Kiss Gábor (MSZP)

1995. június 6.

KISS GÁBOR (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mielőtt hozzákezdenék tulajdonképpeni mondanivalómhoz, arról kell számot adnom, hogy egy ilyen pillanatban a megszólalással kapcsolatban az embert eltölti a hiábavalóságnak valami furcsa érzete, kételkedés a szavakban: van-e haszna a szónak, érdemes-e megkockáztatni a véleményformálást, lesz-e valamilyen értelemben foganatja, átíveli-e azt a távolságot, ami a véleménykülönbségek között, az emberek előítéletei között, előzetesen kialakított álláspontjai között feszül? Kiváltképpen azért kell erről beszámolnom, mert magam is megéltem a szó elértéktelenedését, az értelmes beszéd elértéktelenedését az eltelt történelmi időszakban, úgy is, hogy a "tudatformálás"-nak vagy nevelésnek az egész tevékenységét egy furcsa nagyranövesztettség állapotában tartották hosszú időn keresztül, ami groteszk volt és komikus egyfelől, másfelől pedig türelmetlen, tragikus és erőszakos jelenségeket is produkált. Nem adhatok magamnak más választ tűnjön ez akár nagyralátónak is , mint hogy "közdolgokban hallgatni ott, ahol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, hű polgárnak nem szabad". De máris visszavonnám azt, amit mondtam, mert nem szeretném magamnak kiosztani a hű polgár szerepét sem, mert nem szeretném magam bárki másnál többnek feltüntetni. De mégis el kell ezt mondanom, mert a káros tettnek, a káros megnyilatkozásnak a mai vitában is volt egy pillanata, amikor úgy gondoltam, hogy a parlamentnek erre reflektálni kellett volna. Ez pedig az, amikor nekünk akiket szoktak néha más típusú vélemények alapján idegen lelkűeknek tartani azt találta valaki mondani, hogy tót lelkűek vagyunk és oláh lelkűek. Ebben én azt tartottam mélyen sértőnek, hogy a tótról tótként, a románról oláhként esett szó. Nem tudok azzal egyetérteni, ha a magyart bozgornak vagy a németet boche-nak nevezik, vagy a négert, aki magát feketének tartja, niggernek, mert ebben egy másik náció mélységes lebecsülését látom. Nem hiszek semmi olyan nemzeti elkötelezettségben, amely úgy akar érvényesülni és magát megjeleníteni, hogy másoknak ezt a fajta szerepet kiosztja. (Taps az MSZP padsoraiból.) Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban el kellett volna hangoznia egy egymondatos figyelmeztetésnek, hogy az Országház pulpitusa ebben a tekintetben mindenkit mértéktartásra kötelez. De szeretném folytatni a megkezdett Kölcsey-idézetet, mert ő azt is mondja, hogy "Társaság körében inkább hallgatni, mint haragot gerjeszteni illendőség. Itt és ott csak egyenes, nyílt lélek, csak jóakarat teszik az okos ember becsét, és számláld ide a türelmet is". Erről az jut eszembe, hogy az emelkedett gondolkodásmód mindig korszerű és időszerű gondolkodásmód. Kölcseynek volt ereje akkor türelemről beszélni amit olyan ritkán érünk meg.

Van egy másik dilemmám is: lehet-e reménye legalább a megértésnek? A politikai és egyéb előítéletek, érdekek, élethelyzetek, nézetkülönbségek általi sajnálatos megosztottság viszonyai, körülményei között nem hat-e hátsó szándék által vezéreltnek már az értelmezett gondolatok iránti figyelem megvallása is. Azt már nem is merem mondani, hogy időnként szívesen tennék elismerő gesztusokat ha nem kellene tartanom attól, hogy ezt félreértik , és azt mondanám Szabad Györgynek, hogy a tegnapi érvelésének szépsége megragadott, vagy hogy Kutrucz Katalin indulatos érvelését mindig tisztelem azért, mert nem látom benne semmiféle jelét a hátsó szándékoknak. Mondom, most még azt is nagyon óvatosan vallom csak meg, hogy ebben a vitában már a múlt alkalommal is elhangzott gondolatok bennem figyelmet keltettek. Mégis azt kell mondanom, hogy a tárgy horderejének megfelelő érdeklődés és az ellenzéki érvelés megértésének szándéka vezetett és vezet most is, amikor bevallottan vitatkozni szándékozom némely kijelentéssel. Némely kijelentést értelmezni szándékozom, nem azért, hogy üres rabulisztikába bonyolódjak bele, hanem azért, hogy valamiféle eszmecsere lehetőségét mindvégig fenntartsam. Egy reményem van, hogy nem személyes megtámadtatás, legfeljebb személyes érintettség okán éreznek majd indíttatást válaszolni esetleg azok, akiket megszólítok és akik közül összesen egy képviselőtársam van itt.

