Gellért Kis Gábor (MSZP)

1995. június 6.

GELLÉRT KIS GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Elég nyilvánvaló, hogy ebben a vitában valóban az egységes vagy különböző kutathatósági idő lesz a központi kérdés. Mécs Imre az imént szinte azzal zárta mondatait, hogy nincs múltunk, és ez elégséges felhatalmazás volna arra, hogy újraalakítsuk és megteremtsük a magunk múltját.Igaz, múltunk nincs, de úgy gondolom, ez nem ok arra, hogy bárki is birtokba vegye, kisajátítsa ezt a múltat, bármilyen múltat. Ez a vita tegyem hozzá: szakmai és politikai vita is erről szól, hogy vajon megadathatik-e a lehetőség bárkinek is birtokba venni a múltat.

Számomra úgy tűnik, ez a vita közöttünk a demokrácia alapkérdéséig nyúlik vissza, a demokrácia minőségére kérdez rá, arra ugyanis, hogy feladata-e egy demokratikusan választott Országgyűlésnek történettudományos és személyiségjogi kérdésekre politikai választ adni. Mert hiszen Mécs Imre, Pető Iván és mások fejtegetésében is elsődlegesen a politikai szempontok domináltak akkor, amikor a 15, illetve a 30 éves kutathatóság mellett érveltek.

Nekem is vannak ez ügyben személyes tapasztalataim ismeretterjesztőként, olyan emberként, aki a közelmúltról publikált vagy igyekezett publikálni. Számos kudarc az előéletemből pontosan ehhez a témához kötődik: nem juthattam hozzá olyan dokumentumokhoz, amelyek egy-egy anyag feldolgozásához kellettek volna, elakadtam még mielőtt igazán ráleltem volna a téma lényegére, emiatt fel kellett adnom bizonyos törekvéseimet, tehát nincs igazán jó emlékem erről az időszakról. Azt hiszem azonban, hogy amikor törvényt hozunk, akkor ezektől a személyes benyomásoktól, tapasztalatoktól valamelyest mégis csak el kell vonatkoztatnunk.

Valamikor, egy évtizede beadtam a televízióhoz egy dokumentumfilm-tervezetet, amely az államosítások 40. évfordulójára dolgozta volna fel az államosító igazgatók későbbi sorsát. E a film kapcsán volt egy igen hasznos tanácsadóm, aki itt ül a parlamentben, a koalíciós partner soraiban. Sokat tanultam tőle e munka során, és mégis, a levéltár ott és akkor keveset adott. Személyes kapcsolatok révén tudtam bekerülni az ipari minisztérium irattárába, ahol jó néhány folyóméter személyi anyagot néztem át, teljesen baráti kapcsolatok alapján.

Úgy hiszem, egy ilyen törvénynek éppen az a feladata, hogy ezeket az esetlegességeket kiszűrje, ne tegye lehetővé azt, hogy pusztán kapcsolatok révén hozzáférjen vagy kapcsolatok híján ne férjen hozzá valaki az adott anyaghoz.

(10.40)

Egy kitérővel a személyiségi vonatkozásokra is utalnék itt: akkor, ezeknek a akkor úgy nevezték káderanyagoknak az áttanulmányozása idején jöttem rá, hogy micsoda felelőssége van annak, aki levéltárban kutat, hogy sorsokba, intézkedésekbe milyen mélyen bele lehet látni, és ennek a felelősségét viselni kell annak, aki kutatásra adja a fejét.

A kérdés persze az, hogy a jelenleg előttünk lévő törvényjavaslat elégséges garanciát ad-e arra, hogy ezeket az esetlegességeket kiszűrje. Természetesen kizárni nem lehet, de úgy gondolom és a személyiségi garanciákról csak ennyit akartam mondani , a törvény jól intézkedik ebben a kérdésben, jól fogalmazza meg a feladatait, és az adatvédelmi törvénnyel összefüggésben ahogy erről már korábban szó volt megfelelő garanciákat ad a személyiségi jogok védelmére.

Még egyszer tehát: számomra az a kérdés, hogy feladata-e a mi Országgyűlésünknek történettudományos kérdésekre politikai választ adni. Úgy hiszem, hogy nem. Miközben még egyszer mondom érthető a törekvés a '90 előtti dokumentumok megismerésére és megismertetésére. Tehát egy percig nem vonom kétségbe azt az ambíciót, hogy ezt a múltat minél teljesebben meg kell ismerni. De mégis szeretném felhívni képviselőtársaim figyelmét arra, hogy ezeknek a dokumentumoknak a java része időközben megjelent publikációkban és ami a fontosabb ennél forráskiadványokban. Hiszen az a lényeg, hogy a publikációk forráshivatkozásait ellenőrizni lehessen.

És még egy tapasztalatot szeretnék idehozni. Élénken előttem van egy kép, amely több mint három évvel, három és fél évvel ezelőtt zajlott le itt, a Házban: az akkor elnöklő, ülést levezető elnök lejött a pulpitusról, képviselői helyére ment, és bejelentette, hogy indítványozza a korábbi Párttörténeti Intézet anyagának röviden szólva államosítását. Eufemisztikusabban is mondhattam volna, de ez volt a tény. A lényeg az, hogy az Országos Levéltár kezelésbe vegye ezt az anyagot. Én akkor helyeseltem ezt a dolgot, azzal a fenntartással, hogy természetesen levéltár módjára dolgozzák fel az anyagot illetve nem kellett feldolgozni, mert rendben volt az az anyag , és illetéktelen kezekbe nem jut. És bizony, már a demokratikus parlament megválasztása után ezt valamennyien tudjuk abszolút politikai célok szolgálatába állították ezt az anyagot. Tessék arra gondolni, hogy mi volt itt sajtóháborúban a megelőző években; tessék arra gondolni, hogy a Kahler-bizottság tudományosan alapvetően megkérdőjelezhető munkája milyen célt ért el ha ugyan ért el valami célt. Tehát hogy ez az anyag, bizony, politikai célok szolgálatába lett állítva, ez legyen figyelmeztető önmagában is, és abból a szempontból is bár ezt a politikusok majd levonják vagy nem vonják le , hogy politikai célokra használható-e egyáltalán a múlt vagy sem. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem.

Úgy igaz, ahogy Pető Iván mondta iménti felszólalásában: a történelem egységes, de a megismerhetőség különbözhet. Valóban így van. A szocialisták felfogása szerint azonban a törvényalkotás legalább annyira szól a törvényalkotóról magáról, mint a törvényalkotás adott tárgyáról jelen esetben a levéltárak sorsáról. Úgy gondoljuk, hogy demokrata módjára viszonyulni egy antidemokratikus korszak dokumentumaihoz, annyit tesz, mint hogy a törvényalkotó nem jelöli ki a történelemben az első- és másodrendű helyet egy-egy korszaknak.

Természetesen valamennyien ismerünk olyan levéltári törvényt, amely különböző kutathatósági időket szab meg. De ezek minden alkalommal az iratkibocsátó helye, minősége szerint differenciálnak, nem pedig a történeti korszakolás alapján. Én úgy gondolom, ha ebbe az irányba mozdulnának el a módosító javaslatok tehát az irat-kibocsátóhoz kötnék a differenciálást , akkor ez meggondolásra késztetné a szocialista frakciót. Demokrata módjára akkor tudnám én magam is elfogadni a differenciálást, ha ez nem politikai alapon történne. És ebben az esetben, úgy gondolom, hogy egy olyan kompromisszum is előállhatna, amely valamennyiünk megelégedésére szolgálna. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)