a nemzet múltjának föltárása miatt rendkívül fontos ügy, az 1990 előtti időszak föltárása a mi véleményünk szerint nélkülözhetetlen az előző rendszer és az ország történetének megismerése szempontjából.

Mi szól az ellen, hogy az 1990 előtti levéltári anyag mindenféle korlátozás nélkül megismerhetővé váljék? Elsősorban az, hogy a levéltári törvény és erről még viszonylag kevés szó esett két dolgot kell hogy szem előtt tartson. Az egyik a hozzáférhetőség szempontja erről most nem érdemes részletesen beszélni , a másik azonban a személyiségi jogok védelme. A személyiségi jogok védelme és ez újítás a levéltári törvény mostani tervezetében nem a levéltárak kizárólagos feladata, hanem a kutatók, akik az anyagot megismerik a kutatások során és a levéltárak, a levéltárosok közös feladata. De ha 1990-ig minden iratanyag, ami levéltárba kerül, hozzáférhető, a levéltárak egyszerűen technikai okok miatt nem képesek garantálni azokat a személyiségi jogokat, amelyeket a levéltáraknak kellene védeni. Nem tudják olyan rendben a kutatók rendelkezésére bocsátani az iratokat, ami mindazokat a garanciákat biztosítanák, amelyeket nekünk is kötelességünk számon tartani, és természetesen kötelességük a levéltárosoknak is.

A mi javaslatunk azt jelentené, hogy 1980-ig ha elfogadja a parlament ezt az indítványt , aki kutatási lehetőséget kap a levéltárakba, hozzáférhet a nyilvános iratokhoz, természetesen személyesen vállalva, hogy ha a személyiségi jogokat esetleg sértené a következményeit személyesen neki mármint a kutatónak kell vállalni. 1980 és '90 között pedig ez összhangban áll Szabad György javaslatával, de a törvény mostani formájában erre lényegében lehetőség nyílik szakértők számára, akikről egyértelmű és erre szakmai garanciák vannak , hogy nem önös érdekből, valamiféle személyes ügy miatt próbálnak levéltári kutatásokat folytatni, hanem valóban a múlt föltárása érdekében, egyéni elbírálás alapján az 1980 és '90 közötti időszak iratainak föltárására, illetve kutatására is lehetőség nyílna.

Mért nem tartom szerencsésnek a Kisgazdapárt javaslatát, az egységesen 15 évet? Azért, mert a történések után 15 év kevés ahhoz, hogy olyan módon kerüljenek levéltárba iratanyagok, aminek kapcsán a törvényes garanciákat biztosítani lehet. Nem véletlen, hogy minden demokratikus országban, vagy a demokratikus országok döntő többségében a történésekhez képest 30 évnek kell eltelni ahhoz, hogy gyakorlatilag bárki számára hozzáférhetőek legyenek az iratok.

(10.00)

Ennek technikai okai vannak és természetesen személyiségijog-védelmi okai, valamint államérdekekben keresendő okai is vannak, hogy 30 évre szokás a kutatási korszakhatárt egy demokratikus, nyilvános társadalomban meghúzni.

Röviden szeretnék még szólni arról is, amiről talán ilyen módon nem esett szó bár indirekt, közvetett módon sok szó esett , hogy a levéltári törvény meglehetősen hosszadalmas előkészítés után került a parlament elé. A bővebben vett levéltáros szakma ide értve a történész kutatókat , nagyon sok fordulóban, nagyon hosszú időn keresztül nyilvánított igen kritikus véleményt az előzetes tervezetekről, és úgy tűnik az itteni felszólalásokból, hogy azon kivételes, vagy szinte kivételesnek mondható pillanat jött el, amikor egy fontos, olykor politikai ügyeket is érintő törvénytervezet kapcsán a parlament bármely oldalán ülő képviselők lényegében azt mondják, hogy alapos szakmai munkával előkészített, bár természetesen módosításokkal korrigálható törvényjavaslat került a parlament elé. Ez nem túl gyakori pillanat a parlament életében azt hiszem, ezt a tévénézők, rádióhallgatók és maguk a parlamenti képviselők is igazolhatják. Tehát érdemes itt néhány dicsérő szót szólni mindazokról, akik a levéltáros szakma, a történész szakma, a Magyar Tudományos Akadémia és természetesen a törvényjavaslatot közvetlenül előkészítő Művelődési és Közoktatási Minisztérium részéről ezt a törvénytervezetet előkészítették. Úgy tűnik, hogy módosító indítványokkal a lehető legnagyobb megelégedéssel elfogadható törvényjavaslat került a magyar parlament elé.

Még egy megjegyzést szeretnék tenni az elhangzottak után, az elhangzottaktól némileg elválasztva. Több parlamenti frakció képviselőivel egyeztettünk és úgy ítéljük meg, hogy a módosító indítványok beadása érdekében és a levéltárügy jelentősége miatt az eredeti tervektől eltérően ne zárjuk le ezen a héten a levéltári törvény általános vitáját, hanem és ez egy ügyrendi javaslat a jövő héten zárjuk le. Így július első parlamenti ülésén tudunk szavazni erről a törvényről, és így semmiféle alkotmányos sérelem ezt az ügyet, illetve az Alkotmánybíróság határozata nyomán ezt a területet nem érinti. Köszönöm szépen. (Taps.)