(19.00)

Csóti György képviselőtársam vélekedésével szeretném kezdeni, aki a maga előadói beszédében elmondta előzetes követelményeit, amelyek mellett támogatna egy alapszerződést. Elnézést kérek, hogy nem fogom pontosan idézni mikor a vázlatomat készítettem, még nem állt rendelkezésemre a jegyzőkönyv. Azt mondta, hogy az alapszerződés megokoltságát akkor tartaná természetesnek, hogyha ez nyilvánvaló tenné a politikai akaratot a rendezésre, hogyha elindítana egy folyamatot, amelyik aztán beteljesedhetne és javítaná a nemzeti kisebbség helyzetét. Majd amikor értékelte azt, hogy végül is az alapszerződés teljesíti-e az ő feltételeit, akkor tagadó válaszokat adott. Azt mondta, nincs politikai akarat, a túloldalon asszimilációs szándékok vannak, és nem vették figyelembe a kisebbség érdekeit.

Volt egy állítása, a következőképpen hangzott: "A szerződés új elemei, ilyen az Európa Tanács 1201-es ajánlása, biztosan nem valósulhatnak meg." Én egy laikus vagyok, és ezt megvallom. Laikusként gondolkoztam a kijelentés értelmén, és próbáltam ezt alávetni szemantikai értelmezésnek. "Biztosan nem valósulhatnak meg": ez egy előfeltevés, egy valószínűséget megfogalmazó előfeltevés, és elismerem, Csóti képviselő úr, hogy a történések alapján, amelyek Szlovákiában zajlanak, rendkívüli mértékben megalapozott előfeltevés de nem bizonyosság. Nem bizonyosság sem ismeretelméleti, sem tapasztalati értelemben, mert bizonyosság ez csak akkor lehetne, hogyha az aláírására és a ratifikálására sor kerülne, és az érvényes szerződés betartásával kapcsolatban post festum megalkothatnánk az értékítéletünket.

Csóti képviselő úr úgy oldja meg a problémát, hogy a Szlovákiának tulajdonított ártó szándék kivédésére a nem megvalósulás bizonyosságát akarja, ezt javasolja, ennek általunk való megteremtését, azaz azt, hogy mi ne valósítsuk meg ezt a szerződést, azaz ne ratifikáljuk.

A hétköznapi észjárás szerint az ember azt mondaná, hogy a diplomácia fordítva okoskodna: miért ne hárítsuk át az esetleges meg nem valósulás felelősségét a másik félre, hogy legalább diplomáciai előnyöket szerezzünk abból a szomorú tényből, hogy amit annyira óhajtottunk az nem valósul meg. Mi lehet a magyarázat?

Én az érvelésben látok egy logikai következetlenséget is, mert a képviselő úrnak volt egy másik mondata, ami így hangzott: "Igazán támogatható akkor lenne az alapszerződés, ha lenne benne ígéret." Ha ezen is elgondolkozom, azt kell mondanom, az ígéretnek pontosan akkora a bizonyosságtartalma vagy a megvalósulási értéke, mint a valószínűségnek, annak hogy megvalósult-e a szerződés vagy nem. Csak olyan mértékben garantált vagy nem garantált a megvalósulása a szerződésszöveg által, mint az 1201-es megvalósíthatatlansága a tapasztalatok által. Nincs nagyobb ereje az ígéretnek, és mégis azt mondom, hogy nem logikai következetlenség az, ami ebben az okfejtésben megjelenik, hanem valami egyéb szempont. Idézem a felszólalást: "Ez a szerződés Horn Gyula és Vladimír Mečiar külön alkuja volt, a két miniszterelnök egymás tenyerébe csapott." Ha megint elvégezzük ennek az elemzését, akkor az alku önmagában egy olyan kifejezés, amely erre a politikai aktusra bizonyos értelemben pejoratív jelzőt alkalmaz, holott én hozzá szeretném tenni, hogy vannak olyan alkuk, amelyek alkuk valóban, sőt valakiknek a feje felett köttetnek meg, és mégsem lehet őket sem haszontalannak vagy elítélendőnek tartani vagy tekinteni, lásd 1990-nek egyik jellegzetes politikai alkuját.

