Kiss Gábor (MSZP)
KISS GÁBOR (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A törvény előkészítésének szakaszában mindvégig azt reméltem, hogy ez a kimondottan szakmai jellegű törvény, annak ellenére, hogy politikai természetű vonatkozásai is vannak, a politikai vitákat és megkülönbözéseket el fogja tudni kerülni. Ezért ebben a bizonyos 20 és 30 vagy 15 év körüli polémiában én mindvégig azon az állásponton voltam, hogy a levéltári szakma képviselőitől nyert információk alapján, kizárólag szakmai érveket fogalmazzak meg.
(10.50)
Azt például, hogy az iratőrzés és az iratátadás kötelezettsége 15 év, a termelő szerv és a fogadó szerv ettől ráadásul öt évvel el is térhet. Ha ezen túl is teszi magát, mondjuk, egy ország vagy egy társadalom egy tollvonással hogy egy képviselőtársam nevezetes kifejezését idézzem , akkor is következik a feldolgozás fázisa: a naplózás, a pecsételés, a dobozolás, a fondjegyzék elkészítése, a mutatók, a reprográfiák, a technikai karbantartás, a biztonsági filmezés, a fondtörténet összeállítása és a többi. Ezek annyi időt vesznek igénybe, ami a szakma megítélése szerint újabb 15 év időtartamot igényel. Így áll elő az európai gyakorlatban honos levéltári gyakorlat az iratok átvétele, illetve feldolgozása tekintetében 30 évben. A rendszerváltást követően ráadásul nagy mennyiségű nem teljesen feldolgozott anyag is jutott a levéltárakba. Tehát kimondhatná ugyan a törvény a hozzájutás garantálását a 30 évnél korábbra is, azonban ez nem lenne levéltári értelemben szakszerű és nem jelentene igazában garanciát.
Én azonban azt gondolom, a Szocialista Párt, személy szerint legalábbis én, kázuskérdést nem szívesen csinálnék a 15 évből; csak látom azt is, hogy ha egyetlenegy ponton a politika primátusának elvét érvényesítjük egy szakmai törvénykezésben, akkor megbomlik az addig kialakult egyensúly. És akkor arról is lehet itt már nem egészen szakszerű előadást tartani, hogy akár azonnal is rendelkezésre lehet bocsátani iratokat tudományos tanulmányozásra. Ez a fajta túllicitálás engem meg emlékeztet, mondjuk, arra az egyszeri fiatal filozófusra, Kratüloszra, aki úgy akart túltenni a mesterén, hogy azt állította: egyszer sem léphetünk bele ugyanabba a folyóba.
Ezért azt szeretném mondani, a legnagyobb tiszteletem mellett is, amit a személy iránt és a megfontolása iránt érzek, hogy ha túltesszük magunkat a kimondottan szakmai érveken Szabad György képviselőtársammal, professzor úrral a legteljesebb mértékben egyetértek és engedünk a politika primátusának, akkor egy olyan időszak gondolkodásmódjának engedünk teret, amit egyébként meg akarunk haladni. Ezért én azt szeretném, ha a törvény maga az európai normákhoz igazodna minden tekintetben, miközben a lehető legnagyobb mértékben szavatolná, hogy annak az időszaknak a történetéhez a kutatók szabadon hozzáférhessenek, amelyről itt az elemzésben szó van. De ezt ugyanebben a törvényben kell garantálni, és nem az időtáv lerövidítésével.
Lehet, hogy nem egészen ide illő, amit fel szeretnék idézni. Eszembe jut az "Aki szelet vet" című film, amely a német bíróságok politikai ítélkezései fölött értékítéletet mond ki. Ott a megvádolt bíró azzal védekezik, hogy ő nem tudhatta, milyen következményekkel jár az, ha az első ítéletében a jog és az igazság előírásain túlteszi magát. S azt mondja neki az Amerikából érkezett és őt vádoló ügyész, hogy önnek már az első pillanatban tudnia kellett, mi lesz a következménye annak, ha az első ítéletében ezeken a kitételeken magát túlteszi.
Ezért gondolom, hogy mindazon tiszteletreméltó elv megőrzésének érdekében és céljából, amelyet Mécs Imre képviselő úr megfogalmazott, a törvénynek maximális értelemben ragaszkodnia kell a szakmai követelményrendszerhez, és olyan mértékben kell biztosítani és biztonságot szolgáltatni a jogorvoslati lehetőséggel Rott Nándor képviselő úrral egyetértve, amit a törvény egyébként tartalmaz is , ahogy ezt Szabad képviselő úr mondta, tehát a kutatás szabadságát, a történeti tárgyú kutatás szabadságát ugyanebben a törvényben feltétlenül garantálni kell.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)