A másik az "egymás tenyerébe csapott". Megkötnek valamiféle alkut kvázi mint a kupecek, akikben a szándék valamiféle kölcsönös egyezség valaki másoknak a rovására. Én azt gondolom, hogy miközben a kritikák folyton a túloldalra címeződtek, és onnan vonták kétségbe az alapszerződés megvalósulásának elvi lehetőségét, igazában ebben a kifejezésben fogalmazódik meg a politikai fenntartás az alapszerződést megkötő másik fél irányában, és én ebben látom a fenntartásoknak és kétkedéseknek a fő okát.

A nemzetközi szerződés alávetése a belső jogrendszernek volt az érvelés: "Nem lehet olyan megállapodás ebben a szerződésben, amely ütközik a belső jogrenddel." Ismerős ez a vita, most nem akarok a részletezés miatt erre kitérni, de azt szeretném mondani, hogy létezik egy megfordított okoskodás lehetősége is. Az ellentmondás másképp is feloldható: a belső jog megváltoztatásával a nemzetközi jogelveknek a primátusa miatt. Szerintem tehát lehetséges, hogy a szlovák állam élni fog a 14. cikkely adta lehetőségekkel, de a ratifikált szerződés esetén a vállalt jogharmonizáció kötelezettsége miatt az orvoslásnak esetleg nagyobb az esélye, mintha ezt a szerződést meg sem kötik. Az alapszerződés nagy politikai előnyöket hozó pozitívuma szerintem az, hogy egy Európa Tanács-i határozatot államközi szerződésbe épít bele, és ez nemzetközi jelentőségű lépés, mert a konfliktuskezelésnek ez az évek óta hangoztatott lehetősége a gyakorlatban nem sokszor valósult meg. Én tehát személy szerint nem félnék annyira a szerződés megkötésének a lehetőségétől.

Szeretnék még egy másik képviselőtársam érvelésével, mint érvelési típussal foglalkozni, mert úgy gondolom, hogy nem haszon nélkül való akkor sem, ha nem értenek velem egyet. Maczó Ágnes képviselőtársamról van szó.

Elöljáróban szeretném azt elmondani, hogy őt személyében is sok támadás érte az elmúlt négy évben, és én a támadások hangvételét általában méltatlannak tartom. Sokan fogalmaztak úgy, hogy a jelenség, mint olyan, politikai értelemben anakronisztikus. Én ezt nem tudom és nem is kívánom megítélni, de egyet szeretnék megfogalmazni Maczó Ágnes képviselőtársammal kapcsolatban, mint feltétlen elismerést: én úgy látom, hogy az ő politikai szerepe az egy tragikusan felfogott, belsőleg őszintén megélt, cinizmustól mélységesen mentes politikai szerep. Ezért megértem, hogyha a beszédében leginkább a cinizmus vádja ellen védekezett vagy kelt ki. Azt kell mondanom, hogy belsőleg megélt és komolyan felfogott. Nem úgy, mint azé a politikusé, aki Isten nevét írja a zászlajára, ám naponta alacsonyítja politikai céljai és hatalmi törekvései cégérévé a saját Istenét. Vagy aki azt mondja, hogy "haza", és ha én azt mondom, hogy a haza a legszentebb kötelékekkel összefűzött emberek társasága, akkor egyebet nem csinál, mint az összefűzött társaságok kötelékeit naponta tépdesi ezt viszont cinizmusnak tartom. Ezért azt gondolom, hogy Maczó Ágnes érvelésével a saját értékrendszerén belül kellene vitatkozni, és én megpróbálom ezt megkísérelni.

Azt mondja, "Ha szabad akaratából két nép szerződést akar kötni, semmi helye nincs a politikai zsarolásnak." Állítását elfogadom, csak a "nép" terminust tartom problematikusnak az ő megközelítési szemszögéből is. Arról nem beszélek, hogy a nép sokértelmű fogalom, hogy ritkán lép önállóan a politikai tevékenység színpadára, hogy mások kötnek szerződéseket helyette, arról beszélnék inkább, hogy Maczó Ágnes előadásában a két nép homogén közeget feltételez itt is és ott is, ezáltal rendkívüli mértékben közel viszi a saját gondolkodását a nemzetállam ott hangoztatott eszméjéhez, holott szándékai szerint a magyar nemzetiség relatív különállásának elismertetéséért szándékozik küzdeni. Ugyanilyen értelemben tartom hibásnak a példáját Sátoraljaújhely és Berlin összevetésében.

A második állítása az: "Európa felelőssége és Trianon szenvedéstörténete kellene hogy morális helyreigazítást jelenthessen. Európát is felelősség terheli, korrigálni, kiegészíteni kell tehát a trianoni és a párizsi békeszerződést, újrarögzíteni a határokat." Az első, amit szeretnék elmondani a "morális"-ra, a morális típusú érvelés. A mai politikai közéletben két szélsőséget lehet megfigyelni: az erkölcsi megfontolás nélküli politikának feltétlen primátusát ez az elterjedtebb -;, Maczó Ágnes az eszményeken építkező politikára teszi a hangsúlyt.

Én pedig arra szeretném figyelmeztetni őt, hogy az eszmények sohasem valósulnak meg a maguk teljességében, a megvalósuláshoz kevés közük van, és a legszebb vagy legszentebb eszményekkel szeretnék példálózni, mondjuk Aranyszájú Szent Jánossal, aki azt mondja "Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyek, hozzátok ide, és öljétek meg szemem láttára", amivel nem csinál egyebet, mint szabadon átkölti Krisztust, a megbocsátó Krisztust, aki azt mondta, hogy deus est caritas: az Isten szeretet.

(19.10)

Vagy eszébe idézném Kierkegaard híres dilemmáját vagy példáját, Ábrahám és Izsák, a hit és az erkölcs dilemmáját: hogyha az erkölcsnek engedelmeskedem, akkor a hitemben megrendülök, ha viszont a hitem feltétlensége mellett tartok ki, akkor a fiamat, azaz az erkölcsi parancsolatokat fogom megsérteni. Vagy mondjuk Sík Sándort is idézhetem, aki azt mondja és talán az ő szavai, mondjuk hitelesnek tűnnek még az én számból is , hogy "Egészen más a szeretet vallása, mint kötelesség és egészen más az a nyomorúságos megvalósulás vagy meg nem valósítás, amit az emberekben látunk, amit mi, keresztények elsősorban önmagunkban látunk."

És akkor már csak levonnám a konzekvenciát: egy államközi szerződés nem morális igazságtétel és nem a múlt motiválja vagy nem elsősorban az motiválja , hanem egy politikai célszerűség diktálta lépés; a lehetséges közelebb van a morálishoz, mint az eszményi, mint a lehetetlen. És hivatkozom Kossuthra Maczó Ágnes tisztelt történelmi személyiségére , aki az exigencia tudományának tekintette a politikát.

A következő a históriai érvelés. Azt mondta Maczó Ágnes, nagyon szép kifejezéssel, hogy "sírokat lehet annektálni, de a múltat nem lehet annektálni". Ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát feltétlenül elismerem, csak megint van egy problémám: és ez a múlt problémája. Hivatkozhatom a költőre: "sok a múlt, sokféle" vagy Thomas Mannra: "mélységes mély a múltaknak kútja" vagy "a múltunk mind össze van torlódva", és azt szeretném elmondani, hogy minden embernek jogában áll annak a korszaknak és élethelyzetnek a szűrőjén át nézni a történelmet, amelyben neki kellett élnie. Még a sírok ügyében is ez a helyzet, "a sírt, hol nyugszik atyja, kéne megbotoznia".

Olvassuk a történelem irodalmában, hogy Marat-ról egészen ellentétes véleményeket fogalmaztak meg: "a politikus, aki bolsevizálja a felvilágosodás-korabeli filozófusok eszméjét és a nép ügyéért áldoz fel mindent", miközben egy másik értékelés azt mondja: "Rousseau-t utánzó majom".

Nem mernék belebocsátkozni abba, hogy a kiegyezésnek milyen volt a történelmi megítélése, miközben mindkét szereplő, aki ebben a kérdésben vitatkozott egymással, a magyar történelem rendkívül jelentős figurája. Ady Endre, akit Maczó Ágnes szintén idézett, azt mondta: "A fátyol borult, az asztal terült, örült az úr-rend a deáki tettnek". Melyik múltról van szó?

És akkor ki kellene térnem a kisgazdákra is. Az apám és az anyám kisgazdák voltak, anyám 90 éves és él, de én emlékszem rá és még most is tanúsítaná , hogy ők különbséget tettek, és nem Eckhardt Tibor kisgazdái voltak, hanem Bajcsy-Zsilinszky Endréé, és nem Erőss Jánost szerették elsősorban, hanem Kiss Sándort szerették.

Mivel Maczó Ágnesnek volt egy olyan kijelentése, hogy a jelenlegi alapszerződéssel kapcsolatban is konzekvensen ki kell tartaniuk a Kisgazdapárt egykori álláspontja mellett, én megnéztem a '43-as álláspontjukat, ami már Eckhardt Tibor külföldre távozása utáni álláspont, és abban ezt olvasom: "Külpolitikánk célja Magyarország függetlenségének, nemzeti jellegének ősi határai között szabad, kulturális, gazdasági fejlődésének biztosítása; részvétel a Duna-völgy népeinek megszervezésében azzal a súllyal és rendeltetéssel, amely hazánkat központi fekvésénél, történelmi múltjánál, a magyar nép erkölcsi értékénél, tehetségénél és kultúrszínvonalánál fogva megilleti."

Megkérdezem: ezt ugyanígy vallják, ma is változatlanul? Rosszul látom, hogyha ebben a szövegben leírva látom a hivatásgondolat, a kultúrfölény és urambocsá' a revízió eszméjét is? Azt mondta Maczó Ágnes itt, a mai vitában, hogy ő pozitív diszkriminációt kívánna a nemzetiségi kérdésben. Elolvastam ennek a programnak amelynek a folytonosságára esküsznek a nemzetiségi részét is. Ott ez van írva: "A nemzetiségi politika tekintetében az állam polgárainak egyenjogúsága álláspontján vagyunk. Az egyenlő jogok teljessége az állam minden hű polgárát megilleti; sem nyelvében, sem vallásában, sem érzéseiben, sem kulturális fejlődés tekintetében kisebbíteni, elnyomni senkit nem akarunk, azonban több jogot sem biztosítani, mint amit az államalkotó magyarság élvez." Ez egyenes ellentmondása a pozitív diszkrimináció elvének azt hiszem, ezt szintén nem kell bizonyítanom , és ez egyébként megfelel Mečiar miniszterelnök jelenleg hangoztatott álláspontjának, amelynél lehet, hogy kevesebbet akar, természetesen.

Olvastam Kiss Sándort is aki ráadásul még falumbeli is , hogy lássam, ő hogyan gondolkodott akkor vagy később ezekről a kérdésekről. Azt írja: "Az egyetemre kerülő évjáratok általában abban a szemléletben nőttek fel, hogy minden bajnak Trianon az oka. Ez a történelemszemlélet ma nagyon naivnak és gyermekesnek tetszhet, de ne felejtsük el, hogy a '30-as években egyetemre kerülő fiataloknak már nem voltak közvetlen élményei az összeomlásról." Azt írja a Soli Deo Gloriáról és Sárospatakról: "Itt hallottunk először arról, hogy Magyarország bajainak nemcsak Trianon a forrása, hogy Trianon a megoldatlan magyar társadalmi kérdések következménye is." Itt hallottak arról, hogy miként pusztult a magyarság Erdélyben, a Felvidéken, a békebeli boldog Magyarországon.

Mi a "kisgazda" most, hogyha az előző történelmi időszakban ezeket a különbségeket ilyen szignifikánsan hordozza egy politikai párt? Mert ha eltekintünk a történelem konkrét tanulmányozásától, előállhat a mindig képzete, a sorsszerűség, a mitizált történelem sötéten látása, a kiegyenlítés szándékából született képzelgés a nemzeti nagylétről, az erkölcsi világrendhez, de legalább az Európához benyújtott fellebbezések stb. Ezzel együtt jár, hogy az erkölcsi igazságosság alapján követeljünk jutalmat történelmi érdemeinknek másokkal szemben.

Az istenhez írt fohászban Kölcsey Himnuszára gondolok ez helyénvaló, indokolt és felemelő, a politikában azonban gyakran sugall rossz tanácsokat. Egész államrezont fel lehet építeni ilyenfajta politikai eszmekörre, ezt már nem egyszer megtettük a XX. század folyamán már legalább egyszer , tragikus következményekkel. Ha itt lenne Maczó Ágnes akit mélységesen tisztelek, akit ráadásul szépbeszédű embernek tartok, aki nagyon pontosan fogalmaz , akkor utoljára még arra kérném, nézze meg azt a mondatát ő, a stiliszta, a példásan szép beszédű ember, ami így hangzik: "és ez nem lehet hiú ábránd, ha ezeknek az országoknak s politikusaiknak az egymással szembeni szándékai valódi békére törekvőek." Az egymással szembeni szándékokat lehet elterjedt nyelvi hibának, de Maczó Ágnes esetében elkerülendő nyelvi hibának minősíteni.

Nem kívánok visszaélni képviselőtársaim türelmével, és miután a harmadik képviselőtársam szintén nincs jelen, akinek a kijelentéseivel szívesen vitatkoznék Németh Zsoltról van szó , ezért inkább azt mondanám, nagyon röviden, hogy az ő felszólalásában a felszólalása indulatosságára figyeltem, mint ahogy fiatal képviselőtársaim indulatosságára olyan gyakran. Velük szemben ülök, és sokszor elgondolkodom azon, hogy miért ez az indulat vagy miért ez a időnként azt is fogalmazhatnám, hogy düh? Mit gyűlölnek az apák nemzedékében olyan nagyon? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy én magamat az apák nemzedéke képviselőjének érzem. Joggal felróhatnak nekünk mindenféle bűnt, ami az eltelt negyven esztendőben, az ő életüket megelőzően is általunk elkövettetett, mégis inteném őket belsőleg és időnként gyakran. Amióta megtették a politikai fordulatukat, a félkonzervatív vagy konzervatív politikai fordulatukat, ebből következően azt kell feltételeznem, hogy gyakrabban fordulnak oda, mondjuk, a Bibliához, és Németh Zsolt esetében pedig egészen természetesnek is tartom azt a Máté evangéliumában lévő bibliai igét, hogy legyetek egy kicsivel megértőbbek az apák nemzedéke iránt. Ott az van benne, hogy "Azt mondjátok, ha mi az apáink korában éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérében. Ezzel tesztek bizonyságot magatokról, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat."

Ezt borzasztóan fontos momentumnak tartom, mert itt nemcsak fiatal emberekről van szó, akik meg akarnak tagadni egy korszakot, hanem fiatal politikusokról, akiknek szükségük lenne arra, hogy distinkciókat tegyenek, hogy a megítélésben különbségeket tegyenek, hogy emberek között is különbségeket tegyenek, és szituációk között is különbségeket tegyenek, és ennek alapján tanúsítsanak az ítélkezéseikben önmérsékletet, hogy ne kövessenek el olyan hibákat, mint amilyeneket a megelőző nemzedék elkövethetett.

(19.20)

Az alapszerződés aláírását támogatom. Úgy gondolom, jóváhagyása a diplomáciai nyomásgyakorlásnak egy eszköze, a nemzetközi megítélés javunkra való fordításának, bizonyos értelemben egy erkölcsi fölénynek kinyilvánítása, egyértelmű szándékaink bizonyítéka lenne. A jelenleg nemzetközileg elfogadott kisebbségpolitikai megoldásokat véleményem szerint tartalmazza, a Szlovákiában élő magyar nemzeti kisebbség a ratifikálásban úgy gondolom érdekelt, mert a megerősített szerződés érdekeinek védelmét jelenti, különös tekintettel az 1201-es beemelésére.

A nemzetközi jog elsőbbségéről meg nem felelés esetén már beszéltem, továbbá szeretném leszögezni: meggyőződésem, hogy ma Európában határkorrekció sem történeti sérelmeket, sem jelenlegi feszültségeket nem orvosolhat. A megoldás az integráció útja, amelyben hosszú idő óta akár felismerték már ezt, akár nem , érdekeltek ezek a kis államok, amelyekkel együtt élünk ebben a térségben, és én úgy gondolom, nemzeti önbecsülésünk fontos alapja lehet, ha erre a kezdeményező lépésre el tudjuk szánni magunkat, és ezt a ratifikációs aktussal be is tudjuk teljesíteni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)